A pápa a római egyházmegye papszentelés előtt álló diakónusaihoz: A lelkipásztori élet nem kézikönyv

A Szentatya beszédének bevezető gondolata szerint a diakónusok készületképpen már a pappá szentelésük szertartását tanulmányozzák; ennek jegyében idézi a szentelő püspök első kérdését: „Akarod-e egész életedben az áldozópapi rendben gyakorolni a papi szolgálatot – mint a püspöki rend hűséges munkatársa, Isten népének szolgálatában, a Szentlélek vezetésével?”

A pápa a vállalt szolgálattal kapcsolatban kiemeli: a papok

mindenekelőtt legyenek hűséges együttműködők; álljanak Isten népének szolgálatára; szolgáljanak a Szentlélek vezetése alatt.”

Ferenc pápa első kérése tehát a szentelés előtt állókhoz, hogy legyenek hűséges együttműködők. Az ember ugyanis azt gondolhatná, hogy a jelölt, miután végre pap lett, Isten népének pásztora, elérkezettnek látja az időt arra, hogy saját kezébe vegye a dolgokat, személyesen valósítsa meg, amit évek óta szeretett volna, saját stílusával, saját elképzelései szerint. Ezzel szemben az Anyaszentegyház elsősorban nem vezetőket kér tőlünk, hanem együttműködőket, vagyis a cooperator szó jelentése szerint olyanokat, akik „együtt dolgoznak másokkal” – hangsúlyozza a Szentatya. – Ez alapvető fontosságú az Egyházban, amire a zsinat tanítása is emlékeztet, miszerint az Egyház elsősorban egy közösség misztériuma. A pap ugyanis e közösség tanúja, amely testvériséget, hűséget és tanulékonyságot foglal magában. Röviden szólva,

a papok kórustagok, nem pedig szólisták; testvérek a papi rendben, papjai mindenkinek, nem csak saját csoportjaiknak.

Állandó képzésben részesülnek, anélkül, hogy önállónak és önellátónak gondolnák magukat – folytatja gondolatmenetét Ferenc pápa. – Nagyon fontos napjainkban a képzés, de ne egyedül történjen, hanem mindig kapcsolatban azokkal, akiknek feladata a kísérés, és akik már hosszabb utat jártak be a szolgálatban. Tegyék ezt nyitott szívvel, nem engedve a csábításnak, hogy maguk irányítsák az életüket, és ezzel különféle kísértések könnyű prédájává váljanak.

A pápa második szempontjaként arra hívta a szentelés állókat, hogy álljanak Isten népének szolgálatában. Papokká csak úgy lehetnek, ha előtte diakónusok voltak. A diakonátus nem szűnik meg a pappá válással, ellenkezőleg: annak alapja. „Pappá azért lesztek, hogy szolgáljatok, miként Jézus, aki »nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és hogy életét adja értünk« (vö. Mk 10,45) – fordul a jelöltekhez a Szentatya, leszögezve: a papságnak van egy belső alapja, amelyet meg kell őrizni, és amelyet a „diakónia lelkiismeretének” lehetne nevezni. Arra buzdítja őket, hogy reggelente kérjék imában e szolgálat lelkületét: „Uram, segíts ma szolgálnom!”, este pedig adjanak hálát érte, és kérjenek bocsánatot a mulasztásért.

Ez a szolgálat azonban szemben áll mindenféle elvontsággal, mert a szolgálat azt jelenti, hogy rendelkezésre állunk, feladjuk, hogy saját napirendünk szerint éljünk, ellenben készen állunk Isten meglepetéseire, amelyek embereken, váratlan eseményeken, tervek megváltozásán és olyan helyzeteken keresztül nyilvánulnak meg, melyek nem illeszkednek a saját sémáinkba – emeli ki Ferenc pápa, hozzáfűzve:

A lelkipásztori élet nem kézikönyv, hanem napi felajánlás, nem papírra vetett mű, hanem „eucharisztikus kaland”.

Az élettel ismétlődik, első személyben: „Ez az én testem, érted adom”. Állandó attitűd, amely befogadásból, együttérzésből, gyengédségből épül fel, olyan stílus, amely a szavak helyett a tényekkel beszél, a közelség nyelvezetével.

Ismerjük fel az emberekben azokat az egyedi és csodálatos ajándékokat, amelyeket az Úr adott nekik, hogy örömmel, alázattal szolgáljuk őket, mert akkor öröm kíséri a szolgálatunkat, és Isten kegyelmével legyőzhetjük annak a veszélyét, hogy keserűség és elégedetlenség maradjon a szívünkben – buzdítja beszédében a római egyházmegye papszentelés előtt álló 17 diakónusát a pápa.

Utolsó alapvetésként a Szentlélek vezetésének prioritására hívja fel a jelöltek figyelmét: a Lélek vezetésével a papi élet az Úrral és az Úr által működik, így lesznek a papok valóban „Isten emberei”. Ha csakis a saját erejükre támaszkodnak, akkor semmi sem marad a kezükben. A Lélek által vezetett élet a felszentelés kenetétől halad a „mindennapi felkenés” felé.

Jézus ránk árasztja a Lélek kenetét, amikor a jelenlétében élünk, amikor imádjuk őt, amikor közel állunk a szavaihoz: Vele lenni és Vele maradni (vö. Jn 15). Ekkor az a szív, amely örömét az Úrból meríti, és kapcsolatait az imával teszi gyümölcsözővé, nem téveszti szem elől a papi élet időtlen szépségét – zárul Ferenc pápa beszéde, melyet február 24-én, szombaton átnyújtottak a papszentelése készülő római diakónusoknak.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír