Michael Hesemann – Arturo Mari: II. János Pál – Örökség és karizma

Kultúra – 2014. március 16., vasárnap | 10:03

Az április 27-én, fehérvasárnap – Isteni Irgalmasság vasárnapján – XXIII. Jánossal együtt szentté avatandó II. János Pál nemcsak az egyház-, de a világtörténelem egyik legnagyobb alakja volt. Michael Hesemann német történész e rendkívüli személyiség életútját mutatja be, Arturo Mari segítségével, aki 27 éven át volt a lengyel pápa fényképésze, több millió fotót készített róla.

Michael Hesemann felidézi, hogy amikor 1998. december 17-én magánkápolnájában találkozott az „évezred pápájával”, az imádkozó Szentatyából sugárzó fényesség világossá tette számára, hogy II. János Pál pápa „misztikus. Mintha eksztázisban lett volna, a körülötte lévő világ számára megszűnt, érkezésünket nem észlelte. Bensőséges kapcsolata Istennel és odaadása ezekben a percekben szabályosan érezhető volt.”

Bemutatva Karol Wojtyla életét, a német történész emlékeztet rá, hogy doktori disszertációját A hit Keresztes Szent János tanítása szerint címmel írta. Ebben kifejtett tézise egész életét és papi, főpásztori, pápai szolgálatát meghatározta: „a tengely, ami körül minden forog, az ember személyes találkozása, sőt egyesülése Istennel; s általa Isten él az emberben, és az ember Istenben él. Mivel Isten minden emberben él, az emberi méltóság feltételek nélküli és érinthetetlen. Ezért kell minden emberi életet – a gyengét, a fogyatékosat vagy magzati állapotút is – feltételek nélkül elfogadni. Így Wojtyla metafizikus humanizmusa a nácik gyilkos felsőbbrendűségi ideológiájának ellentéte lett.”

II. János Pál csaknem huszonhét éves pontifikátusa alatt mindig fölemelte hangját a szegények, a társadalom perifériáján élők érdekében. Már első külföldi apostoli útján, Mexikóban, 1978 januárjában kijelentette, félmillió, sanyarú körülmények között tengődő mezőgazdasági munkás előtt: „A pápa annak a sokaságnak az oldalán áll, akik méltatlan körülmények között élnek, és gyakran szörnyűséges kizsákmányolás áldozatai… Azoknak a hangja akar lenni, akik nem beszélhetnek.” Majd az országot vezető elithez fordulva így fogalmazott: „Ti, hatalmasok, akik parlagon tartott földek urai vagytok, melyben oly sok éhező család kenyere rejlik – a népek lelkiismerete, a háttérbe szorítottak kiáltása, Isten és az Egyház hangja együtt kiált hozzátok: nem igazságos, nem emberi és nem keresztény, ha ezek az igazságtalanságok továbbra is megmaradnak.”

Michael Hesemann történelmi tényként állapítja meg, hogy II. János Pál kimagasló szerepet játszott a szocialista világrendszer összeomlásában, abban, hogy ez a korszakos változás békés úton ment végbe. „Valóban úgy látszik, hogy a Gondviselés eszköze lett, és Isten általa avatkozott be a történelembe.” II. János Pál számára alapvetően fontos volt a szabadság, de abban az értelemben, ahogy azt Krisztus elhozta nekünk. Ezért az igazi forradalmat hirdette: „Isten szeretetének forradalmát, mely megszabadítja az embert a rossztól és az igazságtalanságoktól, és megajándékozza a békével és az élet teljességével.” A lengyel pápa által értelmezett szabadság mélyen az értékekben gyökereztek. A relativizmust, amely szerint minden etika jó, és valamiképpen minden vallás elvezet Istenhez, határozottan elutasította, mi több, ezt tartotta korunkban az egyik legalapvetőbb problémának, és a hitet fenyegető legnagyobb veszedelemnek. Mélységes meggyőződéssel vallotta: „egy igazság van, és azt az ember megismerheti, mert belőle származik. Ennek kell megalapoznia egy kötelező morált, nélküle az ember látszólagos haladása csak a barbárság újabb formájában végződhet. Az Egyháznak nem az abszolút igazságot tagadó, liberális szkepszis adta az erőt a kommunizmussal szembeni ellenálláshoz, hanem az a szilárd meggyőződés, hogy a keresztény hit az egyedüli igazság.”

A kötet közli azokat a fotókat is, amelyeket Arturo Mari válogatott ki a II. János Pálról készített több millió fényképből, s el is meséli e képek történetét. Az egyik képen a Szentatya a koreai Pusin-szigetén látható, ahol csak leprások élnek, a világtól elfeledetten. II. János Pál mélységes szeretetét és alázatát bizonyítja, hogy belépve a terembe, térdre borult és imádkozott értük, majd egyenként megáldotta a leprában szenvedőket, megcsókolta őket és zsebkendőjével megtörölte a szájukat. „A betegek mélységesen meghatódtak. A társadalom kitaszítottjai, akiket úgy kezeltek, mint szemetet, most az érezték, hogy embernek tekintik és szeretik őket. A pápa számára bennük a szenvedő Krisztus arca tükröződött.”

II. János Pál valóban a remény pápája volt, életében és földi halálát követően is az. Szentté avatása előtt is érvényesek azok a sorok, melyeket Michael Hesemann írt még Karol Wojtyla boldoggá avatása előtt: „Boldoggá az emberhalász II. János Pált fogják avatni, aki emberek millióit ajándékozta meg újra a Krisztusba vetett reménnyel, s ehhez az erőt mély, egyenesen misztikus istenkapcsolatából merítette. Fáradhatatlan odaadása az Evangélium terjesztéséért, lemondó, önfeláldozó életútja, készsége, hogy minden szenvedést magára vállaljon, és még utolsó erejével is kitárja az ajtókat Krisztus előtt, ahol csak járt – ez az ő életszentsége!” (Szent István Társulat, 2014).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria