Párbeszéd a liturgiáról: Felmutatni az Urat (3. rész)

A harmadik felmutatás az eucharisztikus ima végén történik, ami az úgynevezett nagy doxológiába, az Atya dicsőítésébe torkollik. A pap felemeli a konszekrált kenyeret és bort tartalmazó szent edényeket, és lehetőleg énekelve mondja: „Őáltala, Ővele és Őbenne a tiéd, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egységben minden tisztelet és dicsőség mindörökkön-örökké.” Erre ünnepélyesen, lehetőleg énekelve válaszolunk, ahogyan a misekönyv is fogalmaz: „(a doxológiát) a nép Ámen felelete erősíti meg és fejezi be” (A római misekönyv általános rendelkezései, 79.). Ez az ünnepélyes Ámen fejezi ki a legjobban a hívő közösség részvételét a nagy hálaadó imában, ezért kívánatos, hogy a pap annak elhangzása alatt is a magasban tartsa a szent színeket. 

Az utolsó „felmutatás” a kenyértörés szertartásához kötődik, amelyről a misekönyv így fogalmaz: „Mivel Krisztus az utolsó vacsorán megtörte a kenyeret, az apostolok korában az egész Eucharisztikus cselekmény erről a gesztusról kapta a nevét; ez azt jelzi, hogy a sok hívő a szentáldozásban egy testté lesz, mivel ugyanazon élő Kenyérből, Krisztusból részesül, aki meghalt és feltámadt a világ üdvösségéért (1Kor 10,17)” (A római misekönyv általános rendelkezései, 83.). Amikor az Isten Báránya éneklése után a pap magasba emeli a megtört, és szétosztásra kész kenyeret ezekkel a szavakkal: „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit. Boldogok, akiket meghív asztalához Jézus, az Isten Báránya”, még egyszer emlékezteti a hívő népet arra, hogy milyen isteni lakomára hivatalosak. Erre nem lehet más a válaszunk, csak a hála és a töredelem: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.” 

A szentmise felmutató gesztusai nem egy magamutogató Isten és Egyház mozdulatai, hanem éppen annak az Istennek az alázatát hozzák közel, aki az emberek kezére adta önmagát, és vándorlásunk örök társa lett.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír