Juliusz Janusz apostoli nuncius homíliája a katyñi áldozatok emlékére bemutatott szentmisén

Kedves itt egybegyűlt lengyel és magyar Hívek!

Szeretném megköszönni Főtisztelendő Kótai László plébános úrnak és a tatai lengyel közösségnek, hogy meghívtak a Szentatya képviselőjeként abból a célból, hogy tisztelegjünk a katyñi áldozatok előtt.

Egy fél évszázadon keresztül országainkban, Lengyelországban és Magyarországon tilos volt a Katyñnal kapcsolatos igazságról beszélni. Istennek hála, húsz éve lehetőségünk van arra, hivatalosan emlékezzünk a lengyel katonák és civilek tízezreire, akiket brutálisan meggyilkoltak a katyñi erdőben és a Szovjetunió más részein. Annyi ártatlan ember kivégzésének, amely Sztálin parancsára történt, és amelyet a könyörtelen szovjet titkosrendőrség hajtott végre 1940-ben, titokban kellett maradnia és a németek rovására kellett írni. Most a történelem megengedte azt, hogy a tragédia egy része kiderüljön, akkor is, ha még mindig várunk arra, hogy megkapjuk ennek a háborús bűntettnek a teljes dokumentációját.

Ez a tragédia egy másik megmagyarázhatatlan tragédiához vezetett, amikor ez év április 10-én a lengyel elnöki repülőgép zuhant le, 96 nagyon fontos személyiség, többek között Lengyelország Elnökének, Lech Kaczyñskinek és feleségének, valamint a lengyel emigráció Elnökének, Ryszard Kaczorowskinak kegyetlen halálát okozva. Ismerjük azokat a rettenetes képeket, amelyek bejárták Lengyelországot és az egész világot. Ezzel a rejtélyes balesettel kapcsolatban is várunk a végleges válaszokra.

Ma azonban azért vagyunk itt, hogy tisztelegjünk Lengyelország eme hősei előtt, az áldozatukról és a vértanúságukról elmélkedjünk. Összegyűltünk itt, a templomban, és a bejáratnál elhelyezett emléktáblával jelezni szeretnénk, hogy nekünk, keresztényeknek az élet és a halál csak akkor bír jelentőséggel, ha a hit szemével nézzük. Sokan közülünk rendszeresen járnak templomba, részt vesznek a szentmisén, otthon is imádkoznak, de amikor a családtagjaink közül vesztünk el valakit, vagy amikor olyan tragédiákkal kell szembenéznünk, mint a katyñi és a szmolenszki, az emberi logika és a pszichológusok vigasztalása sem elég.

Az apostolokhoz hasonlítunk, akik, ahogy a mai evangéliumban is hallottátok, arra kérték az Úr Jézust: „Növeld bennünk a hitet” (Lk, 17, 5). Még az ő hitük is kevés volt, mivel Jézus így válaszolt nekik: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, engedelmeskedik nektek” (17, 6). De akkor is, ha nem halljuk a megerősítést, hogy a hitünk olyan erős legyen, ahogy Jézus kéri, nyugodtak lehetünk, hogy az Úr mindig válaszolni fog a kérésünkre: „Növeld bennünk a hitet”.

De a válasz nem lehet passzív. Nem mondhatjuk azt, hogy kértem az Urat, de ő nem adott nekem. Sőt, ő a keresztség szentségének köszönhetően Egyházába fogad bennünket, a családjába, ahol Õ a fő és a vezető. Õ ajánlja nekünk az Eucharisztia szentségét, ahol a szentáldozásban saját testével erősít meg bennünket. Õ növeli a hitünket, amikor elismerjük a bűneinket, és elfogadjuk, hogy úgy valljuk meg azokat, ahogy az Egyház kéri. Õ növeli a hitünket, amikor meg akarjuk ismerni a katekizmust, amikor követjük Krisztus életét a Biblia olvasásán, lelkigyakorlatokon, plébániai tevékenységen keresztül.

A hitünknek a magatartásunkon kell meglátszódnia. A kommunizmus idején sokaknak kellett elrejteniük istenhitüket, mert kemény következményeket szenvedhettek el, akár a munkájukat is elveszíthették. Ma, Istennek hála, szabadon vallhatjuk meg a hitünket. Azonban sokan megszokták, hogy a hitre csak mint magánügyre tekintsenek. Szégyenletesnek tűnik Istenről beszélni a szomszédokkal vagy a munkatársakkal. Vannak ideológiai és politikai erők, amelyek mindent megtesznek azért, hogy a vallást, a hitet felszámolják a közéletben.

Ezért követtük nagy megelégedéssel a Szentatya útját Nagy-Britanniában, ahol XVI. Benedek pápa arra emlékeztette a katolikus és az anglikán híveket, a királynőt és a brit kormány képviselőit, hogy a hitnek helye van a közéletben. A királynőhöz szólva a pápa arra emlékeztetett, hogy mennyi rosszat tettek az olyan ateista rezsimek, mint a kommunizmus és a fasizmus, amikor így fogalmazott: „míg a huszadik század ateista extrémizmusának szigorú figyelmeztetéseiről töprengünk, sohasem feledhetjük el, hogy Isten, a vallás és az erény kizárása a közéletből végső soron az ember és a társadalom csonka víziójához vezet, és ezért a személy és sorsának korlátozott víziójához” (2010. szeptember 17.).A pápának a szavaira a királynő nagyon világos választ adott: „a vallás [Nagy-Britannia] nemzeti identitásának és történelmi öntudatának mindig is döntő eleme volt”. Ugyanezt erősítette meg a brit miniszterelnök és a Parlament elnöke is Londonban.

Örömmel jegyezzük meg, hogy Magyar Köztársaság Elnöke programjában javasolja a keresztény hit és a Katolikus Egyház szerepének az elismerését mint olyan elemekét, amelyeken növekedett a nemzet és amelyeknek meg kell találniuk a helyüket a nemzet eletében és tevékenységében. Ezt mondta a székfoglaló beszédében és megismételte múlt hétfőn, amikor hozzánk, diplomatákhoz szólt a Sándor-palotában.

Megkérdezhetnétek tőlem, hogy miért beszélek ezekről a dolgokról, amikor a katyñi és szmolenszki áldozatokra emlékezünk. Azért, mert éppen azok a lengyel katonák, lengyel polgárok, akiket lemészárolt az NKVD 1940-ben, valamint az április 10-iki szmolenszki légi katasztrófa áldozatai az életükkel tettek tanúságot hazájuk iránti szeretetükről és Istenhez való hűségükről. A hitük nem akadályozta őket abban, hogy jó állampolgárok legyenek, sőt a hit erényének köszönhetően elfogadták hazájukért a legnagyobb áldozatot. Az ő áldozatuk nem marad hiábavaló, mivel Isten elfogadta Egyszülött Fiának az áldozatát a kereszten az emberek üdvösségéért, így ezek a hősök is, akikről ma az emléktáblával is megemlékezünk, olyanok, mint egy nemzet sarokkövei, amely bizalmát az örök és maradandó értékekbe veti.

A hit arra hív bennünket, hogy becsületes, igaz emberekként éljünk, akik tisztelnek másokat, tisztelik a családot, az életet. A hitnek megélt hitnek kell lennie, amelyről mindennap tanúságot teszünk Isten parancsainak a megtartásával. Nem lehetséges, hogy hitet kérünk Istentől és nem tartjuk meg a parancsait, főleg a szeretet, a felebarát szeretetének a parancsát.

Természetesen sokak számára mindig élő marad a kérdés, amelyet már Habakuk próféta is feltett, ahogy a mai első olvasmányban is hallottuk: „Meddig kell még, Uram, segítségért folyamodnom anélkül, hogy meghallgatnál? Hozzád kiáltanom: «Erőszak!», anélkül, hogy megszabadítanál? Miért feded fel előttem a gonoszságot, és mutatod meg a nyomorúságot?” (Hab 1, 1-3). A próféta ezt a választ kapta az Úrtól: „Akinek nem igaz a lelke, az elbukik, de az igaz élni fog hűségéért” (2, 4). Lám, a fasizmus és kommunizmus elnyomóira, diktátoraira megvetéssel és elítéléssel emlékeznek, míg az áldozataik példaképek mindenki, hívők és nem hívők számára egyaránt.

A két barát, a magyar és a lengyel nép a történelmük során mindig megtalálták a kölcsönös megértés, együttérzés és együttműködés útját, mert a barátságuk alapja az Istennel való barátság volt. Lengyelországban sok magyar szentet tisztelünk, olyanokat, mint Szent László, Szent Kinga, Szent István, Szent Imre. Olyan egyházi hőseink vannak, mint Wyszyñski bíboros és Mindszenty bíboros, akik megtartották a nemzetet az ateizmus kemény időszakában, és így a hazaszeretetet is növelték. Különlegesen magható azt látnunk, ahogy a magyar nép megéli velünk, lengyelekkel a katyñi és szmolenszki tragédiát. Hálásak vagyunk Istennek ezért a napért, ezért a szentmiséért, ezért a megemlékezéséért hőseinkről, a szentjeinkről, akik azt tanítják nekünk, hogy a hit egy olyan érték, amely megtartja az ember méltóságát, és a barátság és béke atmoszféráját teremti meg a két nép között. Egy ilyen Európában szeretnénk élni, egy minden rossztól szabad, de Istentől nem „megszabadított” Európában. Ámen.