Jelként mutassuk meg a szeretetegységünket – Vácon is elkezdődött az ökumenikus imahét

Detre János lelkész köszöntőjében megemlítette: az utóbbi időben megtanított bennünket az élet arra, hogy ami természetes, nem is teljesen az, hanem igenis meg kell látnunk benne az Isten kegyelmét, ajándékát.

Ezután köszöntötte a szolgálattevőket, Marton Zsolt megyéspüspököt, Varga Lajos segédpüspököt, Borsi Attila kisváci református lelkészt, Szabad Attila diakónust, püspöki szertartót, továbbá a szintén felolvasó Rétvári Bencét, a térség országgyűlési képviselőjét, ugyanakkor jelezte, hogy Meláth Attila baptista lelkész kimentését kérte vidéki szolgálat miatt, de készül a hétfői igehirdetésre a baptista templomban.

„Nagyon hasznosak ezek az ökumenikus imaheti alkalmak, amikor tényleg megélhetjük a közösséget, testvérekként tudunk találkozni, és higgyük el, nagyon fontos, hogy tartsuk a kapcsolatot, tudjunk egymásról, egymás életéről. Nekünk is nagyon nagy lelki élmény egy-egy ilyen közös szolgálat. Ezen az imahéten olyan igét kaptunk a közel-keleti keresztény felekezetek kezdeményezésére, amely karácsonyi ige, más szempontból szoktuk megszólaltatni. Ám én mindig nagyon örülök annak, amikor nem karácsonykor, hanem máskor kerül elő a napkeleti bölcsek története, mert így jobban tudunk koncentrálni arra, ami ennek a történetnek szintén üzenete, de a karácsonyi hangulat olykor háttérbe szorítja, ez pedig az, hogy

ezek a bölcsek, ezek a királyok Jézus Krisztussal találkoznak. És Jézus Krisztusban feloldódik mindenféle világnézeti, politikai, anyagi vagy érdekkülönbözőség, és együtt tudnak lenni – ez az ökumené”

– fogalmazott Detre János.

Marton Zsolt megyéspüspök – egy lelkipásztor testvérüktől kölcsönözve a formulát – így köszöntötte az egybegyűlteket: „Dicsértessék a mi urunk Jézus Krisztus, aki nekünk erős várunk, áldás, békesség!”

„Friss püspökként két évvel ezelőtt hirdethettem itt az igét, az ökumenikus imahét nyitó alkalmán, hasonlóan, mint most, és akkor még nem sejtettük, hogy két hónap múlva egy sajátos hosszú szakasz kezdődik az életünkben a járvány miatt, de most már a kifelé haladás hitében és reményében és valamiképpen ennek a bizonyosságában is vagyunk – ennek a jele, hogy együtt lehetünk. Tavaly nagyon drámai volt a helyzet, és csak videoüzenetet tudtunk küldeni a kedves testvéreknek. Most itt vagyunk, igaz, hogy maszkban, de én azt szoktam mondani, hogy jobb együtt lenni maszkban, mint kényszerűen otthon maradni maszk nélkül” – mondta a főpásztor a közösséget köszöntve.

Az ökumenikus imahétre választott ige magyarázatára térve Marton Zsolt legelébb azt említette, hogy az embert mindig foglalkoztatták a csillagok.

„Amikor csillagról vagy csillagokról beszélünk, átvitt értelemben is, akkor valami fenségesre, mindenek fölöttire, megszámlálhatatlanra, megmérhetetlenre gondolunk. Az emberi életet, sorsot is kifejezi a csillag szó, gondoljunk csak az angolból átvett szavunkra, amivel a hírességeket sztároknak tituláljuk: lehetnek köztük állócsillagok vagy már hullócsillagok, olyanok, akiknek hanyatlóban van a csillaga; a szerelmesek pedig azt is mondják egymásnak, leginkább a férfi a nőnek, hogy lehoznám neked a csillagokat is az égről. És református testvéreink templomtornyain is a betlehemi csillagot szimbolizálja az ott látható csillag. Ha csillagokról beszélünk, akkor belső vágyakozásunkról is szólunk, ami szívünk horizontján tűnik föl” – fogalmazott a megyéspüspök.

„A napkeleti bölcseket sem csak egy természeti jelenség vezette, hanem

egy hívásra válaszoltak, belső ösztönzés, belső vágy hajtotta őket, a világ szabadítójával akartak találkozni. A szükségtől, a szorongatástól, a mulandó élettől kerestek szabadulást,

Isten irányította a szívüket, így voltak képesek arra, hogy ezt a jelenséget, ezt a csillagot a megszületett szabadítóra utaló jelként értelmezzék. Belső nyugtalanság, szívük nyughatatlansága hajtotta őket. Példájuk figyelmeztet bennünket arra, hogy figyeljünk szívünk nemes vágyaira, és ne értsük azokat félre – példát mutatnak nekünk, amely nyomán Istenhez juthatunk. A világon semmi sem tudja betölteni mély vágyakozásainkat a mulandóság elkerülésére, az örökké megmaradó életre, az örök életre, a boldogságra, a biztonság után, erre egyedül és kizárólag Isten képes. Ha az ember pusztán önmagára hagyatkozik és nem tud felülemelkedni ennek a világnak a korlátain, akkor nem tud felelni életének alapvető kérdésére, arra, hogy miért élek, hova vezet az életem útja” – mondta a főpásztor.

Nekünk, Krisztust hívőknek így együtt az a hivatásunk, hogy jelekké, Isten eszközeivé legyünk az igazi fényt kereső embertársaink számára.

Azért jövünk most össze ezekben a napokban, hogy jelként mutassuk meg a mi szeretetegységünket az egész világnak, nemzetünknek, városunknak. Ugyanakkor hivatásunkhoz tartozik az is, hogy határozottan, szilárdan mutatkozó tanúságtevők legyünk, mint az állócsillagok. Állócsillagok legyünk szeretetre és igazságra vágyó világunkban, ebben a világban, ahol komoly kihívásokkal kell szembenéznünk, gondoljunk például csak arra, hogy a férfi és a nő biológiai neme, társadalmi szerepei vagy a család fogalma, értelmezése is egyre inkább a közgondolkodás fókuszába kerülnek, és mi újból fontosnak tartjuk a szívünk táblájára írni a Biblia tanítása alapján, hogy a férfi és a nő szeretetszövetsége és az ebből fakadó család egyházi és társadalmi létünk alapsejtje, ami nem cserélhető fel semmivel. Alázatosan, de határozottan merjük felvállalni, hogy egy olyan közösségnek, az Egyháznak vagyunk a tagjai, amely több mint kétezer éve hirdeti Isten rólunk elgondolt szeretettörténetét” – hívta fel a figyelmet a megyéspüspök.

Az imaheti főige úgy zárul, hogy a bölcsek más úton tértek vissza országukba, Marton Zsolt ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy

aki találkozik Jézussal, a fénnyel és befogadja szívébe, az már nem marad ugyanaz az ember, nem járhat többé a megszokott utakon.

Ha találkozunk vele, nekünk is fénnyé kell válnunk, meghívást kaptunk arra, hogy mi is keljünk útra lélekben, lépjünk ki önmagunk szűkösségéből, szorongásainkból, a járványtól való félelmeinkből, és újból induljunk útnak az igazi fény, Isten világossága felé.

Forrás: Váci Egyházmegye

Szöveg és fotó: Ribáry Zoltán

Magyar Kurír