Isten szemébe nézni – Vashegyi György a Haydneumról és évszázadok zenéiről

Harmincöt éve, hogy először vezényelt nyilvános koncerten, 1986-ban, még gimnazistaként, a barátaiból verbuvált együttessel adta elő Bach 4. („Christ lag in Todesbanden”) kantátáját. Professzionális régizenész-pályafutása úgy indult, hogy 1990-ben John Blow Vénusz és Adonisz, illetve Purcell Dido és Aeneas című operájának előadása érdekében megalapította a Purcell Kórust, 1991-ben pedig Monteverdi Orfeója kedvéért az Orfeo Zenekart. Az elmúlt három évtizedben itthon és világszerte ismert és ismeretlen klasszikusok műveit felvonultató koncertek, komponistákhoz kötött ciklusok sorával tette le művészi névjegyét együtteseivel, számos kuriózum lemezfelvétel és több elfeledett mű világpremierje fűződik a nevéhez.

– A régizenével kötött szövetsége abból indult, hogy úgy látta, Magyarországon alig szólalnak meg művek az 1630 és 1830 közötti időszakból? Vagy inkább az inspirálta, hogy a legfontosabb barokk, bécsi klasszikus, kora romantikus darabok ugyan elhangzottak itthon is, de nem stílusazonos, autentikus módon? Mik voltak az elmúlt évtizedek legfontosabb régizenei tapasztalatai és tanulságai? 

– Nehéz lenne röviden összefoglalni. Mosolygok, amikor egyes kollégáim kedvesen megjegyzik, hogy annak idején jól megtaláltam a rést, amelyen keresztül betörhettem a zenei piacra. Mondván: itt könnyen lehetett haladni, mert a régizenét senki sem képviselte. Lehetett volna így is, de nem így történt. A kérdésében benne van a válasz is, mindkét megközelítés igaz. Tizenkilenc évesen, 1989 decemberében – nem sokkal a Magyar Köztársaság október 23-i kikiáltása után – került sor az első egész estés koncertemre. Jól emlékszem, mert éppen erre készülve, a próbák idején a barátaimmal kimentünk a Parlamenthez, hogy jelen lehessünk az ünnepi eseményen. A lényeg az, hogy

kezdettől barokk zenéket szerettem volna játszani, egyszerűen azért, mert nagyon szépnek találtam őket.

Elsősorban lemezeken keresztül találkoztam e csodálatos művekkel, néhanapján hangversenyeken. Főleg Helmuth Rillingnek köszönhetjük, hogy Magyarországon a 80-as évektől a koncerttermekben magas színvonalú Bach-kultusz jelent meg. Elkezdett idejárni Rilling, munkakapcsolata alakult ki a Liszt Ferenc Kamarazenekarral és a Rádió Énekkarával. Óriási élmény volt, amikor Magnificatot vezényelt a Budapesti Kongresszusi Központban. Akkor, tizenhat évesen, alakuló némettudásommal mentem oda Rillinghez azzal, hogy szeretnék nála tanulni. Így kezdődött, majd szintén Rillingnek köszönhetően részt vehettem John Eliot Gardiner stuttgarti mesterkurzusain is.

Amikor megalapítottam a Purcell Kórust, a William Christie nevéhez fűződő Les Arts Florissants még nem játszott szerepet az életemben, de azután pillanatokon belül fontossá vált, ugyanis 1993-ban ennek az együttesnek köszönhetően szerettem bele Rameau-ba.

Előadóművészként úgy éreztem, tovább kell adnom, meg kell mutatnom ezeket a zenéket a közönségnek, bízva abban, hogy őket is megérintik ezek a csodák.

Ez volt a kiindulópont. Kezdetben küzdöttem a korabeli hangszerek ellen, már csak azért is, mert a fülemet, az abszolút hallásomat zavarta az ide-oda hangolás. A hőskorban, a 80-as években az egész világon botladoztak a korabeli hangszeres előadások. A Capella Savaria produkcióira is sok külföldi zenészt kellett hívni; még konfliktus is kialakult Nicholas McGegan és az akkori menedzsment között az igényelt vendégművészek száma miatt. Én végül lépésről lépésre, fokozatosan, „logikai” úton jutottam el a korabeli hangszerekhez, beláttam, hogy egészen egyszerűen ezek adekvátak a barokk művek előadásához.

– Többször említette, hogy milyen csodálatos a régizene, a barokk repertoár. Ugyanakkor romantikus műveket, köztük Verdi-operákat is dirigált már, például egy emlékezetes operaházi Don Carlost 2003-ban, Jevgenyij Nyesztyerenkóval, Paolo Gavanellivel. A későbbi korok zenéi kevésbé fontosak vagy „másképpen szépek” az Ön számára?

– Bach miatt lettem zenész. Esetében ráadásul a zene és a keresztény hit nem választható el egymástól. Vagyis világnézeti, vallási oka is van a választásomnak.

A zene, Bach zenéje arra ad lehetőséget az embernek, hogy bármikor, amikor csak akar, Isten szemébe nézhet.

Lássuk be, ez ritka adomány.

– De ilyen alapon, ha a nagy zenei hitvallókról beszélünk, sorolhatnánk az időben jóval közelebbi Poulenc, Messiaen, Pärt vagy Gubajdulina műveit is.

– Poulenc Stabat Materét volt szerencsém vezényelni, 2020-ban pedig Messiaen Az isteni jelenlét három kis liturgiáját énekelte a Purcell Kórus Keller Andrással Pannonhalmán, az Arcus Temporum fesztiválon. Csodálatos dolgokat alkottak ők is, csak nálam ez a fajta látás Bachhal kezdődött. A hitem az általános iskolától bontakozott ki. A szüleim is hívők, de nem voltak gyakorló keresztények. Noha katolikus vagyok, reformátusok között lettem hívő. Majdnem konfirmáltam, de aztán tudatosodott bennem a katolikusságom. Fölvettek a piaristákhoz, tizennégy évesen ott lettem elsősáldozó, majd bérmálkozó. A hitet nem a zene által, hanem a Jóistentől kaptam, viszont a zene elképesztő megerősítés. A régi komponisták számára Isten jelenléte magától értetődő volt. Persze nem csak vallásos zenékkel foglalkoztam. Bach miatt tanultam németül, Monteverdi miatt olaszul, Purcell miatt angolul, utánuk jött Rameau, a francia barokk. Korábban a Hungaroton számára Charpentier miséiből, egyházzenei műveiből készítettem lemezeket. Nemrég Gervais-motettákat vettem fel, amelyek szintén nagyon szépek, és csak úgy árad belőlük a hit. Az, hogy milyen szerzők és művek kerülnek közel hozzám, attól is függ, mire van lehetőségem, mire kapok felkérést, mit tudok méltóképpen megszólaltatni. Ha az élet úgy alakult volna, hogy kiváló énekesekkel, együttesekkel adhatok elő Verdi-operákat, bizonyára azokban mélyedtem volna el még jobban. De így is dirigálhattam már A trubadúrt, a Simon Boccanegrát, a Don Carlost. Reveláció hatású lehetne például a Don Carlos francia verzióját válogatott művészekkel, Verdi korabeli hangszereken előadni. Úri luxusnak tűnhet, de most már tényleg csak olyasmivel szeretnék foglalkozni, amit a lehető legmagasabb művészi színvonalon tudunk megvalósítani.

– A kuriózumok feltárása, megszólaltatása, rögzítése zenei missziójának elemi része.

– Miután elkezdtem kutatni, rájöttem, hogy milyen sok a rejtett érték; a Hungarotonnál 1998 és 2008 között tizen-egynéhány CD-t készítettem. Máig hálás vagyok Hollós Máténak, hogy a „first recording”, „world premier” stratégiájuk jegyében számos ismeretlen, méltatlanul elfeledett művet vehettem fel. Ma is kezeskedem azoknak a lemezeknek minden hangjáért, amelyeknek a programját én állíthattam össze és az együtteseimmel készíthettünk el. Nem is elsősorban az előadásért, hanem a művek minőségéért kezeskedem, mert ezek tényleg elsőosztályú zenék. A 17–18. század bővelkedett a jobbnál jobb darabokban, szerintem akkoriban a gyenge, rossz mű volt ritka. Megérne egy külön beszélgetést, hogy az európai zenetörténetben miként jött létre a másodvonal, ugyanis sokáig csak elsővonal volt. Ki merné ma azt mondani, hogy Carissimi rosszabb Monteverdinél vagy Tunder Buxtehudénál, esetleg Buxtehude Bachnál?

– A Haydneum megalapítása azt jelenti, hogy a régizene sokáig sodródó ügye most méltó keretet, egy nemzetközi viszonylatban is jegyzett, mértékadó intézményt kap?

– A kormány 2020 tavaszán döntött úgy, hogy 2021-ben létrehozza a Haydneum – Magyar Régizenei Központot. Sokat gondolkodtunk, hogyan definiáljuk magunkat. Haydnnak óriási szerepe van a magyar kulturális identitásban. Ha Händelt az angolok a Westminsterben temetik el és nemzeti zeneszerzőjüknek tartják, akkor mi miért ne tekinthetnénk magunkénak az Esterházy-család körében nálunk élő és alkotó Haydnt. Ha egyetlen nevet kellene említeni, nyugodtan kijelenthetjük: 1800-ban Joseph Haydn reprezentálta a nyugati zenekultúrát. Szinte példátlan volt a kisugárzása, mindenhol ismerték, rajongtak érte, Európa különböző pontjairól jöttek hozzá tisztelők, tanítványok. Százötven évvel korábban Rómában Giacomo Carissimi lehetett hasonlóan jelentős figura, aki a jezsuita Collegium Germanicum et Hungaricumban, a vallásháborúk közepette a legteljesebb ökumené jegyében fogadta a tanulni vágyó tehetséges lutheránus zenészeket is. Haydn persze már egy modernebb korban lett világhírű. Esterházy „Fényes” Miklós 1790-ben meghalt, és Haydn Londonba ment, ami növelte széles körű ismertségét. Beszédes történet szól arról, hogy miközben zajlottak a napóleoni háborúk, Bécs mellett, Haydn háza elé Napóleon díszőrséget állíttatott, hogy vigyázzanak rá, nehogy valami baj érje abban a felfordulásban. Egy alkalommal Haydnt felkereste egy francia dragonyos tiszt, aki lóháton érkezett a csatából. Bemutatkozott neki, elmondta, hogy ő egyébként tenor, és szeretné a Mesternek elénekelni A teremtés tenoráriáját. Az idős Haydnt felvillanyozta a látogatás, megmutatta a helyes tempót, tanácsokat adott. A tiszt örök hálájáról biztosította, aztán ment vissza a néhány kilométerre lévő csatamezőre. A Haydneumra visszatérve, kizárólag Haydn személyére vonatkozóan nem biztos, hogy szükség lett volna egy újabb magyarországi állami zenei intézményre. Haydn-kultusznak viszont lennie kell! A zenei élet résztvevői a rendszerváltozás óta keresték a módját, hogyan lehetne egy élet- és működőképes hazai Haydn-kultuszt kialakítani. 2022. január 1-jétől a Haydneum lesz a fertődi Esterházy-kastély zenei programjainak kizárólagos szervezője. Jelenleg is zajlik a kastély felújítása, a főépület építési terület, de reményeink szerint jövő augusztusban már teljes szépségében megnyílhat a látogatók előtt.

– A Haydneum létrejötte azért is fontos eredmény, mert még mindig nem vagyunk eléggé tisztában azzal, hogy Eszterházának, a fertődi Esterházy-kastélynak micsoda zenetörténeti jelentősége van világviszonylatban is. Joseph Haydn operáit egy kivétellel Eszterházán mutatták be.

– Így van, de

nemcsak Haydn operáinak, hanem szimfóniái többségének is Eszterházán volt az ősbemutatója.

Még az úgynevezett párizsi szimfóniáknak is. Haydnnak az 1770-es évektől Párizsban is nagy kultusza volt már, és megbízásokat kapott a Concert de la Loge Olympique-tól. Ez a – zenekart is működtető – szabadkőműves páholy rendelte meg a hat párizsi szimfóniát, amelyeket Haydn Eszterházán írt és mutatott be először. De az Oxford-szimfónia is oda köthető; később azért kapta a „címét”, mert amikor Haydnt Oxfordban díszdoktorrá avatták, ezt a művét játszották el ott. A tizenkét londoni szimfóniáját leszámítva nagyjából nyolcvan biztosan Eszterházán született a több mint százból. 

– Mit gondol, idővel újra megépülhet az Esterházy-kastély parkjában állt egykori barokk operaház is?  

– Az elvi döntés már régen megszületett a felépítésével kapcsolatban, de Fertőd–Eszterháza esetében egy olyan páratlan birtokrekonstrukcióról beszélhetünk, amelyben muszáj megszabni a prioritásokat. 2020 végén a miniszerelnök úr Káel Csabát nevezte ki – a filmügyek mellett – Eszterházáért is felelős kormánybiztosnak. Egy évtizedes projekt előtt állunk. Két év múlva emlékezünk Mária Terézia 1773-as eszterházai látogatásának 250. évfordulójára, majd 2032-ben ünnepeljük Haydn születésének 300. évfordulóját, ami kellőképpen inspiráló, munkára és eredményekre ösztönző jubileum. Több száz millió forintos beruházásokról van szó. Látjuk, hogy még mindig vannak utolsó órában lévő, megmentésre váró épületrészek a kastély körül. Például a lovarda: ötezer négyzetméternyi barokk terület a kastélytól pár száz méterre. Százhúsz lónak volt itt egykor vörösmárvány itatója. A rendszerváltozásig, azt hiszem, a konzervgyár használta, elképesztő állapotok uralkodnak odabent. Ennek az épületnek a felújítása szerintem most feltétlenül sürgősebb, mint a százötven évvel ezelőtt teljesen elpusztult operaház felépítése. Ami menthető, azt mentsük meg minél hamarabb! A színházra persze szükség van. Az, hogy ez a fennmaradt eredeti tervek szerinti barokk kópia lesz, vagy egy környezetbe illő, multifunkcionális kulturális központ, még nem dőlt el. Annyi biztos, hogy ha ez a most induló évtizedes projekt sikerrel jár, akkor itt a versailles-i kastélyhoz hasonló léptékű kulturális értékegyüttes jön létre. A korábban helyreállított marionettszínházban sok mindent ki kellene javítani ahhoz, hogy akár ideiglenesen is méltó módon helyettesíteni tudja a kastély Apolló-termét, amely a felújítása miatt jövő nyárig még biztosan nem tud közönséget fogadni. Ha minden jól alakul, 2023 lesz az első esztendő, amikor a Haydneum és az Esterházy-kastély együtt immár zavartalanul tud megvalósítani egy teljes évre vonatkozó, komplett programot. Tevékenységünk persze az egész országra, sőt, reményeink szerint az egész világra ki fog terjedni. Együttműködésre törekszünk az érintett határon túli régiókkal, gondoljunk csak Kismartonra, Pozsonyra; és ezt az örökséget minél többfelé szeretnénk elvinni és terjeszteni. A Haydneum-repertoár kétszáz éves időintervallumot ölel át, nagyjából 1630-tól 1830-ig. 1833-ban halt meg Esterházy II. Miklós, ami egy korszak lezárultát jelentette. Ő volt az utolsó azon mecénás Esterházy hercegek sorában, akiknek az anyagi erőforrásai az angol királyéhoz voltak foghatók, és akik számára a művészet, különösen a zene igazán fontos volt.

– A Haydneum céljai közé tartozik az is, hogy szisztematikusan feldolgozza az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött Esterházy-archívumot. Hogy lehet, hogy ez az evidensnek tűnő, kihagyhatatlanul fontos kutatás az elmúlt évtizedekben még nem történt meg? 

– Hangsúlyozom, a magyar szakemberek, könyvtárosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy ezt a hagyatékot megőrizzék, vigyázzák, dokumentálják, katalogizálják, és bizonyos szempontokból kutassák a kéziratokat, kottákat. De kétségtelen, hogy az ott tárolt műveknek a kilencvenkilenc százaléka nem jutott el odáig, hogy szélesebb körben megismerjék, előadják. Ennek persze a háború után ideológiai okai is voltak, ugyanis többnyire egyházi zenékről van szó.

A legjelentősebb kottaállomány az Országos Széchényi Könyvtár Esterházy-gyűjteményének részét képezi, de nagyon gazdag például a veszprémi érsekség kottatára is.

Haydn körül vannak más jelentős zeneszerzők is, így az öccse, Michael Haydn, időben és a megbízatását tekintve elődje: Gregor Joseph Werner, az őt követők közül Johann Nepomuk Hummel vagy Ludwig van Beethoven…  A Haydneum Nyitófesztivál október 4-i koncertjén a Müpában előadtuk a Haydn-kortárs Johann Georg Albrechtsberger 1780-as keltezésű, harmincöt perces h-moll Misereréjét is. Meggyőződésem, hogy Mozart jól ismerte ezt a darabot, ebből ugrottak be neki elemek, amikor tíz évvel később a Requiemet írta. Meg tudom mutatni a partitúrában, hogy melyik szó, melyik akkord járhatott Mozart fejében. E Miserere partitúrája csak egy a négyszázötven Albrechtsberger-kézirat közül, amelyet a Széchényi Könyvtárban őriznek. Képzeljük el, micsoda kincseket rejt még a feltárásra váró, több tízezer oldalnyi kézirat. Félig viccesen szoktam mondani, de talán nem túlzás, hogy az Esterházy-archívumban némi szerencsével megtaláljuk Bach elveszett passióit is. A nemrég fellelt Mozart-autográf után semmi sem elképzelhetetlen.

– December 16-án Félicien-César David 1859-ben bemutatott Herculanum című operájának első magyarországi előadását vezényli a Művészetek Palotájában. A Vezúv Krisztus utáni 79-es, Pompejit és Herculaneumot is elpusztító kitörésekor játszódó francia romantikus nagyopera hogyan illeszkedik az eddig tárgyalt vállalásaihoz?   

– A francia összeköttetéseim eredménye, hogy létrejön ez a koncertszerű operaelőadás. Kapcsolatban állok a velencei Palazzetto Bru Zane központtal, 2015-ben ők jelentették meg a darab világpremier felvételét. Velük vettem fel Étienne Nicolas Méhul Adrien és Jean-Baptiste Lemoyne Phèdre című operáját, jövő tavasszal pedig egy Cherubini-operát rögzítünk. Közben a Nemzeti Filharmonikus Zenekarral beindítottuk az együttműködést a francia nagyromantika zeneszerzőire vonatkozóan. Velük 2023 februárjában Jules Massenet Wertherének bariton verziójából készítünk lemezt, Tassis Christoyannis és Véronique Gens közreműködésével. Tulajdonképpen ennek a nagy léptékű kooperációnak a főpróbája lesz decemberben a(z) Herculanum koncertelőadása, mert szerettem volna, hogy először ne lemezfelvételi szituációban találkozzon a zenekar ezzel a fajta repertoárral. Saját együtteseimmel nem tervezzük, hogy 1850-nél messzebb menjünk a romantikában, mert az hangszerkérdéseket vetne fel. És eleve annyi felfedezni való van még 1850 előttről. Úgyhogy inkább kicsit visszafelé fogunk menni az időben, de a 18. századi francia repertoár előadásához is speciális, a korabeli hangzásviszonyokhoz illő hangszereket kell még építtetnünk. A Félicien David-opera a francia projekt Nemzeti Filharmonikusokhoz köthető része, amely a szintén említett Wertherrel folytatódik majd. A rendkívül népszerű és nagyon szép Herculanum az 1860-as években a Faust és A trubadúr vetélytársa volt a párizsi Nagyoperában; a francia ízlés olaszos hatásokkal keveredik benne. David dalai Schumann világához közelítenek, csak picit franciásan könnyedebbek. Tehetséges szerző, invenciózus és szerethető zene. Külön öröm számomra, hogy a francia barokkból megismert énekesek közül az egyik közreműködő Cyrille Dubois lesz, aki öt produkcióban lép fel velem Magyarországon ebben a szezonban. Remélem, hogy a hallgatóságnak is örömet fog szerezni.

Szerző: Pallós Tamás

Fotó: Haydneum / Pilvax Films; Kováts Jázon

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. november 21-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.