Ferenc pápa homíliája a Guadalupei Boldogságos Szűz Mária ünnepén

Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Boldog vagy, mert hittél” (Lk 1,45) – Erzsébet ezekkel a szavakkal magasztalta Mária jelenlétét házában. Ezek a szavak az ő hasából, a zsigereiből születnek; azt visszhangozzák, amit unokahúga látogatása kiváltott benne: „Amint meghallottam köszöntésed szavát, a magzat ujjongva moccant meg méhemben. Boldog vagy, mert hittél” (Lk 1,44–45).

Isten egy asszony zsigereiben látogat meg minket, áldó és dicsőítő énekre, öröménekre indítja egy másik asszony zsigereit. Az evangéliumi jelenet Isten látogatásának teljes dinamizmusát kifejezi: amikor Isten eljön, hogy találkozzon velünk, megmozgatja zsigereinket, mozgásba hozza azt, amik vagyunk, egész életünket dicsőítéssé és áldásmondássá alakítja. Amikor Isten meglátogat minket, nyugtalanná tesz minket, olyan emberek egészséges nyugtalanságát váltja ki bennünk, akik annak hirdetésére kaptak meghívást, hogy ő él és jelen van népe körében. Ezt látjuk Mária esetében is, aki az első tanítvány és misszionárius, a szövetség új bárkája, aki nem akar ott maradni a templomainkban neki fenntartott helyen, hanem látogatásra indul, hogy jelenlétével kísérje Erzsébetet, míg ő kihordja Jánost. Így tett 1531-ben is: a Tepeyacra sietett, hogy szolgálja és kísérje ezt a népet, amely a terhesség fájdalmait hordozta, s ennek a népnek és összes népünknek anyjává vált.

Erzsébettel együtt mi is szeretnénk ma őt magasztalni és üdvözölni ezekkel a szavakkal: „Boldog vagy, Mária, mert hitted – és ma is hiszed –, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked” (Lk 1,45). Mária ekképpen a tanítványnak, a hívő és imádkozó anyának az ikonja, aki kísérni és táplálni tudja hitünket és reményünket a történelem nekünk kijutott szakaszaiban. Máriában hű tükröződését látjuk „nem egy költőileg lággyá formált hit[nek], hanem egy kemény hit[nek], főképp olyan időkben, amikor a dolgokról a megnyugtató varázs lehámlik, és egymásnak rontó ellentétek bomlanak ki mindenütt.” (1)

Nyilvánvalóan tanulnunk kell ebből a kemény és szolgálatkész hitből, amely anyánkat jellemezte és jellemzi; tanulnunk kell ebből a hitből, amely képes belebocsátkozni a történelembe, hogy só és világosság legyen életünkben és a társadalomban.

A társadalmon, melyet gyermekeinknek építünk, egyre erősebben jelentkeznek a megosztottság és széttöredezés jelei. Ez a társadalom sokakat „kihagy a játékból”, főképp azokat, akiknek azt a minimumot is nehéz elérniük, hogy méltóan boldoguljanak az életben. Ez a társadalom szívesen kérkedik tudományos és technikai vívmányaival, de vakká és érzéketlenné vált, nem látja meg annak a sok ezer embernek az arcát, akik lemaradnak az úton, akiket kirekeszt a kevesek elvakult gőgje. Ez a társadalom a kiábrándultság, a csalódottság, a reményvesztettség kultúráját hozza létre számtalan testvérünk életében; és szorongást sok más testvérünkben, akiknek állandó nehézségekkel kell szembenézniük, nehogy kidőljenek az úton.

Úgy tűnik, anélkül, hogy tudatosodna bennünk, hozzászoktunk ahhoz, hogy a „bizalmatlanság társadalmában” éljünk, mindazzal együtt, amit ez jelenünk és jövőnk számára jelent; a bizalmatlanságéban, amely lépésről lépésre a nemtörődömség és az egymástól való elszakadás állapotát hozza létre.

Milyen nehéz a jóléti társadalommal hencegni, amikor azt látjuk, hogy a mi szeretett amerikai kontinensünk hozzá szokott annak látványához, hogy ezer meg ezer gyermek és fiatal koldul az utcán, és alszik vonat- vagy metrómegállókon, vagy ahol helyet találnak! Gyerekek és fiatalok, akiket feketemunkában zsákmányolnak ki, vagy akik arra kényszerülnek, hogy útkereszteződésekben autóink szélvédőjét mossák pár fillérért…, és akik azt látják, hogy az „élet vonatán” nincs hely számukra! Hány családot jár át a fájdalom, amikor azt látják, hogy gyermekeik a halálárusok áldozatává válnak? Milyen kemény megpróbáltatást jelent azt látni, hogy megszokottá tettük az idősek kirekesztését: arra kényszerítjük őket, hogy magányban éljenek pusztán azért, mert nem termelékenyek; vagy látni – ahogyan pontosan leírták a püspökök Aparecidában – „a veszélyeztetett helyzetet, amely sok nő méltóságát érinti. Némelyek, gyermek- és serdülőkoruktól, az erőszak sokféle formájának vannak kitéve házon belül és kívül” (2) Olyan helyzetek ezek, amelyek megbéníthatnak minket, megingathatják hitünket, de legfőképp reményünket, azt, ahogyan a jövőbe tekintünk.

Mindezekkel a helyzetekkel szemközt Erzsébettel együtt mindnyájunknak azt kell mondanunk: „Boldog vagy, mert hittél”, és tanulnunk kell ebből a kemény és szolgálatkész hitből, amely anyánkat jellemezte és jellemzi.

Máriát ünnepelni elsősorban azt jelenti, hogy emlékezünk az anyára, emlékezünk arra, hogy nem vagyunk és soha nem is leszünk árva nép. Van anyánk! És ahol anya van, ott mindig érződik a családi otthon melege és íze. Ahol anya van, ott a testvérek veszekedhetnek egymással, de a végén mindig az egység érzése győzedelmeskedik. Ahol anya van, ott mindig küzdenek a testvériség érdekében. Mindig lenyűgözött, amikor – Latin-Amerika különböző népeinél – láttam ezeket a harcos anyákat, akik – gyakran egymagukban – képesek sikeresen felnevelni gyermekeiket. Mária ilyen! Mária ilyen velünk, akik gyermekei vagyunk: harcos anya szemben a bizalmatlanság és vakság társadalmával, szemben a nemtörődömség és az egymástól való elszakadás társadalmával; anya, aki azért harcol, hogy növelje bennünk az evangélium örömét, azért harcol, hogy „testet” adjon az evangéliumnak.

A Guadalupei Szűzre tekinteni arra való emlékezést jelent, hogy az Úr látogatása mindig azokon keresztül valósul meg, akik képesek „testet adni” az ő Igéjének, akik igyekeznek testet adni Isten életének zsigereikben, és akik az ő irgalmasságának élő jelévé válnak.

Mária emlékezetét ülni annak megerősítését jelenti – minden előrejelzéssel szemben –, hogy „népeink szívében és életében erős reményérzék rejtőzik azon életkörülmények ellenére, amelyek minden reményt kiölni tűnnek”. (3)

Mária, mert hitt, szeretett; mert az Úr szolgálóleánya és testvéreinek szolgálója. Mária emlékezetének ünneplése annak ünneplését jelenti, hogy mi, hozzá hasonlóan, meghívást kaptunk az elindulásra, hogy odamenjünk másokhoz, ugyanazzal a tekintettel, mint ő, az irgalmasság ugyanazon zsigereivel, mint ő, ugyanazokkal a tettekkel, mint ő. Szemlélni őt azt jelenti, hogy érezzük az erős hívást az ő hitének utánzására. Az ő jelenléte a kiengesztelődéshez segít minket: erőt ad, hogy kapcsolatokat hozzunk létre a mi áldott latin-amerikai földünkön, hogy igent mondjunk az életre, és nemet a közömbösségnek, a kirekesztésnek, a népek vagy egyes emberek leselejtezésének minden formájára.

Ne féljünk attól, hogy másokra az ő tekintetével tekintsünk! Ez a tekintet ugyanis testvérekké tesz minket. Ezt tesszük, mert – Juan Diegóhoz hasonlóan – tudjuk, hogy itt van a mi anyánk, tudjuk, hogy az ő árnyéka és oltalma alatt vagyunk, hogy ő a mi örömünk forrása, és hogy karjainak ölelésében vagyunk.” (4)

Adj nekünk békét, kenyérhez búzát, ifjú Miasszonyunk,
hazát, mely egybefon otthont, templomot, iskolát,
mindenkinek jutó kenyeret, és hitet, mely lángra gyúl
összetett kezeden és csodás csillagszemeden át!

Ámen.

JEGYZETEK
(1) Romano Guardini: Az Úr Krisztus. Elmélkedések Jézus Krisztus személyéről és életről, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 26.
(2) Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlése: Aparecidai dokumentum (2007. június 29.), 48.
(3) Latin-Amerikai és Karib-szigeteki Püspökök V. Általános Gyűlése: Aparecidai dokumentum (2007. június 29.), 536.
(4) Vö. Nican Mopohua, 119: „Talán én nem vagyok itt, én, aki anyád vagyok? Talán nem vagy árnyékom és oltalmam alatt? Nem én vagyok örömödnek a forrása? Nem vagy palástom biztonságában, karjaim ölelésében? Rászorulsz-e még valami másra?”

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: News.va

Magyar Kurír