Ferenc pápa homíliája a jezsuiták ünnepén: Az imádság átalakítja a valóságot!

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliáját közzétesszük magyar fordításban.

A Jézus színeváltozásáról szóló evangélium, melyet az imént hallottunk, Jézus négy cselekedetét tárja elénk. Érdemes figyelemmel kísérnünk, amit az Úr tesz, hogy gesztusaiban útmutatást találjunk utunkhoz.

Az első ige – Jézus első cselekedete – az, hogy maga mellé vesz: a szöveg szerint Jézus „maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost” (Lk 9,28). Ő az, aki maga mellé vette a tanítványokat, és ő az, aki magához vett bennünket: szeretett, kiválasztott és meghívott bennünket. A kezdetnél a kegyelem, a kiválasztás misztériumát találjuk. Elsősorban nem mi hoztunk meg egy döntést, hanem ő volt, aki érdemünk nélkül meghívott bennünket.

Mielőtt mi azok lennénk, akik életüket odaajándékozták, azok vagyunk, akik ingyenes ajándékot kaptunk: Isten szeretete ingyenességének ajándékát. Utunknak, testvéreim, mindennap innen, az eredeti kegyelemtől kell újraindulnia.

Jézus azt tette velünk, amit Péterrel, Jakabbal és Jánossal tett: nevünkön szólított és maga mellé vett bennünket. Kézen fogott bennünket. Hogy hova vigyen bennünket? Az ő szent hegyére, ahol már most örökre maga mellett lát bennünket, ahol szeretete már átváltoztatott bennünket. Oda vezet bennünket a kegyelem, ez a megelőző, elsődleges kegyelem. Amikor tehát keserűség és csalódás tölt el bennünket, amikor úgy érezzük, hogy lekicsinyelnek vagy nem értenek meg bennünket, ne adjuk át magunkat a sajnálkozásnak és a nosztalgiázásnak! Ezek a kísértések megbénítják előrehaladásunkat, olyan utak, amelyek nem vezetnek sehová. Ehelyett vegyük kézbe az életünket, a kegyelemből, a meghívásból kiindulva! És fogadjuk annak ajándékát, hogy minden egyes napot a cél felé vezető út szakaszaként élhetünk meg!

Maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost: az Úr együtt, közösségként veszi maga mellé a tanítványokat. Hivatásunk a közösségben gyökerezik. Ahhoz, hogy mindennap újraindulhassunk, kiválasztottságunk misztériuma mellett annak kegyelmét is újra át kell élnünk, hogy az Egyházban, a mi szent hierarchikus Anyánk, és az Egyház számára, a mi Jegyesünk számára vett maga mellé bennünket Jézus. Mi Jézusé vagyunk, és Társaságként tartozunk hozzá. Fáradhatatlanul kérjük az erőt a közösség építéséhez és megőrzéséhez, hogy a testvériség kovásza legyünk az Egyház és a világ számára. Nem meghallgatásra váró szólisták vagyunk, hanem kórusban énekelni kész testvérek. Érezzünk együtt az Egyházzal, utasítsuk el annak kísértését, hogy személyes sikereket hajszoljunk vagy érdekcsoportokba tömörüljünk. Ne hagyjuk, hogy beszippantson bennünket a merevvé tevő klerikalizmus vagy bármilyen megosztó ideológia. A szentek, akikre ma emlékezünk, a közösség oszlopai voltak. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy a mennyben, vérmérsékleti és szemléletbeli különbözőségeink ellenére, együtt leszünk.

És ha odafent örökre egyek leszünk, miért ne kezdhetnénk el ezt már most itt lent? Fogadjuk be annak szépségét, hogy Jézus együtt vett maga mellé, együtt hívott meg bennünket. 

Ez tehát az első ige: maga mellé vesz.

A második ige: felmegy. Jézus „felment a hegyre” (Lk 9,28). Jézus útja nem lefelé vezet, hanem felfelé. A színeváltozás fénye nem síkságon érkezik, hanem egy fáradságos út után. Ahhoz, hogy Jézust kövessük, el kell hagynunk a középszerűség síkságait és a kényelem lejtőit; el kell hagynunk megnyugtató szokásainkat, és exodusra kell indulnunk, ki kell vonulnunk. Azután ugyanis, hogy Jézus felment a hegyre, Mózessel és Illéssel éppen „haláláról beszélgetett, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie” (Lk 9,31). Mózes és Illés két sivatagi kivonulás után mentek fel a Sínai-hegyre, illetve a Hórebre (vö. Kiv 19; 1Kir 19); most Jézussal a végleges kivonulásról, az ő húsvétjának exodusáról beszélnek. Testvéreim, csak a kereszt emelkedője vezet a dicsőség céljához. Ez a követendő út: a kereszttől a dicsőségig. A világias kísértés az, hogy anélkül keressük a dicsőséget, hogy átmennénk a kereszten. Ismert, egyenes és sima utakat szeretnénk, de ahhoz, hogy megtaláljuk Jézus fényét, folyamatosan ki kell lépnünk önmagunkból, és ott kell kaptatnunk őmögötte. Az Úr, aki, mint hallottuk, kezdettől fogva „kivezette” Ábrahámot (Ter 15,5), minket is arra hív, hogy vonuljunk ki és menjünk fel.

Számunkra, jezsuiták számára a kivonulásnak és a felmenetelnek sajátos módja van, melyet a hegy jól szimbolizál. A Szentírásban a hegycsúcs a véget, a határpontot, a föld és ég közötti határt jelenti. Nekünk úgy kell kivonulnunk, hogy pontosan oda menjünk, a föld és ég határára, oda, ahol az ember nehezen „néz szembe” Istennel; hogy osztozzunk az emberek fárasztó keresésében és vallási kételyeiben.

Ott kell lennünk, és ehhez ki kell vonulnunk, fel kell kapaszkodnunk.

Míg az emberi természet ellensége arról akar meggyőzni bennünket, hogy mindig ugyanazokhoz a lépésekhez térjünk vissza, a meddő ismétléshez, a kényelemhez, a már ismerthez, addig a Lélek nyitást javasol, békét ad anélkül, hogy valaha is békében hagyna bennünket, a tanítványokat a legtávolabbi határokra küldi. Gondoljunk Xavéri Ferencre.

Eszembe jut, hogy harcra is szükség van ahhoz, hogy ezen az úton tudjunk járni. Gondoljunk csak a szegény öreg Ábrahámra, amikor az áldozati oltárnál a keselyűk ellen harcol, akik meg akarták enni az áldozati állatokat (vö. Ter 15,7–11). Ő a botjával űzi el őket. Szegény öregember. Gondoljuk meg: harcolni kell azért, hogy megvédjük ezt az utat, ezt az Úrnak szenteltségünket.

A tanítvány minden órában ezzel a válaszúttal szembesül. És úgy cselekedhet, ahogy Péter, aki – míg Jézus kivonulásról beszél – azt mondja: „Jó nekünk itt lennünk” (Lk 9,33). Mindig fennáll a statikus, „leparkolt” hit veszélye. Félek a „leparkolt” hitektől. Az a kockázat áll fenn, hogy „jó” tanítványoknak tartják magukat, akik valójában nem követik Jézust, hanem helyben maradnak, passzívan, és – mint a három apostol az evangéliumban – anélkül, hogy észrevennék, elszunnyadnak, és alszanak. A Getszemáni-kertben is ugyanezek a tanítványok fognak aludni. Gondoljunk arra, testvéreim, hogy a Jézus-követők számára nincs idő aludni, engedni lelkünk elbódítását, engedni, hogy a mai fogyasztói és individualista légkör elaltasson bennünket, amely számára az élet akkor jó, ha nekem jó; melynek következtében beszélünk és elméleteket gyártunk, de szem elől tévesztjük testvéreink testét, az evangélium konkrétságát. Korunk egyik drámája, hogy becsukjuk a szemünket a valóság előtt, és elfordítjuk a fejünket. Szent Teréz segítsen bennünket abban, hogy kilépjünk önmagunkból, és felmenjünk a hegyre Jézussal, hogy felismerjük: ő testvéreink sebeiben, az emberiség nehézségeiben, az idők jeleiben is megmutatkozik. Ne féljetek megérinteni a sebeket: ezek az Úr sebei!

Az evangélium szerint Jézus azért ment fel a hegyre, „hogy imádkozzon” (Lk 9,28). Itt a harmadik ige: imádkozik. És „míg imádkozott – folytatódik a szöveg –, arca teljesen átváltozott” (Lk 9,29).

Az átváltozás az imádságból születik.

Kérdezzük meg magunktól, talán sok évnyi szolgálat után, mit jelent ma számunkra, mit jelent ma számomra imádkozni. Talán a megszokás ereje és egyfajta szertartásosság azt hiteti el velünk, hogy az imádság nem változtatja meg az embert és a történelmet. Ezzel szemben az imádság átalakítja a valóságot! Ez aktív küldetés, folyamatos közbenjárás. Ez nem a világtól való eltávolodás, hanem a világ megváltoztatása. Az imádkozás azt jelenti, mint a hírek szívdobbanását Isten elé visszük, hogy tekintete kitáruljon az egész történelemre. Mi jelent számunkra imádkozni?

Hasznunkra válik, ha ma megkérdezzük magunktól, az imádság belemerít-e bennünket ebbe az átalakulásba, új megvilágításba helyezi-e az embereket és átformálja-e a helyzeteket.

Mert, ha az ima élő, akkor „megrendít belül”, feléleszti a küldetés tüzét, újra lángra lobbantja az örömöt, folyamatosan arra késztet, hogy hagyjuk magunkat nyugtalanítani a világ szenvedő kiáltásától.

Tegyük fel magunknak a kérdést: hogyan visszük be imádságunkba a mostani háborút? És gondoljunk Néri Szent Fülöp imájára, amely kitágította a szívét, és arra késztette, hogy megnyissa az ajtókat az utcagyerekek előtt, vagy Szent Izidorra, aki imádkozott a földeken, és a mezőgazdasági munkát bevitte az imájába.

Mindennap kézbe venni személyes meghívottságunkat és közösségi történelmünket; kilépve önmagunkból felmenni az Isten által jelzett határok felé; imádkozni, hogy átalakítsuk a világot, melynek életébe teljesen belebocsátkozunk. És végül itt van a negyedik ige, amely a mai evangélium utolsó versében szerepel: „Jézus egyedül maradt” (Lk 9,36). Ő maradt, miközben minden elmúlt, és csak az Atya „végrendelkezése” visszhangzott: „Őt hallgassátok” (Lk 9,35). Az evangélium azzal zárul, hogy visszavezet bennünket a lényeghez. Gyakran megkísért bennünket – mind az Egyházban és a világban, mind a lelkiségben és a társadalomban –, hogy sok másodlagos szükségletet elsődlegessé tegyünk. Mindennapos kísértés, hogy sok másodlagos szükségletet elsődlegessé tegyünk. Más szóval, azt kockáztatjuk, hogy a gyakorlatokra, a szokásokra és a hagyományokra összpontosítunk, melyek ahhoz kötik szívünket, ami elmúlik, és elfeledtetik velünk azt, ami megmarad. Milyen fontos dolgozni a szívünkön, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami Isten szerint való, és megmarad, attól, ami a világ szerint való, és elmúlik!

Kedves testvéreim, segítsen bennünket Szent Ignác atya, hogy megőrizzük a megkülönböztetést, a mi értékes örökségünket, melyet mindig időszerű értékként az Egyháznak és a világnak kell adnunk. Ez lehetővé teszi számunkra, hogy „mindent újnak lássunk Krisztusban”. Nélkülözhetetlen magunk és az Egyház számára, mert – ahogy Fáber Szent Péter írta – „minden jót, amit valaha tehetek, elgondolhatok vagy szervezhetek, a jó lélek segítségével tegyem, ne pedig a rossz lélek ösztönzésére” (Memorial, Paris, 1959, 51. pont.). Így legyen!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír