Elhunyt Mona Ilona Anícia szociális testvér

Életének 98. évében, július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén hazaszólította az Úr Mona Ilona Anícia szociális testvért, a Szociális Testvérek Társasága irattárának létrehozóját, a Salkaházi Sára és Slachta Margit testvérekről szóló életrajzok szerzőjét, a szerzetesközösség  történészét. 

Sarlós Boldogasszony ünnepén vitte őt haza Jegyese, hogy a találkozásnak ezen az ünnepén immár a mennyei otthonban örvendezhessen a végső találkozásnak.

* * *

Mona Ilona Anícia testvér 1921-ben született Tápiósülyön, háromgyerekes munkáscsaládban, legidősebb gyermekként. Iskoláit Budapesten végezte.

Kilencéves volt, amikor a szerzetesi hivatást kapta. Elsőáldozás után egy Kis Szent Terézről szóló könyv hatására megfogalmazódott szívében a gondolat: az Úristen úgy akarja őt magának, mint Kis Szent Terézt. Az is bizonyossá vált számára, hogy „fiúkkal többé nem játszhat”. A hitoktatónőjétől kapott nagyheti szertartásfüzetből értette meg, mi történik az oltárnál. A liturgia teljesen lenyűgözte. Valamilyen bencés jellegű, klauzúrás közösségbe szeretett volna belépni, de hogy hogyan és hol, azt sokáig kereste.

1939-ben, érettségi után az Élelmiszerjegy Központban helyezkedett el, a budapest-újlaki templom közelében. Itt két évig dolgozott. A hosszú ebédszüneteket a templomban töltötte szentségimádásban, és közben kereste, hová hívja őt Isten. 1941-ben imádságban kérte az Urat, tegyen valamit, mert már nem bírja tovább a keresést. Válaszul a Szociális Testvérek Társasága által alapított és vezetett Katholikus Szociális Képző ismertetője került a kezébe. Azonnal jelentkezett. A kétéves képzés alatt találkozott a testvérekkel. Egy alkalommal bekéredzkedett szentségimádásra a testvérek kápolnájába is, ahol az Oltáriszentségre nézve azt a belső indítást kapta, hogy ebbe a közösségbe kell belépnie. Fél évig küzdött a felismert hívás ellen, majd 1942. március 19-én írta meg felvételi kérelmét. Egy hónap múlva kapott választ arról, hogy kérésének megfelelően felvették külső, tehát titkos testvérnek. Úgy érezte, meghalna, ha elutasítanák.

A képzés elvégzése után Mosonmagyaróváron lett városi szociális gondozó. A főváros első bombázásakor családjáért aggódva Budapestre helyezését kérte az Országos Szociális Felügyelőségtől, így Pestszenterzsébetre került. Budapest ostromát pincében vészelte át családjával együtt. Húgaival vöröskeresztes szolgálatot teljesített. 1945 januárjában egy bombatámadás során édesapjával együtt megsebesült. Édesapja belehalt sérüléseibe.

Nem lépett be a Demokratikus Nőszövetségbe, ezért 1946-ban elbocsátották munkahelyéről, ezt követően belső testvérként folytatta a noviciátust. 1946-ban Szent Benedek családi neve, Aníciusz után az Anícia társulati nevet kérte. Jelmondata ez volt: „abyssus abyssum invocat” (azaz: „mélység kiált a mélységnek”). 1948 pünkösdjén tett első fogadalmat. Örökfogadalmára (1958) mottójához hozzátette még az „Ámen. Alleluja.” zárást. 1948-ban a Katolikus Dolgozó Leányok Országos Szövetségébe (DL) kapott beosztást, decemberben kihelyezték a háború alatt tönkretett Albert utcai DL-otthon vezetésére, elképzelhetetlenül nehéz körülmények közé.

1950 a szétszóratás éve volt. A szerzetesrendek feloszlatásakor a Társaság szabályzata segítette őt a szerzetesi élet folytatásában, mivel közösségük célját titokban is követhették a testvérek. Csoportokba rendeződve lakásokban találkoztak hetente. 1950 után a testvérek megélhetése és lakhatása sem volt egyszerű. A DL-otthon megszűnésétől kezdve Anícia testvér albérletekben lakott. 1954-ben került a Gellérthegy utcába, dr. Hetényi Gézáné Margit nénihez, aki a Társaságtól kért testvért albérlőnek. Egy év múlva Borsai Ilona testvér is ide költözött. Az évek során sokak találtak itt otthonra. Külföldről hazalátogatók, Erdélyből érkezők, segítségre szorulók, testvérek és barátok előtt mindig nyitva állt az ajtó. Anícia testvér haláláig ebben a lakásban lakott.

A kommunizmus alatt a szerzetesi élet nem volt veszélytelen: a testvéreket megfigyelték, kihallgatták, többeket letartóztattak, börtönbe zártak. Anícia testvért is kihallgatták a Gyorskocsi utcában. Csak fizikai munkát vállalhatott. Dolgozott háztartásbeliként, vasgyári segédmunkásként, 1953-as leszázalékolását követően pedig háziipari szövetkezetben. Később Borsai Ilona testvér segítségével a Népművelési Intézetben lett félállásban gépíró. 1956-ban beiratkozott az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–könyvtár szakára, ahol 1961-ben diplomázott. 1961–62-ben a Zenei Lexikon Szerkesztőségében korrektor, 1962-től 1976-ig a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola, az egykori Nemzeti Zenede könyvtárosa, könyvtárvezetője volt.

Fő kutatási területe a magyar zeneműkiadás, a Liszt Ferenc Társaság és a Szociális Testvérek Társaságának története volt. A Szociális Testvérek Társaságára vonatkozó dokumentumok gyűjtésére, a Társaság történetének, valamint Salkaházi Sára és Slachta Margit életének feldolgozására az akkor már nagybeteg Slachta Margittal történő 1964-es buffalói találkozása indította. 1976-tól, nyugdíjazásától kezdte el gyűjteni a Társaság történeti dokumentumait a Magyar Országos Levéltárban, az Országos Széchényi Könyvtárban, Esztergomban, a prímási levéltárban, a fővárosi és a parlamenti levéltárban, testvérek hagyatékaiban. Így került hozzá Salkaházi Sára testvér naplója is. Kutatók, egyetemi hallgatók és sokan mások használták forrásként az általa létrehozott archívumot.

Publikációi jelentek meg szaklapokban (Studia Musicologica, Fontes Artis Musicae, Magyar Zene, Parlando, Ethnographia, Magyar Egyháztörténeti Vázlatok), napi és hetilapokban. Önálló munkái: Liszt Ferenc és a reformkor 1839–1840 (1980), Magyar zeneműkiadók és tevékenységük 1774–1867 (1990), Salkaházi Sára élete (1989), Slachta Margit (1997).

Számos előadást tartott külföldön a Zenei Könyvtárak Nemzetközi Szövetsége konferenciáin, később pedig a Magyar Egyháztörténeti Társaság meghívására. Többször készült vele televíziós interjú, és szerepelt dokumentumfilmekben is. A Slachta Margitról szóló dokumentumfilm anyagát is Anícia testvér adta.

2002-ben gazdag tudományos, pedagógiai és könyvtárosi munkásságáért a Magyar Köztársaság Arany Érdemkereszt kitüntetését kapta.

A Szociális Testvérek Társasága Magyar Kerületében volt kerületi tanácstag, káptalani küldött és helyi elöljáró. A ’80-as évektől időszakosan tanított társaságtörténetet és tartott a testvérek számára lelkigyakorlatokat is.

Anícia testvér elmondása szerint semmi nem sikerült úgy az életében, ahogy gondolta, és ahogy tervezte, és minden jobban és boldogítóbban sikerült, mint ahogy azt elgondolni vagy eltervezni tudta.

Hisszük, hogy Sarlós Boldogasszony ünnepe, a nagy találkozás után már az örök boldogságot élvezheti Jegyesével, aki már gyermekkorától lefoglalta őt.

Forrás: Szociális Testvérek Társasága

Magyar Kurír