Ferenc pápa: A megbocsátásnak egy irgalmas gyóntató alázatos jóságán keresztül kell érkeznie!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Ma a feltámadt Úr megjelenik a tanítványoknak, azoknak, akik elhagyták őt, és megmutatva sebhelyeit felkínálja irgalmát. Hozzájuk intézett szavait egy olyan köszöntés szakítja meg, amely a mai evangéliumban háromszor is elhangzik: „Békesség nektek!” (Jn 20,19.21.26). Békesség nektek! Ez a feltámadt Úr üdvözlése, ő segítségére siet minden emberi gyengeségnek és hibának. Kövessük hát Jézusnak ezt a három békesség nektek üdvözlését: az isteni irgalmasság három cselekedetét fedezzük fel magunkban. Először is örömet ad; aztán megbocsátást vált ki; végül vigasztal a fáradtságban.

1. Először is, Isten irgalmassága örömet ad, egy különleges örömet, annak örömét, hogy ingyenesen bocsánatot nyertünk. Amikor húsvét estéjén a tanítványok meglátják Jézust, és először hallják tőle, hogy „Békesség nektek”, öröm tölti el őket (vö. Jn 20,20). Félelmükben bezárkóztak a házba; de önmagukba is bezárkóztak, a kudarc érzése uralkodott el rajtuk. Mesterüket elhagyó tanítványok voltak: a letartóztatás idején elmenekültek. Péter ráadásul háromszor meg is tagadta őt, és csoportjuk egyik tagja volt az áruló. Volt okuk, hogy ne csak féljenek, hanem arra is, hogy kudarcot vallott, semmirekellő embernek érezzék magukat. A múltban persze hoztak bátor döntéseket, lelkesen, elkötelezetten és nagylelkűen követték a Mestert, de végül minden összeomlott; a félelem győzött, és elkövették a nagy bűnt: hogy a legtragikusabb pillanatban magára hagyták Jézust. Húsvét előtt azt hitték, hogy nagy dolgokra születtek, arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közöttük… Most pedig a padlóra kerülnek.

Ilyen légkörben érkezik hozzájuk az első „Békesség nektek”. A tanítványoknak szégyenkezniük kellett volna, de helyette örülnek. Ki érti őket? Miért örülnek? Mert ez az arc, ez az üdvözlés, ezek a szavak a figyelmüket önmagukról Jézusra irányítják. A szöveg ugyanis azt mondja: „Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat” (Jn 20,20). Elfordulnak önmaguktól, saját kudarcaiktól, és Jézus szeme felé fordulnak, melyben nincs szigorúság, csak irgalom. Krisztus nem hánytorgatja fel a múltat, hanem mindenkori jóságát adja nekik. És ez újjáéleszti őket, megtölti szívüket az elveszített békével, és új emberré teszi őket: megtisztítja őket Jézus megbocsátása, melyet számítgatás nélkül és érdemeket nem nézve ad.

Ilyen Jézus öröme, az az öröm, amely minket is eltöltött, amikor megtapasztaltuk megbocsátását. Megtörtént már velünk, hogy hasonlítunk a húsvéti tanítványokhoz: egy bukás, egy bűn, egy kudarc után. Az ilyen pillanatokban úgy tűnik, hogy már nem tehetünk semmit. De az Úr éppen akkor tesz meg mindent, hogy megadja nekünk az ő békéjét: egy gyónáson keresztül, egy hozzánk közelálló személy szavain keresztül, a Lélek belső vigasztalása által, egy váratlan és meglepő esemény révén. Isten különböző módokon gondoskodik arról, hogy megérezzük irgalmának ölelését, azt az örömöt, amely abból fakad, hogy „bocsánatot és békét” kapunk. Igen, Isten öröme, mely a megbocsátásból születik és békét ad. Pontosan így van: a megbocsátásból születik és békét ad! Olyan öröm, amely felemel anélkül, hogy megalázna, mintha az Úr nem értette volna, mi történt. Testvéreim, nővéreim, emlékezzünk a Jézustól kapott megbocsátásra és békére! Mindannyian megkaptuk, mindannyian megtapasztaltuk! Emlékezzünk egy kicsit vissza, jót tesz nekünk! Helyezzük Isten ölelésének és simogatásainak emlékét hibáink és bukásaink emléke elé! Így táplálni fogjuk az örömöt. Mert semmi sem lehet többé ugyanolyan, mint korábban, azok számára, akik megtapasztalták Isten örömét! Ez az öröm megváltoztat bennünket!

2. Békesség nektek! Az Úr ezt másodszor is kimondja, és hozzáteszi: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket” (Jn 20,21). A tanítványoknak adja a Szentlelket, hogy a kiengesztelődés munkásaivá tegye őket: „Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer” (Jn 20,23). Nemcsak irgalmat kapnak, hanem maguk is osztogatják ugyanazt az irgalmat, amelyet kaptak. Megkapják ezt a hatalmat, de nem érdemeik alapján, nem a tanulmányaik miatt, nem: ez pusztán kegyelmi ajándék, mely azonban azon a tapasztalatukon alapul, hogy bocsánatot nyert emberek. Most hozzátok fordulok, irgalmasság misszionáriusai: ha valamelyiktek nem érzi magát megbocsátást nyert embernek, álljon meg, és ne legyen az irgalmasság misszionáriusa mindaddig, amíg nem érzi magát megbocsátást nyert embernek. És ebből a megtapasztalt irgalomból képesek lesztek sok-sok irgalmat továbbadni, sok-sok megbocsátást nyújtani. És ma és mindig az Egyházban a megbocsátásnak így kell eljutnia hozzánk, egy irgalmas gyóntató alázatos jóságán keresztül, aki tudja, hogy ő nem valamilyen hatalom birtokosa, hanem az irgalom csatornája, aki másokra árasztja a megbocsátást, amelyből ő maga részesült először. És innen ered az a „mindent megbocsátás”, mert Isten mindent megbocsát, mindent és mindig. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe, de ő mindig megbocsát. Nektek pedig e megbocsátás csatornáivá kell válnotok, a megbocsátás megtapasztalásán keresztül. Nem szabad kínozni a bűnökkel érkező hívőket, hanem meg kell érteni, mi van bennük, meg kell hallgatni őket, meg kell bocsátani, és jó tanácsot kell adni, segítve őket a továbblépésben. Isten mindent megbocsát: nem szabad bezárnunk ezt az ajtót…

„Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer.” Ezek a szavak állnak a kiengesztelődés szentségének eredeténél, de nem csak a gyónásról van szó. Jézus az egész Egyházat az irgalmasság közösségi szétosztójává, az emberiség kiengesztelődésének jelévé és eszközévé tette. Testvéreim, nővéreim, mindannyian azért kaptuk a keresztségben a Szentlelket, hogy a kiengesztelődés embere legyünk. Amikor megtapasztaljuk annak örömét, hogy megszabadultunk bűneink, kudarcaink terhétől; amikor saját tapasztalatunkból tudjuk, mit jelent újjászületni egy olyan életszakasz után, amelyből úgy tűnt, nincs kiút, akkor meg kell osztanunk a körülöttünk élőkkel az irgalom kenyerét. Érezzük át, hogy erre kapunk meghívást! És tegyük fel magunknak a kérdést: vajon én ott, ahol élek, a családomban, a munkahelyemen, a közösségemben, előmozdítom-e a közösséget, a kiengesztelődés szövője vagyok-e? Arra törekszem-e, hogy elsimítsam a konfliktusokat, hogy megbocsátást vigyek oda, ahol gyűlölet van, békét oda, ahol harag van? Vagy beleesem a pletykálás mindig halálos csapdájába? Jézus tanúkat keres bennünk, olyanokat, akik tanúságot tesznek a világ előtt az ő szavairól: Békesség nektek! Békét kaptam, és továbbadom másoknak.

3. Békesség nektek! – ismétli meg az Úr harmadszor is, amikor nyolc nappal később újra megjelenik a tanítványoknak, hogy megerősítse Tamás nehezen születő hitét. Tamás látni és érinteni akar. Az Úr pedig nem botránkozik meg hitetlenségén, hanem segítségére siet: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd a kezemet!” (Jn 20,27). Ezek nem a kihívás, hanem az irgalom szavai. Jézus megérti Tamás nehézségeit: nem bánik vele durván, és az apostol egészen meghatódik bensejében ekkora jóindulat láttán. Így válik hitetlenből hívővé, és mondja ki a legegyszerűbb és legszebb hitvallást: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28). Ez egy gyönyörű megszólítás, amelyet magunkévá tehetünk, és egész nap ismételgethetjük, különösen akkor, amikor kétségek gyötörnek, vagy sötéten látunk mindent, mint Tamás.

Mert Tamásban ott van minden hívő története, mindannyiunk története: vannak nehéz időszakok, amikor úgy tűnik, hogy az élet megcáfolja a hitet, amikor válságban vagyunk, és szükségünk van arra, hogy érintsünk és lássunk. De Tamáshoz hasonlóan éppen ekkor fedezzük fel újra az Úr szívét, irgalmát. Az ilyen helyzetekben Jézus nem diadalmasan és elsöprő bizonyítékokkal érkezik hozzánk, nem tesz bődületes csodákat, hanem az irgalom meleg jeleit nyújtja. Ugyanúgy vigasztal bennünket, mint a mai evangéliumban: felkínálja nekünk sebhelyeit. Ne felejtsük el ezt: a bűnnel, a legsúlyosabb bűnnel szemben, legyen az a sajátunk vagy mások bűne, mindig ott van az Úr jelenléte, aki felkínálja sebhelyeit. Ne felejtsük el! Gyóntatói szolgálatunkban meg kell mutatnunk az embereknek, hogy bűneik előtt ott vannak az Úr sebei, melyek erősebbek, mint a bűn.

És az Úr rávezet, hogy testvéreink és nővéreink sebeit is felfedezzük. Igen, válságainkban és küzdelmeinkben Isten irgalma gyakran kapcsolatba hoz bennünket felebarátaink szenvedéseivel. Azt hittük, mi vagyunk a szenvedés csúcsán, mi vagyunk a legnehezebb helyzetben, és felfedezzük azokat, akik – teljes csöndben – még rosszabb időket élnek át. Ha elkezdjük gondozni felebarátaink sebeit, és irgalmat árasztunk rájuk, új remény születik bennünk, mely vigasztalást nyújt fáradságos helyzetünkben. Kérdezzük meg hát magunktól, hogy az utóbbi időben megérintettük-e valakinek a sebeit, aki testben vagy lélekben szenved; vittünk-e békét egy megsebzett testnek vagy megtört léleknek; szakítottunk-e időt arra, hogy valakit meghallgassunk, kísérjünk, vigasztaljunk. Amikor ezt megtesszük, találkozunk Jézussal, aki az élet által megpróbált ember szemein keresztül irgalommal tekint ránk, és azt mondja: Békesség nektek! Szeretek arra gondolni, hogy a Szűzanya ott volt az apostolok között, ahogy pünkösd után gondoltunk rá: mint az Egyház anyja. Nagyon szeretek rá gondolni hétfőn, az irgalmasság vasárnapja után, mint az irgalmasság anyjára: ő segítsen előrehaladnunk a mi nagyon szép szolgálatunkban!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír