Hálaadás az igazság szolgálatában – Te Deum a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen

Évről évre a tanév, az akadémiai év végén összegyűlnek a különféle helyen, más-más szinten működő oktatási intézmények hallgatói és oktatói, valamint a hívő közösségek tagjai, hogy hálát adjanak az elmúlt tanévért.

A hála szótól felizzik az ember szíve, és elszorul a torka. Olyan kifejezések közé tartozik ez, amelyek hasonlítanak ahhoz az érzéshez, amikor először sír fel a gyermek, amikor először látják a szülei, hogy járni kezd, amikor először szólal meg felnőtt hangon, saját gondolatait elmondva.

A hála magasztos kifejezés, és éppen ezért az arról szóló beszéd hatására megremeg a lélek. Kétségeket is ébreszt azonban, mivel mulandók vagyunk. Miért is kell hálát adnunk? Van-e egyáltalán okunk arra, hogy hálásak legyünk? Hiszen mennyi veszteség ért minket az elmúlt tanév során is; mennyi fájdalom, keserűség, megaláztatás, mennyi szomorúság, kétségbeesés, rettegés és félelem.

Ha körültekintünk korunk, a 21. század világában, egyfelől látjuk az emberek folytonos örömre való igényét, ami azonban csupán a pillanatnak szól, másfelől ott találjuk a félelmet a következő perctől, a rettegést a holnaptól, amelyet megpróbálnak elhessegetni gondolataikból.

Hol találunk helyet a hálára? A hála ugyanis a helyért és az időért adatik meg. A helyért, ahol hálát adhatunk, és az időért, amelyet a hálára fordíthatunk. Hálásaknak kell lennünk azokért, akik eltávoztak közülünk, és azokért is, akik életükkel, munkájukkal, áldozatukkal erősítették azt a közösséget, amelyet Egyháznak, az egyetemen belül egyetemnek nevezünk: az egyes karokat és tanszékeket, az olyan gondolkodó csoportokat, amelyek képviselik azokat az értékeket, amelyek maradandó módon tovább élnek emlékezetükben, befolyásolják gondolkodásukat, befolyásolják döntéseiket és ítéleteiket; előmozdítják, hogy továbbra is az igazság útján igyekezzünk járni.

Fájdalom minden veszteség, de mégis felemelő az az érték, amelyet az elvesztett személy maga után hagy megőrzendő, örök értékként; amely fontos számunkra, hiszen olyan hagyományt hordoz, amely hagyomány végigkíséri az egész intézmény történetét, és így a mi életünk is értékesebb tud lenni általa.

De mi az érték? Az, amelyet sokan „értéknek” neveznek manapság, vagy az, amelyről a Kinyilatkoztatás rögzítette, hogy örök érték – mint az élet, a család, az igazság és a megváltás kegyelme, amelyért mindig van értelme hálát adnunk. Ezek az igazi értékek, amelyeket hordozunk; annak a csodálatos, végtelen, tökéletes szeretetnek az értékei, amelyek a legsötétebb órán is lehetőséget, időt és helyet kínálnak a hálaadásnak.

Adjunk hálát, mert minden értünk történik; a veszteség is, a megaláztatás is, a kétségbeesés is. Mert a kétségbeesett ember is fölegyenesedik. Ahogyan a kereszt súlya alatt összeroskadó Jézus Krisztus is újra fölegyenesedett, hogy végighordozza a keresztet, és ezzel megadja számunkra a megváltásnak azt a semmivel fel nem cserélhető kegyelmét, amelyért állandóan hálásak, de soha nem lehetünk eléggé hálásak a megtestesült Második Isteni Személynek.

Minden veszteség megrázó. A megaláztatás pedig kétséget kelt a lélekben, és olyan kísértéseket ébreszt, amelyek a világban való isteni irgalomnak és isteni uralomnak a létezését is kétségbe vonják a 21. században. Ha van küldetése egy katolikus egyetemnek, ha van küldetése az igazságra való oktatásnak, ha van létjogosultsága az igazság elsajátításának és felfedezésének, akkor az éppen annak kifejezése, hogy mindennek van értelme. Annak is, amitől olykor kétségbeesve összeroskadunk; annak is, amelyre felsőbb hatalmak azt mondják, nincs rá szükség; annak is, amikor arra törekszünk, egyre tágabbra nyissuk a katolikus egyetem kapuit, hogy minél több katolikus intézménnyel együttműködve az igazságot hirdessük. Nemcsak magyar nyelven és nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világon lehetőséget biztosítsunk a társadalomnak arra, hogy az a halk hang, amely megjelenik az elvilágiasodott és az igazi értékeket már fel nem ismerő világban, maga mögé tudja állítani a hívő, bizalommal és odaadással dolgozó embereket, akik egész életüket hajlandók feláldozni azért, hogy a tudományt ne saját maguk céljára, hanem az emberiség üdvösségére, a szeretet gyakorlására, a szív felujjongására és a lélek lángolására fordítsák; hogy az a fiatal, akinek nem volt még valódi életpélda a szeme előtt, fölismerje az igazságban rejlő tökéletes isteni szeretetet, Jézus Krisztusnak azt a megbocsájtó, tökéletes kegyelmét, amelynek köszönhetően most itt lehetünk a templomban, és most is dicsőíthetjük, most is hálát adhatunk mindenért, ami velünk történt az elmúlt évben.

Sokszor fordult elő velünk rossz a történelem folyamán, de sokszor történt velünk jó is. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a számos fájdalom között elfeledjük azokat a kis csodákat, azokat a jótetteket, azokat az örömteli pillanatokat, amelyekkel az isteni kegyelem embertársainkon, munkánkon, életünkön, áldozatunkon keresztül minket is megajándékozott. Ezekre odafigyelve érthetjük meg, mit is jelent a valódi hála, és így tudjuk megerősíteni a rogyadozó térdeket, hogy tovább haladjunk azon az úton, amelyet a Mindenható kijelölt számunkra. Mindenki személyre szóló hivatást kapott, olyat, amelyet a tökéletes kegyelemmel együttműködve, de csakis a kegyelemmel együttműködve képes beteljesíteni és Isten dicsőségére szolgálni.

Ennek a feladatnak igyekeztünk ebben az évben is megfelelni; így hálát adunk azért, amikor ez sikerült, hálát adunk azért, amikor felismertük a Jóisten szándékát. Azért is hálát adunk, amikor utólag ébredtünk rá, mit is kellett volna tennünk. Mert a hálaadáshoz nem pusztán örömteli, nagy szavak szükségesek, hanem alázatos lélek is, amely elfogadja, hogy nem tud mindig tökéletesen dönteni, nem képes mindig kifürkészni Isten mindenható akaratát, de mégis törekszik erre, és így képesek vagyunk megvédeni azt a célt, amelyet mi értéknek, igazságnak, emberiességnek, valódi, tökéletes szeretetnek, valódi nevelésnek és tudománynak nevezünk.

Soha sem adhatjuk föl ezeket az alapvető értékeket, bárki, bármilyen formában igyekezne rákényszeríteni erre a katolikus egyetemet. Nem tehetjük meg, mert küldetésünket minden körülmények között ugyanannak az igazságnak a hirdetésére kaptuk, amelyért Jézus Krisztus az életét adta, amellyel Jézus Krisztus megszentelte az emberiséget, amellyel megváltott minket, és amellyel most is hívja azokat is, akik még mindezt nem ismerték föl; hogy kövessék őt, és talán az utolsó pillanatban, haláluk óráján rádöbbenjenek ennek a tökéletes hívásnak a sajátos és boldogságot eredményező erejére.

Imádkozzunk azért, hogy fölismerjük a másikban a szülőt és a testvért, azt a közösséget, amelyben élünk, és úgy cselekedjünk a másik emberrel, mint ahogyan szüleinkkel és testvéreinkkel cselekednénk. Mert ezt a küldetést rótta ránk Isten. Nem azért, mert kegyetlen, nem azért, mert kikényszeríti akaratának teljesülését; hanem azért, mert a szeretet, amely folyamatosan a Szentlélek kegyelme által részesít minket a megtérés lehetőségében, elültette bennünk mindezt, és ebből a szeretetből erőnket felülmúló cselekedetek és döntések megvalósítására kaptunk lehetőséget.

Adjunk hálát tehát minden jóért és minden rosszért, adjunk hálát azért, amiért ebben az évben is továbbhaladtunk életünk ösvényén, és tovább erősödtünk abban, hogy az igazságot szolgáljuk, méghozzá nem gőgösen, hanem alázattal, Isten felé megnyilvánuló legtisztább szeretetünket az imádsággal kifejezve, az Oltáriszentség előtt letérdelve és fejet hajtva. Ámen.

Forrás: Elmer István/Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Fotó: Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Magyar Kurír