Ferenc pápa katekézise: Az idősek hívő tanúságtétele a katekizmus a fiatalok számára

Ferenc pápa – 2022. március 23., szerda | 17:10

Március 23-án délelőtt a Szentatya folytatta az öregkorról megkezdett katekézissorozatát. Mózes halálát felidézve (MTörv 34,4–5.7.9) elmélkedésének témája: Hagyaték és örökség: emlékezés és tanúságtétel. Hangsúlyozta, hogy az élethez szükséges hitet és hívő bölcsességet egyedül az idősekkel való személyes kapcsolaton keresztül kaphatják meg a fiatalok.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A Bibliában az öreg Mózes haláláról szóló beszámolót megelőzi az ő lelki végrendelete, melyet „Mózes énekének” neveznek. Ez az ének mindenekelőtt egy gyönyörű hitvallás, így szól: „Az Úr nevét hirdetem, dicsőítsétek Istenünket! Kőszikla! Amit csak tesz, tökéletes, mert igazság minden útja, igaz és egyenes” (MTörv 32,3–4). Nemcsak hitvallás, de egyben emlékezés az Istennel megélt történelemre, az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenébe vetett hitből formálódott nép változatos történetére. Mózes tehát megemlékezik Isten keserűségeiről és csalódásairól is: hűségét folyamatosan próbára teszik népe hűtlenségei. A hűséges Isten és a hűtlen nép válasza: mintha a nép próbára akarná tenni Isten hűségét. De ő mindig hű marad, közel marad népéhez. Mózes énekének pontosan ez a lényege: Isten hűsége, mely végigkíséri egész életünket.

Amikor Mózes elmondja ezt a hitvallást, az ígéret földjének küszöbén áll, egyben az életből való távozásának küszöbén is. Az elbeszélés szerint százhúsz éves volt, de „a szeme nem tört meg” (MTörv 34,7). Az a képesség, hogy lássunk, hogy valóban lássunk, de szimbolikusan is, mint az idősek, akik látják a dolgokat, a dolgok mélyebb értelmét. Mózes tekintetének életereje értékes ajándék: lehetővé teszi számára, hogy hosszú élet- és hittapasztalatának örökségét továbbadja, kellő tisztánlátással. Mózes látja a történelmet és továbbadja a történelmet; az öregek látják a történelmet és továbbadják a történelmet.

Az öregkor, mely ezt a tisztánlátást kapja, értékes ajándék a következő nemzedékek számára. Személyesen és közvetlenül meghallgatni a megélt hit történetét, annak minden magasságával és hullámvölgyével, pótolhatatlan dolog.

Ha könyvekben olvassuk, filmekben nézzük, vagy az interneten utánanézünk, bármennyire is hasznos, sosem lesz ugyanaz. Ez az átadás – mely az igazi hagyomány,a konkrét áthagyományozás az idősektől a fiataloknak! – nagyon és egyre jobban hiányzik manapság az új generációknak. Miért? Mert ez az új civilizáció úgy gondolkodik, hogy az idős ember hulladék, az időseket ki kell dobni. Ez embertelen! Nem, ezt nem szabad megengedni! A közvetlen, személytől személyhez szóló történetmesélésnek olyan hangvétele és kommunikációs módja van, amelyet semmilyen más eszköz nem tud helyettesíteni.

Az az idős ember, aki hosszú ideig élt, és akinek megadatik, hogy élettörténetéről világos és szenvedélyes tanúságot tegyen, pótolhatatlan áldás. Képesek vagyunk-e felismerni és megbecsülni ez öregeknek ezt az ajándékát?

Vajon a hitnek – és az élet értelmének – az átadása ma is az öregek meghallgatásának ezt az útját követi? Személyes tanúságot tudok tenni. A háborúval szembeni gyűlöletet és haragot nagyapámtól tanultam, aki 1914-ben Piavénál harcolt. Ő adta át nekem ezt a háborúval szembeni haragot. Mert mesélt nekem a háború szenvedéseiről. És ezt nem lehet könyvekből vagy más módon megtanulni, hanem csak így, nagyszülőktől unokáknak továbbadva. És ez pótolhatatlan. Az élettapasztalat átadása a nagyszülőktől az unokáknak. Ma sajnos nem ez a helyzet, és azt gondolják az emberek, hogy a nagyszülő hulladék: nem!

A nagyszülők egy nép élő emlékezetét jelentik, s a fiataloknak és a gyerekeknek meg kell hallgatniuk nagyszüleiket.

A mai, annyira „politikailag korrekt” kultúrában, úgy tűnik, hogy ez az út sokféle akadályba ütközik: a családban, a társadalomban, magában a keresztény közösségben. Egyesek még a történelemtanítás eltörlését is javasolják, mivel azt már nem fontos világokról szóló felesleges információátadásnak tartják, ami erőforrásokat von el a jelen megismerésétől. Mintha csak tegnap születtünk volna!

A hit átadása viszont gyakran nélkülözi a „megélt történelem” szenvedélyét. A hit átadása nem azt jelenti, hogy bla-bla-blát mondunk, hanem a hit tapasztalatának az elmondását jelenti! Különben aligha vonzza az embereket, hogy az örökre szóló szeretetet, az adott szóhoz való hűséget, az odaadásban való állhatatosságot, a sérült és csüggedt arcok iránti együttérzést válasszák. Természetesen az élettörténetet tanúságtétellé kell alakítani, és a tanúságtételnek becsületesnek kell lennie. Természetesen nem becsületes az ideológia, mely a történelmet a saját sémáihoz igazítja; nem becsületes a propaganda, mely a történelmet saját csoportja népszerűsítésére megváltoztatja; nem becsületes a történelmet olyan bírósággá alakítani, ahol az egész múltat elítélik, és minden jövőtől elriasztanak. Becsületesnek lenni azt jelenti, hogy a történelmet úgy meséljük el, ahogy van, és csak azok tudják jól elmesélni, akik átélték. Ezért nagyon fontos, hogy meghallgassuk az időseket, meghallgassuk a nagyszülőket, fontos, hogy a gyerekek beszélgessenek velük.

Maguk az evangéliumok őszintén beszélik el Jézus áldott történetét anélkül, hogy elhallgatnák a tanítványok hibáit, értetlenségeit, sőt árulásait is. „Ez a történelem, ez az igazság” – ez tanúságtétel. Ez az emlékezet ajándéka, amelyet az Egyház „öregei” átadnak, kezdettől fogva, „kézről kézre” adva tovább a következő nemzedéknek. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól: mennyire értékeljük a hit átadásának ezt a módját, a közösség idős tagjai és a jövő felé nyitó fiatalok közötti stafétabot átadását? És itt eszembe jut valami, amit már sokszor elmondtam, de szeretném megismételni. Hogyan adjuk át a hitet? „Tessék, itt egy könyv, olvasd el!” – nem így! Így nem lehet közvetíteni a hitet. A hit dialektusban, azaz a családi beszélgetésben, a nagyszülők és az unokák, a szülők és az unokák között öröklődik.

A hitet mindig dialektusban adjuk át, az évek során megtanult családias és tapasztalati dialektusban. Ezért olyan fontos a családon belüli párbeszéd, a gyermekek és a nagyszülők beszélgetése, akik a hit bölcsességével rendelkeznek.

Néha elgondolkodom ezen a furcsa anomálián. A keresztény beavatás katekizmusa ma bőkezűen merít Isten igéjéből, és pontos információkat közöl a dogmákról, a hitnek megfelelő erkölcsről és a szentségekről. De gyakran hiányzik az Egyház megismerése, mely az egyházi közösség hite és élete valós történelmének meghallgatásából és a róla szóló tanúságtételből származik, a kezdetektől napjainkig. Gyermekként megtanuljuk Isten igéjét a hittanórákon; de az Egyházat az osztályteremben és a globális információs médiából „tanuljuk”.

A hit történetének az elbeszélése olyan kell, hogy legyen, mint Mózes éneke, mint az evangéliumoknak és az Apostolok cselekedeteinek a tanúságtétele. Más szóval, olyan történet, amely képes Isten áldásait meghatottan, hiányosságainkat pedig becsületesen felidézni. Jó lenne, ha a katekézis programjaiban kezdettől fogva benne lenne a meghallgatás szokása is, az idősek megélt tapasztalatának meghallgatása, az Istentől kapott áldások világos megvallása, melyeket meg kell őriznünk, és a saját hűtlenségeink becsületes megvallása, melyeket jóvá kell tennünk és ki kell javítanunk.

Az idősek akkor lépnek be az ígéret földjére, melyet Isten minden nemzedéknek szán, amikor felajánlják a fiataloknak tanúságtételük szép beavatását, és átadják a hit történetét, a dialektusban megélt hitet,

abban a családias dialektusban, abban az öregekről fiatalokra szálló dialektusban.

Akkor az Úr Jézus vezetésével az idősek és a fiatalok együtt lépnek be az ő életének és szeretetének országába. Mindnyájan együtt. Mindenki a családban, ezzel a nagyszerű kinccsel, a dialektusban átadott hittel.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria