Megragadni, nem elszúrni – Kortárs #FOMO-élmény dalban elbeszélve

E türelmetlenséggel vegyes félelmet elemi bizonytalanságuk táplálja, melyet sok-sok film (köztük legutóbb A világ legrosszabb embere – Mértékadó, 2022. február 21–27.) is megénekelt már. De hogy a legódivatúbb műfaj, a musical formájában dolgozzák fel a témát, az csakis Lin-Manuel Mirandának, a kortárs Broadway talán legnagyobb rendezősztárjának ötlete lehetett. Első filmrendezése, a Jonathan Larson musicalszerző fájdalmasan rövid életéről szóló Tick, tick… Boom! úgy bújik meg a Netflix kínálatában, mint egy igazi gyöngyszem – utána kell járni, fel kell fedezni.

Filmünk hőse, Jonathan (Andrew Garfield) iszonyatos intenzitással pörög. Az a fajta fickó, akivel szívesen leülsz beszélgetni egy gondolatébresztő estére (s az élményből még hetekig táplálkozol), ám közös albérletben nem bírnád ki vele. Igazi „larger than life” karakter: karizmája elbűvöl, önzése viszont taszít, mégsem tudsz haragudni rá. Jonathan az álomgyár perifériáján tengődve egy kifőzdében dolgozik, s közben első musicaljét írja rendületlenül. Nyolc éve küzd az ihlettel és önnön kétségeivel, de a villanyszámlát valamiből bizony ki kell fizetni. Szerettei sorra megtalálják helyüket a világban, ő viszont még mindig vár – készül – a nagy pillanatra: közeleg a harmincadik születésnapja, vele együtt pedig egy workshop a szakma legbefolyásosabb producerei előtt arról, mire jutott eddig formálódó remekművével. Nem csoda, hogy hősünk egyre idegesebb, amit remekül kifejez az óraketyegés, melyet mind gyakrabban hallani vél, s amire a film címe is utal.

Rutinos színházi rendezőként Miranda megtehette volna, hogy egyenes dramaturgiájú, szabályos életrajzi mozit farag Jonathan Larson történetéből, benne küzdelemmel, könnyel, majd a megkönnyebbülést jelentő győzelemmel. Ez a győzelem azonban sajnos nem érkezik el, s nem csupán alkotói szempontok miatt: a valóságban Larson egyetlen nappal friss musicaljének forró sikere előtt tragikus hirtelenséggel meghal.

Miranda ezt már a főcímben tudtunkra adja, jelezve, hogy itt nem a cselekmény fordulatai lesznek a legfontosabbak. Ezután felvázolja egy szinte már követhetetlenül cikázó zseni működését, mégpedig okos vizuális megoldásokkal, többszörös metaszintekbe ágyazva: Larson ugyanis a cselekmény szerint Superbia című első musicaljének megírásával küzd (a darab valóban megszületett), miközben részleteket ad elő Tick, tick… Boom! című, önéletrajzi ihletésű rockmonológjából, s a néző körülbelül a játékidő felénél döbben rá, hogy tulajdonképpen a szerző Rent című darabjának keletkezéstörténetét követi. A Bohémélet egyfajta parafrázisának tekinthető musical fontos lenyomata a kilencvenes évek New Yorkjának, s voltaképpen ez az a mű, amelynek sikerét szerzője már nem érhette meg.

Nem kétséges, a Tick, tick… Boom! nézőpróbáló film, főleg az idősebbek számára: központi alakjához illően

eszeveszett sebességgel száguld, ezernyi kulturális utalást szór bőkezűen, ám imponáló lazasággal tartja kézben fő témáját, a világról való lemaradás (FOMO = Fear Of Missing Out) egyre fojtogatóbb rémületét.

Nagy segítségünkre van mindebben Andrew Garfield alakítása, aki a szerep kedvéért megtanult zongorázni, énekelni, s hatalmas energiákkal játssza el az önmaga körül forgó, idegesítő, ugyanakkor sziporkázóan tehetséges, kétségekkel teli, mély érzésű művészt. A házibuli közben rögtönzött, akrobatikus „mosogató-dal” (No More) fergeteges, a generációjának általános kommunikációs zavarát megéneklő Therapy kacagtató, a szerelmével, Susannel (Alexandra Shipp) közös duett (Come to Your Senses) meghatóan szomorkás. Néhány villanásban megismerkedünk New York árnyékos oldalával, az amerikai kapitalizmus könyörtelenségével és az akkoriban pusztító AIDS okozta össztársadalmi szorongással is, ám a film mindegyre a könyörtelenül ketyegő óra képét idézi elénk.

Nem csak a millenniáloknak, nekünk is nehéz szabadulnunk a világ ijesztő bonyolultságának élményétől. Ironikus, hogy mindezt egy, a (számunkra kényelmesen otthonos) kilencvenes években játszódó musical mutatja meg nekünk. A Tick, tick… Boom! mégsem olcsó nosztalgiát kínál, hanem egy megrendítő életút bemutatásán keresztül figyelmeztet arra, hogy

az idő a legnagyobb kincs ideát.

Egyetlen esélyed van, s a feladat: megragadni, nem elszúrni.

Szerző: Paksa Balázs

Fotó: Netflix

Magyra Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. március 13-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.