Ferenc pápa Afrikában nyitotta meg az irgalmasság szentévének első szent kapuját

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

„Ma Bangui a világ lelki fővárosává vált. Az irgalmasság szentéve korábban kezdődik ezen a földön, mely sok éve szenved a háborútól, a gyűlölettől, a megértés és a béke hiányától. És ezen a szenvedő földön most ott áll minden olyan ország, mely a háború keresztjét hordozza. Bangui az Atya irgalmasságáért való ima lelki fővárosává vált. Mindnyájan kérjünk békét, irgalmasságot, kiengesztelődést, megbocsátást és szeretetet. Banguiért, a Közép-afrikai Köztársaságért, az egész világért és a háborútól szenvedő országokért kérjük a békét! Mindnyájan együtt kérjünk szeretetet és békét. Mindnyájan együtt! Doyé Siriri! [szango nyelven: Szeretet és Béke]” – Ferenc pápa ezekkel a szavakkal nyitotta meg a rövidesen kezdődő irgalmasság rendkívüli szentévének első szent kapuját Afrikában, az évek óta polgárháborútól szenvedő Közép-afrikai Köztársaság fővárosában.

A szent kapu megnyitása után a pápa szentmisét mutatott be a főváros, Bangui székesegyházában.

Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Adventnek ezen az első vasárnapján, amikor kezdetét veszi az Üdvözítőre való várakozás, a keresztény remény jelképének liturgikus időszaka, Isten lépteimet hozzátok vezette, erre a földre, miközben az egyetemes egyház arra készül, hogy megnyissa az irgalmasság jubileumi szentévét, amelyet mi ma itt kezdtünk meg. Különösen örülök neki, hogy lelkipásztori látogatásom egybeesik a szentév megnyitásával a ti országotokban.

Ebből a székesegyházból szeretném gondolatban és szeretetben elérni ennek az országnak minden papját, szerzetesét, lelkipásztori munkatársát, akik lélekben egyek velünk ebben a pillanatban. Rajtatok keresztül szeretném üdvözölni a Közép-afrikai Köztársaság minden lakóját, a betegeket, az időseket és azokat, akiket megsebzett az élet. Néhányan közöttük talán kétségbeesésben élnek, és annyi erejük sincsen, hogy cselekedni tudjanak, csak alamizsnára várnak: kenyérre, igazságosságra, az odafigyelés és a jóság gesztusára.

Ám ahogyan Péter és János apostol a jeruzsálemi templomba menet nem tudtak aranyat és ezüstöt kínálni a szegény béna koldusnak, én is „csupán” Isten erejét és hatalmát kínálom nektek, amely meggyógyítja és talpra állítja az embert és képessé teszi rá, hogy új életet kezdjen, és „átkeljen a túlsó partra” (vö. Lk, 8,22).

Jézus nem egyedül küld bennünket a túlsó partra, hanem arra szólít fel bennünket, hogy vele együtt tegyük meg ezt az utat, ki-ki a saját hivatására válaszolva. Ezért tudatában kell lennünk, hogy ezt az átkelést a túlsó partra csak vele együtt tudjuk megtenni, ha megszabadulunk attól a felfogástól, hogy a családi és vérségi kötelékek elválasztanak minket másoktól: ekkor leszünk képesek Isten család-egyházát építeni, mindenkire nyitottan, amely képes gondoskodni a szükséget szenvedőkről. Ez feltételezi a testvérekkel vállalt közösséget, az egység szellemiségét.

Ez nem elsősorban pénzügyi kérdés: elegendő, ha Isten népe az életében képes osztozni másokkal, képes számot adni a reménységről, amely bennünk él (vö. 1 Pt 3,15), ha tanúskodunk Isten végtelen irgalmáról, aki a mai vasárnap válaszos zsoltára szerint „hűséges [és] megmutatja az utat a bűnösnek” (Zsolt 25,8). Jézus azt tanítja nekünk, hogy a mennyei Atya „fölkelti napját jókra is, gonoszokra is” (Mt 5,45). Miután mi magunk megtapasztaltuk a megbocsátását, nekünk is meg kell bocsátanunk másoknak. A mi alapvető hivatásunk végül is ez: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes!” (Mt 5,48). A tökéletességre szóló hivatásunk egyik alapvető követelménye az ellenségeink iránti szeretet, amely megóv minket a bosszú kísértésétől és a vég nélküli csatározásoktól. Jézus nagy hangsúlyt fektetett a keresztény tanúságtételnek erre az aspektusára (vö. Mt 5,46–47).

Az evangelizációt végző személyeknek ezért elsősorban a megbocsátást, a kölcsönös kibékülést kell munkálniuk, az irgalmasság szakértőinek kell lenniük. Azáltal segíthetünk testvéreinknek, hogy „átkeljenek a túlsó partra”, ha megmutatjuk nekik, mi a mi erőnk, reményünk, örömünk titka: az, hogy Isten a forrásuk, s reményünk, örömünk azon a bizonyosságon alapszik, hogy velünk utazik ő is a csónakban. Ahogy azt a kenyérszaporításkor is tette az apostolokkal, miránk bízza az Úr az ő ajándékait, hogy mi osszuk azt tovább mindenütt, hirdetve szavát, amely biztosít bennünket: „Igen, jönnek napok, amikor majd teljesítem ígéretemet, amelyet Izrael házának és Júda házának tettem” (Jer 33,14).

A mai vasárnap liturgikus szövegeiben felfedezhetjük az Isten által meghirdetett üdvösség egyes jellegzetességeit, amelyek hivatkozási pontként vezetnek bennünket küldetésünkben. Elsőként azt láthatjuk, hogy az Isten által megígért boldogság formája az igazságosság. Az advent az az időszak, amelyben előkészítjük szívünket, hogy befogadhassuk az Üdvözítőt, aki az egyedül Igazságos és az egyetlen Bíró, aki mindenkinek azt a sorsot juttatja, amelyet megérdemel. Itt is ugyanúgy, mint másutt, számos férfi és nő szomjazik tiszteletre, igazságosságra, egyenlőségre, s a látóhatáron nem mutatkoznak pozitív jelek. Nekik az Úr adja meg az ő igazságosságának ajándékát (vö. Jer 33,15). Ő ad termékenységet személyes és közösségi életünknek, megcsalt reményeinknek, terméketlen vágyainknak. És elküld bennünket, hogy hirdessük őt, főként azoknak, akiket elnyomnak e világ hatalmasai, és akiket bűneik súlya nyomaszt: „Azokban a napokban megszabadul Júda, és biztonságban él Jeruzsálem. És ez lesz a név, ahogyan a várost hívják: „Az Úr a mi igazságunk!” (Jer 33,16). Igen: Isten az igazságosság! Ez az oka annak, hogy mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy a világban az igazságosságra alapozott béke építői legyünk.

Az Istentől várt üdvösség íze ugyanakkor a szeretet íze. Amikor a karácsony misztériumát készülünk megünnepelni, végigjárjuk Isten népének útját, hogy befogadhassuk Isten Fiát, aki eljön, hogy kinyilatkoztassa számunkra Istent, aki nem csak Igazságosság, hanem Szeretet is (vö. 1 Jn 4,8). Mindenütt, de főképpen ott, ahol az erőszak, a gyűlölködés, az üldözés uralkodik, a keresztényeknek az a hivatása, hogy tanúskodjanak erről az Istenről, aki maga a Szeretet. Bátorítom ennek az országnak a papjait, szerzeteseit és világi híveit, akik sokszor hősies fokon élik a keresztény erényeket, miközben elismerem, hogy olykor nagy távolság választ el bennünket a keresztény tanúságtétel magas eszményétől. Ezért érzem magaméinak és fogalmazom meg imádságként Szent Pál szavait: „Testvérek, gyarapítson és gazdagítson az Úr szeretetben egymás és mindenki iránt” (1 Tessz 3,12). Ezzel kapcsolatban világítótoronyként kell mutatnia az utat számunkra annak a tanúságtételnek, amelyet a pogányok mondtak az ősegyház keresztény híveiről: „Látjátok, hogy szeretik egymást, valóban szeretik egymást” (Tertullianus, Apologeticus, 39,7).

Végezetül az Isten által meghirdetett üdvösség jellemzője az ellenállhatatlan erő is, amely mindenen diadalmaskodik. Valóban, Jézus, miután elsorolta az apostoloknak azokat a rettenetes jeleket, amelyek megelőzik majd eljövetelét, ezzel zárja szavait: „Amikor ez teljesedésbe kezd menni, nézzetek fel, és emeljétek föl fejeteket, mert elérkezett megváltásotok ideje” (Lk 21,28). És ha Szent Pál olyan szeretetről beszél, amely „gyarapszik és gazdagodik”, ennek oka, hogy a keresztény tanúságtételnek ebből az ellenállhatatlan erőből kell táplálkoznia, amelyről az evangélium beszél. Ezért Jézus a hallatlan megrendítő események között is meg akarja mutatni erejét és semmivel össze nem hasonlítható dicsőségét (vö. Lk 21,27), valamint a szeretet erejét, amely nem hátrál meg semmitől, sem a leszakadt égbolttól, sem a lángoló földtől, sem a vadul viharzó tengertől. Isten mindenkinél erősebb. Ez a tudat a hívőknek derűt, bátorságot, erőt ad a legnagyobb megpróbáltatások idején is, hogy kitartsanak a jóban. Akkor is, amikor elszabadulnak a gonosz erői, a keresztényeknek fel kell venniük a harcot, és felemelt fejjel ki kell tartaniuk ebben a küzdelemben, amelyben a végső szó Istené lesz. És ez a végső szó a szereteté és a békéé.

Felszólítom mindazokat, akik e világ fegyvereit használják igazságtalan módon: tegyétek le ezeket a halálhozó eszközöket! Vegyétek fel inkább az igazságosság, a szeretet és az irgalmasság fegyverzetét, amelyek valóban biztosíthatják a békét. Krisztus tanítványai, papok, szerzetesek és világiak, akik ebben a különleges elnevezésű országban dolgoztok, Afrika szívében, amelynek fel kell fedeznie, hogy az Úr valóban a középpontja mindannak, ami jó: a ti hivatásotok, hogy polgártársaitok számára Isten szívét megtestesítsétek. Adja meg az Úr, hogy mindnyájan „állhatatos… és feddhetetlen szentségben állhassunk Istenünk és Atyánk elé, amikor a mi Urunk, Jézus majd eljön, összes szentjének kíséretében!” (vö. 1 Tessz 3,13). Ámen.

Fordította: Domokos György

Forrás: Vatikáni Sajtóközpont

Fotó: News.va

Magyar Kurír