Sík Sándor: Kézen fogva vezet a Mester

A piarista szerzetes pap költő és esszéista 1945-től 1961-ig majdnem minden év adventjén és nagyböjtjében konferenciákat tartott a budapesti piarista kápolnában, a belvárosi és az Egyetemi templomban. Elmélkedéseire minden alkalommal hatalmas tömeg gyűlt össze.

Sík Sándor szerint a nagy vízválasztó hívő és nem hívő között az a kérdés, hogy létezik-e Isten. „Isten hite vagy nem hite nagy szakadék, amely két világot választ el egymástól.” Ha van Isten, akkor „őrült, aki nem Vele kezdi, akkor szánalmas minden emberi törekvés, amely nem Őrá épít…, nem Belőle indul ki”. Az Isten nélküli világkép viszont irreális világkép, hiszen Isten „… minden egyes dologban, minden egyes szellemi jelenségben ott van valamiképpen, és aki ezt nem tudja, az mindent csak részben, töredékesen, irreálisan ismer, lát, tapasztal meg.”

Sík Sándor alapvetően fontosnak tartja, hogy helyes fogalmat alakítsunk ki Istenről, így ismerjük fel, hogy Istent nem érthetjük meg. A megközelíthetetlen Isten ugyanakkor mégis megközelíthető, „mert Ő közeledik, leereszkedik hozzánk… Bennünk él, és mi benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Soha nem feledkezhetünk el arról, hogy „Szeretet az Isten.” Mindig ebből kell kiindulnunk. Ezért mi magunk is azért élünk, hogy szeressünk. Ami a szeretettel ellenkezik, az nem kereszténység. Az evangéliumi szeretettörvény nem egy törvény a sok közül, „ez a törvény”. Csak a szeretetben állhatunk Isten színe elé, másképp nem vesz rólunk tudomást. Elvinni Istent az embereknek csak a szeretetben lehet. A keresztény hivatás lényege: „a meglátott Isten melegét átadni azoknak, akik még nem látják. A felém sugárzó Istent vinni mindenkinek.”

Konferenciabeszédeiben Sík Sándor kiemelte, hogy a keresztény tanítás szerint a történelem értelme Krisztus. A világban kozmikus háború zajlik a jó és a rossz között, és ebben minden és mindenki részt vesz. A mi helyünk ott van, ahová Isten állított, ott kell megharcolnunk Isten országának harcát. A keresztény optimizmus lényege, hogy történjék bármi, lássuk meg mögötte Istent, a történelemben és a magunk sorsában is. Közben pedig gondoljuk végig, hogy a teremtés Isten „legyen” szavával, a megváltás Szűz Mária „legyen”-jével kezdődött, ezért a mi lelkünk megszentelődése is egy „legyen”-nel kezdődjék. „Kereszténynek lenni annyi, mint igent mondani. A keresztény ember igent mond a világra: Istentől van, Istenért van, Istenhez visz.” Az Istenhez vezető legfőbb út az, amit Isten nyújt számunkra, Jézus Krisztus, az evangélium. „A legfőbb és legegyszerűbb út.” Isten mindenkihez szól, de mindenkinek másképpen, minden egyes embernek külön viszonya van az Istenhez.

Sík Sándor számára nem kereszténység az, ha vasárnap elmegyünk a szentmisére, talán áldozunk is, hétköznap viszont eszünkbe sem jut Isten. Leszögezi: „A keresztény embernek a hétköznapi magatartása mutatja meg, hogy Krisztus-hívő-e, magára öltötte-e az Úr Jézust.” Ugyanígy arra is figyelmeztet: ahhoz, hogy jó keresztények legyünk, jó embernek kell lennünk. A kereszténységtől teljességgel idegen „a nyárspolgári” önmegelégedés, a keresztény ember soha nincs „készen”, amíg él, fejlődnie kell. A keresztény embernek elsődleges hivatása: „kiteljesedése egésszé”. Ez ad alapot minden további hivatásnak. Ha valaki úgy tekint a hivatására, hogy Isten munkatársa – márpedig mindnyájan azok vagyunk –, akkor nem az lesz lényeges számára, hogy megélhessen, sem az, hogy karriert csináljon, hanem hogy hol tudja jobban szolgálni Istent és az emberi közösséget. Sík Sándor szerint „Nincs az a kicsiny, az a jelentéktelen, az az utolsónak látszó foglalkozás, amelyet keresztény fölfogással ne lehetne fölavatni, átlelkesíteni, megszentelni.”

A bűn fogalmát vizsgálva a szerzetes pap költő rámutat: a bűn azt jelenti, hogy az emberi szabad akarat ellene mond az isteni akaratnak, de nem csupán Isten igenjére mond nemet, hanem ellene mond önmagának is, legigazibb valójának, tönkreteszi önmagát. A legnagyobb bűn a szeretet hiánya, a rendetlen, helytelen önszeretet pedig minden bűnnek végső foka. A felebaráti szeretet viszont egyenlő az istenszeretettel. A szeretetből nem szabad senkit és semmit kizárni, mert Isten nem zár ki semmit, kivétel nélkül mindenkire testvérként kell tekintenünk. A gonosz bűnét rossznak kell látnom, de az emberben Isten arcának mását kell látnom, és ezért szeretnem kell.

Sík Sándor így fogalmazta meg konferenciabeszédeinek a célját: „A világban élő, a világban két lábbal álló, a kötelességét a világban teljesítő, nehézségeiben, gyötrelmeiben szenvedő keresztény ember számára szeretnék eligazítást adni ezekkel az elmélkedésekkel. Szavam a szív bőségéből fog szólni, és azoknak a szíveknek szeretne mondani valamit, akik rokonok vele abban, hogy nyugtalanok, amíg meg nem nyugszanak a Jóistenben.” A kötetet elolvasva megállapíthatjuk, hogy elképzelését maradéktalanul sikerült megvalósítania, elmélkedései sok hívő számára jelentett szellemi-lelki vigaszt, tájékozódási pontot a szocialista diktatúra legsötétebb másfél évtizedében. Ahogyan azt Az Isten küld… című versében megfogalmazta:

„Az Isten küld, testvéreim, tinéktek,
Hogy sugarai eleven tüzét,
Amik Arcáról a szívembe égtek,
Sugározzam csendesen szerteszét
A testvéreknek, kik az éjben járnak,
Az Isten küldött, szentjánosbogárnak.”

A könyvet Koltai András lektorálta.

Sík Sándor: Kézen fogva vezet a Mester
Szent Gellért Kiadó, 2018

Fotó: Merényi Zita

Bodnár Dániel/Magyar Kurír