„Néhányan inkább holtan szeretnének látni” – Ferenc pápa beszélgetése szlovák jezsuitákkal

Pozsony, 2021. szeptember 12., 17.30. Most ért véget a nunciatúrán Ferenc pápa találkozója az Egyházak Ökumenikus Tanácsával. Annyi idő van csak, hogy átrendezzék a székeket, és már 53 szlovák jezsuita le is ül a teremben. Ferenc pápa belép, és köszön:

„Jó estét, Isten hozott benneteket!

Köszönöm, hogy eljöttetek. Nem tudtam, hogy ilyen sok jezsuita van Szlovákiában. Látszik, hogy ez a »pestis« mindenütt terjed.” A csoport nevetésben tör ki.

Ferenc pápa azt kéri, kérdezzenek, mert – mondja, újabb nevetést kiváltva – „én tényleg nem szívesen mondanék beszédet jezsuitáknak”.

A szlovák rendtartomány tartományfőnöke néhány szóban üdvözölte a pápát: „Atyám, szeretnék teljes szívemből köszönetet mondani ezért a meghívásért [ti. formailag a Szentatya hívta meg a szlovákiai jezsuita szerzeteseket a beszélgetésre a pozsonyi nunciatúrára – A szerk.], amely meglepetés volt számunkra. Bátorítást jelent a közösségi és lelkipásztori életünk számára. Szlovákiában sok jezsuita van. Meg szeretném erősíteni, hogy a Társaság a rendelkezésére áll, és azt akarja tenni, amire az Egyháznak szüksége van.”

A pápa viccelődve válaszol: „Köszönöm. Spadaro atya ötlete volt, hogy apostoli útjaimon hívjam meg a jezsuitákat, mert neki így lesz anyaga, hogy cikket írjon a La Civiltà Cattolica számára, ahol mindig közzéteszi ezeket a beszélgetéseket.” Majd így folytatja: „Most várom a kérdéseket. Rúgjátok a labdát a kapusnak! Rajta!”

Az egyik jezsuita ezt kérdezi: „Hogy van?”

– Még élek.

Annak ellenére, hogy vannak néhányan, akik inkább holtan szeretnének látni. Tudom, hogy voltak olyan magas rangú egyházi személyek, akik találkozókat tartottak, mert azt hitték, hogy a pápa állapota súlyosabb, mint amit mondanak.

Készültek a konklávéra. Türelem! Istennek hála, jól vagyok. Olyan döntés volt ez a sebészeti beavatkozás, amit nem én akartam: egy ápoló győzött meg róla. Az ápolók olykor jobban értik a helyzetet, mint az orvosok, mert közvetlen kapcsolatban vannak a betegekkel.

Egy jezsuita, aki 15 éven át dolgozott a Vatikáni Rádiónak, azt kérdezi, a szlovákiai lelkipásztori munka során mi az, amit a jezsuitáknak a szívükön kell viselniük.

– Nekem egy szó jut eszembe: „közelség”.

Közelség Istenhez, mindenekelőtt: ne hagyjátok el az imádságot! Az igazi, szívbéli imádságot, nem a formálisat, amely nem érinti meg a szívet. Az imádságot, amely harcol Istennel, és ismeri a pusztaságot, ahol nem hall semmit. Közelség Istenhez: ő mindig vár ránk.

Elérhet minket a kísértés, hogy azt mondjuk: nem tudok imádkozni, mert nagyon elfoglalt vagyok. De ő is nagyon elfoglalt. Elfoglalt, amikor melletted van, vár rád.

Másodszor: közelség egymáshoz, a testvérek közötti szeretet. A jezsuiták szeretete szigorú, nagyon kifinomult, jószívű, de szigorú is: emberi szeretet. Nekem rosszul esik, amikor akár ti, akár más papok „megnyúzzák egymást”. Ez akadályoz, nem enged előrehaladni. Ezek a problémák azonban már a Társaság kezdete óta léteztek. Gondoljunk például arra a türelemre, amellyel Ignác viseltetett Simone Rodriguez iránt. Nehéz közösségben lenni, de a köztetek lévő közelség valóban fontos.

Harmadszor: közelség a püspökhöz. Igaz, hogy vannak püspökök, akik nem akarnak titeket, ez is egy igazság, igen. De ne legyen olyan jezsuita, aki rosszakat mond a püspökről. Ha egy jezsuita másképp gondolkodik, mint a püspök, és van hozzá bátorsága, akkor menjen el a püspökhöz, és mondja el neki, mit gondol. És amikor püspököt mondok, a pápát is értem alatta.

Negyedszer: közelség Isten népéhez. Olyannak kell lennetek, ahogyan VI. Pál mondta 1974. december 3-án: ahol utak, gondolatok kereszteződnek, ott vannak a jezsuiták. Olvassátok figyelmesen és elmélkedjetek VI. Pálnak ezen a beszédén a 31. Generális Kongregációhoz: ez a legszebb dolog, amit valaha pápa mondott a jezsuitáknak. Igaz, hogy ha mi valóban olyan emberek vagyunk, akik odamennek a kereszteződésekhez és a határokhoz, akkor problémákat okozunk ezzel.

Ami azonban megment attól, hogy buta ideológiák fogságába essünk, az az Isten népéhez való közelség. Így tudunk előrehaladni, nyitott szívvel.

Persze lehet, hogy valaki közületek fellelkesedik, és aztán jön a tartományfőnök, hogy leállítsa, és azt mondja neki: „Nem, ez nem megy.” És akkor úgy kell előrehaladni, hogy készek vagyunk engedelmeskedni. Az Isten népéhez való közelség nagyon fontos, mert „keretbe helyez minket”. Soha ne feledkezzetek meg róla, honnan kerültünk ki, honnan jövünk: a mi népünk ez. De ha mi elszakadunk és elmegyünk egy… éteri egyetemesség felé, akkor elveszítjük a gyökereinket. A gyökereink az Egyházban vannak, ami az Isten népe.

Ezért kérem tehát tőletek ezt a négyfajta közelséget: Istenhez, egymáshoz, a püspökökhöz és a pápához, és Isten népéhez, ami a legfontosabb.

Egy jezsuita veszi át a szót, és emlékeztet arra, hogy közel húsz szerzetes van köztük, akiket titokban szenteltek pappá, ahogyan őt is. Megállapítja, hogy nagyon szép tapasztalat volt számukra a munka világában növekedni…

A munka kenyérkereset… a kétkezi és az értelmiségi munka is munka, egészséges. És ha Isten népe nem dolgozik, nem is eszik…

Az egyik jelenlévő megszólal: „Én két évvel fiatalabb vagyok önnél”, és a pápa tréfásan megjegyzi: „Nem látszik. Biztosan sminkelsz!” A többiek nevetnek.

Folytatja: „1968-ban menekültként léptem be a Jézus Társaságába. 48 éven át voltam a svájci rendtartomány tagja, és most öt éve vagyok itt. Nagyon különböző egyházakban éltem. Most azt látom, hogy sokan hátrafelé akarnak menni, vagy a múltban keresik a biztonságot. A kommunizmus alatt megtapasztaltam a lelkipásztori kreativitást. Voltak, akik egyenesen azt állították, hogy a kommunizmus alatt nem lehetett jezsuitákat képezni, de mások mégis megtették, és most itt vagyunk. Milyen egyházképet kövessünk?”

– Egy nagyon fontos szót mondtál, amely jellemzi az Egyház szenvedését ebben a pillanatban: a kísértés, hogy visszafelé menjünk. Ma az Egyházban megszenvedjük ezt: a visszafordulás ideológiáját. Ez az ideológia gyarmatosítja az elméket. Az ideológiai gyarmatosítás egy formája. Nem igazán egyetemes probléma ez, inkább bizonyos országok egyházaira jellemző.

Az élet félelemmel tölt el bennünket. Megismétlek valamit, amit már elmondtam az ökumenikus csoportnak, akikkel előttetek találkoztam: a szabadság félelemmel tölt el bennünket.

Ebben a világban, amelyet annyira meghatároznak a függőségek és a virtuális világ, félünk szabadnak lenni. Az előző találkozón példaként Dosztojevszkij A nagy inkvizítorát hoztam fel: találkozik Jézussal, és azt mondja neki: „Miért adtál szabadságot? Veszélyes!” Az inkvizítor szemrehányást tesz Jézusnak, amiért szabadságot adott nekünk: elég lett volna egy kis kenyér, semmi több. Ezért fordulunk ma vissza a múltba: hogy biztonságos pontokat keressünk. Félelemmel tölt el minket, hogy Isten népe előtt mutatunk be szentmisét, az arcunkba néznek, és elmondják nekünk az igazságot. Félelemmel tölt el minket, hogy előrehaladjunk a lelkipásztori tapasztalat útján. Arra a munkára gondolok, amelyet a családszinóduson végeztünk – Spadaro atya is ott volt –, hogy megértessük, a második házasságban élő párok nincsenek máris a pokolra ítélve. Félelemmel tölt el minket, hogy a különböző szexuális irányultságú embereket kísérjük. Félelemmel töltenek el bennünket az útkereszteződések, amelyekről VI. Pál beszélt. Ez a mi időnk baja… a szigorúságban és a klerikalizmusban keresni az utat, ami két deviancia.

Azt hiszem, az Úr ma azt kéri a Társaságtól, hogy legyen szabad, imádsággal és megkülönböztetéssel.

[Megkülönböztetés: annak felismerése, hogy egy gondolat, sugallat a Szentlélektől vagy a gonosz lélektől ered-e – A szerk.] Vonzó kor ez, szép vonzerővel bír, legyen az akár a kereszt: szép, hogy előrevihetjük az evangéliumi szabadságot. A szabadságot! Lehet, hogy ezt a hátrafelé fordulást élitek meg a közösségeitekben, a tartományotokban, a Társaságban. Vigyázni kell, és éberen őrködni. Nem a meggondolatlanságot dicsőítem ezzel, csak szeretném jelezni nektek, hogy visszafelé fordulni nem a helyes út. A helyes út ezzel szemben az előrehaladás, megkülönböztetés és engedelmesség által.

Egy jezsuita azt kérdezi, hogyan látja ma a Társaságot. Arról beszél, hogy mintha hiányozna a buzgóság, hogy inkább keresik a biztonságot, semmint elmenjenek a kereszteződésekhez, ahogyan VI. Pál kérte, mert ez nem könnyű.

– Nem, bizonyára nem könnyű. De amikor érezzük, hogy hiányzik a buzgóság, megkülönböztetést kell végezni, hogy megértsük, miért van ez. Beszélni kell róla a testvéreiddel. Az imádság segít megérteni, hiányzik-e, és mikor hiányzik a buzgalom.

Beszélni kell róla a testvérekkel, az elöljárókkal, és aztán megkülönböztetést kell végezni, hogy ez csak a te problémád-e, vagy közösségi gond.

A Lelkigyakorlatok [Loyolai Szent Ignác műve – A szerk.] lehetőséget adnak nekünk, hogy megtaláljuk a válaszokat ezekre a kérdésekre. Meg vagyok győződve arról, hogy nem ismerjük eléggé a Lelkigyakorlatokat. A megkülönböztetés magyarázatai és szabályai igazi kincset jelentenek. Jobban meg kell ismernünk.

Az egyik jelenlévő felidézi: a pápa gyakran beszél az ideológiai gyarmatosításról, hogy ördögi dolog. Többek között a genderideológiára is utal.

– Egy ideológiának mindig ördögi varázsa van, ahogyan mondod, mert nem testesült meg. Jelen pillanatban az ideológiák civilizációjában élünk, ez igaz. A gyökereiknél fogva kell lelepleznünk őket.

A genderideológia, amiről beszélsz, veszélyes, igen. Úgy, ahogyan én értem, azért veszélyes, mert az ember konkrét életéhez képest elvont, mintha egy ember kedvére, elvont módon eldönthetné, hogy férfi-e vagy nő, és mikor az, ami.

Az absztrakció számomra mindig problémát jelent. Ennek azonban semmi köze a homoszexualitás kérdéséhez. Egy homoszexuális pár esetében mi végezhetünk velük lelkipásztori munkát, haladhatunk előre a Krisztussal való találkozásban. Amikor ideológiáról beszélek, akkor egy ideáról, egy absztrakcióról beszélek, amivel kapcsolatban minden lehetséges, nem pedig az egyes emberek konkrét életéről és valóságos helyzetéről.

Egy jezsuita megköszöni a pápának a zsidó–keresztény párbeszédről mondott szavait.

– A párbeszéd halad előre. Mindenképpen el kell kerülni, hogy félbeszakadjon, hogy félreértések miatt megtörjön, megszakadjon a párbeszéd, ahogyan olykor megtörténik.

Az egyik résztvevő a szlovák egyház helyzetéről és a belső feszültségekről beszél a pápának. „Egyesek egyenesen eretneknek tartják Önt, mások viszont idealizálják. Mi, jezsuiták – állapítja meg – igyekszünk túllépni ezen a megosztottságon.” Azt kérdezi: „Hogyan kezeli azokat az embereket, akik gyanakodva tekintenek Önre?”

A Szentatya ezt feleli:

Van például egy nagy katolikus televízió, amely folyamatosan, gond nélkül ócsárolja a pápát. Én személyesen megérdemelhetem a támadásokat és a szidalmakat, mert bűnös vagyok, de az Egyház nem érdemli meg ezt: ez az ördög műve. Elmondtam ezt már közülük is néhány embernek.

Igen, klerikusok is vannak, akik csúnya kommenteket írnak rólam. Ami engem illet, olykor elveszítem a türelmemet, főleg akkor, ha úgy mondanak ítéletet, hogy nem bocsátkoznak igazi párbeszédbe. Ott nem tudok semmit sem tenni. Én mindenesetre haladok előre anélkül, hogy beleszólnék az elképzeléseikbe, fantáziaképeikbe. Nem akarok belemenni ebbe, ezért inkább prédikálok, prédikálok… Vannak, akik azzal vádoltak, hogy nem beszélek az életszentségről. Azt mondják, mindig társadalmi kérdésekről beszélek és hogy kommunista vagyok. Pedig egy egész apostoli buzdítást írtam az életszentségről, a Gaudete et Exsultatét.

Most azt remélem, hogy a döntéssel, amely véget vet a régi rítus automatikus használatának, vissza lehet térni XVI. Benedek és II. János Pál valódi szándékaihoz.

Döntésem konzultáció eredménye, amelyet a világ összes püspökével folytattunk tavaly. Innentől kezdve ha valaki a vetus ordo szerint akar szentmisét bemutatni, annak engedélyt kell kérnie hozzá Rómától, ahogyan a biritualizmus esetében is.

De vannak fiatalok, akik egy hónappal a szentelésük után már elmennek a püspökhöz engedélyt kérni. Olyan jelenség ez, ami a visszafelé haladást jelzi.

Egy bíboros elmesélte nekem, hogy elment hozzá két nemrég felszentelt pap, és azt kérték, tanulhassanak latinul, hogy jól tudjanak szentmisét bemutatni. Ő, akinek jó humorérzéke van, így válaszolt: „De hát sok hispán van az egyházmegyétekben! Tanuljatok meg spanyolul, hogy tudjatok prédikálni nekik! És amikor megtanultatok spanyolul, gyertek vissza hozzám, és megmondom, mennyi vietnámi van az egyházmegyében, és majd azt kérem tőletek, tanuljatok meg vietnámiul. És amikor megtanultatok vietnámiul, majd akkor engedélyt adok nektek arra, hogy latinul tanuljatok.” Így „landoltatta” őket, lehozta őket a földre.

Én előrefelé megyek, de nem azért, mert forradalmat akarok csinálni. Azt teszem, amiről érzem, hogy tennem kell. Sok türelem, imádság és irgalmas szeretet kell hozzá.

Egy jezsuita arról beszél, mennyire elterjedt a menekültektől való félelem.

– Én hiszem, hogy be kell fogadni a menekülteket, és nem csak ennyi: befogadni, védelmezni, előmozdítani a fejlődésüket és integrálni őket. Mind a négy szakaszra szükség van ahhoz, hogy valóban befogadjuk őket. Minden országnak magának kell tudnia, milyen mértékig tudja megtenni ezt. Ha nem integráljuk a menekülteket, akkor nyomorban hagyjuk őket, és ez olyan, mintha be sem fogadtuk volna őket. De alaposan tanulmányozni kell a jelenséget, meg kell értenünk az okait, különösen a geopolitikai okokat.

Meg kell érteni, mi történik a Földközi-tenger térségében és milyen játszmákat játszanak azok a hatalmak, amelyek az ellenőrzést és az uralmat akarják átvenni e tenger felett. És meg kell értenünk, miért van ez és milyen következményekkel jár.

Datonou atya [Dieudonné Datonou benini püspök – A szerk.], az út megszervezésének felelőse szól a pápának, hogy ideje indulni. Ferenc pápa az órájára néz, készül felállni és elköszönni, amikor egy jezsuita így szól hozzá: „Szentatya, egy utolsó dolog: Szent Ignác azt mondja, hogy teljes egészében kell érezni, ízlelni a dolgokat. Várja Önt a vacsora. Kóstoljon meg valamit a szlovák konyhából!” A pápa nevet, és azt mondja, meglátja, mit készítettek vacsorára.

Fényképezkedés következik. Nagy a csoport, a jezsuiták ezért közösségekre oszlanak, és mindegyik csoport fotózkodik Ferenc pápával. A találkozó egy Üdvözléggyel és a záróáldással ér véget.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: La Civiltà Cattolica

Magyar Kurír