Ferenc pápa Ajaccióban: Egyháznak és államnak tisztelnie kell egymás illetékességi körét!

Érkezésekor a pápát Ajaccio püspöke, François-Xavier Bustillo bíboros, a francia belügyminiszter, Korzika prefektusa, a regionális tanács elnöke, a végrehajtó tanács elnöke, a kereskedelmi kamara elnöke és kommunikációs igazgatója fogadta. Először Ajaccio püspöke köszöntötte a Szentatyát, aztán ő mondta el beszédét a Pascal Paoli előadóteremben, mintegy négyszáz fő jelenlétében. Ezt követően a pápa autóval Ajaccio védőszentjének, a „Madunnucciának” a szobrához ment, ahol imádkozott és gyertyát gyújtott.

Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Bíboros úr, kedves püspök testvérek, kedves papok, szerzetesek, kedves nővéreim és fivéreim!

Örülök, hogy találkozhatom veletek itt, Ajaccióban a Népi vallásosság a Földközi-tenger térségében című kongresszus záróülésén; ezen a kongresszuson számos tudós és püspök vesz részt Franciaországból és más országokból.

A Földközi-tengert övező földek történelemet írtak, számos, komoly fejlődést elért civilizációnak szolgáltak bölcsőül. Külön is kiemelhetjük a görög-római és a zsidó-keresztény civilizációt, melyek a három földrész között fekvő nagy „tó”, a Földközi-tenger egyedülálló kulturális, vallási és történelmi jelentőségéről tanúskodnak.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a klasszikus, mind a görög, mind a latin irodalomban a Földközi-tenger ideális helyszín volt mítoszok, mesék és legendák születéséhez. Azt is meg kell említenünk, hogy a filozófiai gondolkodás, a művészetek és a hajózási technikák lehetővé tették a Mare nostrum civilizációi számára, hogy magas kultúrát fejlesszenek ki, közlekedési útvonalakat nyissanak, infrastruktúrákat és vízvezetékeket építsenek, sőt, hogy jelentős összetettségű jogrendszereket és intézményeket hozzanak létre, melyeknek az alapelvei ma is érvényesek és időszerűek.

A Földközi-tenger és a Közel-Kelet között egy nagyon különleges vallási tapasztalat keletkezett, mely Izrael Istenéhez kötődik, aki kinyilatkoztatja magát az emberiségnek, és folytonos párbeszédet kezd népével, mely párbeszéd Jézusnak, Isten Fiának egyedülálló jelenlétében csúcsosodott ki.

Ő az, aki végérvényesen megismertette az Atyának – az ő Atyjának és a mi Atyánknak – az arcát, és aki beteljesítette az Isten és az ember közötti szövetséget.

Isten Fiának megtestesülése óta több mint kétezer év telt el, megannyi korszak és kultúra követte egymást. A történelem bizonyos időszakaiban a keresztény hit meghatározta a népek életét és politikai intézményeit, míg napjainkban, különösen az európai országokban, az Istenre vonatkozó kérdés egyre inkább elhalványulni látszik, és egyre közömbösebbek vagyunk Isten jelenléte és szava iránt. Ugyanakkor óvatosnak kell lennünk e helyzet megítélésében, hogy

ne tegyünk elhamarkodott kijelentéseket és ne fogalmazzunk meg ideológiai ítéleteket, melyek – olykor még napjainkban is – szembeállítják egymással a keresztény és a világi kultúrát. Ez hiba!

Épp ellenkezőleg, fontos felismernünk a kölcsönös nyitottságot e két horizont között: a hívők egyre derűsebben nyílnak meg arra, hogy hitüket anélkül éljék meg, hogy azt másokra erőltetnék, hogy hitüket kovászként éljék meg a világnak és konkrét környezetüknek a tésztájában; a nem hívőktől vagy azoktól, akik eltávolodtak a vallásgyakorlattól, nem idegen az igazságnak, az igazságosságnak és a szolidaritásnak a keresése, és gyakran, még ha nem is tartoznak semmilyen valláshoz, szívükben nagyobb szomjúságot hordoznak, foglalkoztatja őket az élet értelmének kérdése, mely arra készteti őket, hogy feszegessék az élet titkát és keressék a közjó alapvető értékeit.

Ebben a keretben tudjuk megragadni a népi jámborság szépségét és fontosságát (vö. Szent VI. Pál: Evangelii nuntiandi apostoli buzdítás,48). Szent VI. Pál volt az, aki megváltoztatta a nevet, az Evangelii nuntiandi apostoli buzdításban a népi vallásosság kifejezést népi jámborságra cserélte. Ez egyfelől emlékeztet bennünket a megtestesülésre mint a keresztény hit alapjára, amely mindig egy nép kultúrájában, történelmében és beszédmódjában fejeződik ki, és egy élő közösség szimbólumai, szokásai, rítusai és hagyományai révén öröklődik. Másfelől

a népi jámborság gyakorlata olyan embereket is vonz és bevon, akik a hit küszöbén állnak, akik nem buzgó vallásgyakorlók, s mégis megtalálják benne saját gyökereik és szeretetérzéseik megtapasztalását, valamint olyan eszményeket és értékeket találnak benne, amelyeket saját életük és a társadalom számára hasznosnak tartanak.

A népi jámborság azáltal, hogy a nép kultúrájában gyökerező egyszerű gesztusokkal és szimbolikus nyelvezettel kifejezi a hitet, feltárja Isten jelenlétét a történelem hús-vér valóságában, erősíti az Egyházzal való kapcsolatot, és gyakran a találkozás, a kulturális csere és az ünneplés alkalma lesz. Érdekes: az ünnepelni nem tudó jámborságnak nincs „jó szaga”, nem a néptől származik, túlságosan „desztillált”. Ebben az értelemben a népi jámborság gyakorlatai adnak „testet” az Úrral való kapcsolatnak és a hit tartalmainak. Ezzel kapcsolatban szeretnék utalni Blaise Pascal egyik eszmefuttatására, aki egy fiktív beszélgetőpartnerével folytatott párbeszédben, hogy segítsen neki megérteni, hogyan lehet hitre jutni, azt mondja, hogy nem elég Isten létének bizonyítékait szaporítani vagy intellektuális erőfeszítéseket tenni; inkább azokra kell tekinteni, akik már előrébb járnak az úton, mert ők kis lépésekkel kezdték, „szentelt vízzel hintették meg magukat, miséket mondattak” (Gondolatok, Etikai gondolkodók, Gondolat, Budapest, 1978, 99).

A kis lépések, melyek előre visznek. A népi jámborság olyan jámborság, amely beágyazódik a kultúrába, de nem keveredik össze a kultúrával. És kis lépéseket tesz.

Itt van tehát valami, amiről nem szabad megfeledkezni: „A népi jámborságban ragadható meg az a mód, ahogyan a kapott hit egy kultúrában testet ölt, és továbbadódik”, benne „tevékeny evangelizáló erő rejlik, melyet nem szabad alábecsülnünk, mert ez a Szentlélek művének félreismerése volna” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 123; 126). A Szentlélek munkálkodik Isten szent népében, előremozdítja Isten népét a mindennapi megkülönböztetésben. Gondoljunk csak Fülöp diakónusra, szegénykére, akit egy napon a Lélek egy útra vitt, és Fülöp azt hallotta, amint egy pogány férfi, Kandaké etiópiai királynő szolgája Izajás prófétát olvassa, de semmit sem ért belőle. Fülöp megszólította: „Érted-e?” – „Nem.” És Fülöp hirdette neki az evangéliumot. És az a férfi, aki abban a pillanatban megkapta a hitet, amikor olyan helyre érkezett, ahol víz volt, azt mondta: „Mondd, Fülöp, meg tudsz keresztelni engem, most, itt, ahol víz van?” És Fülöp nem mondta azt: „Nem, először el kell végezned a felkészítő tanfolyamot, el kell hoznod a keresztszülőket, akiknek mindkettejüknek egyházi házasságban élőnek kell lenniük, aztán ezt kell tenned, és így tovább.” Nem! Hanem megkeresztelte.

A keresztség éppen a hit ajándéka, melyet Jézus ad nekünk.

Vigyáznunk kell, hogy a népi jámborságot ne használják fel, ne használják eszközként olyan tömörülések, amelyek polemikus módon kívánják megerősíteni identitásukat, partikularizmusokat, ellentéteket, kirekesztő magatartásformákat szítva. Mindez nem felel meg a népi jámborság keresztény szellemének, és mindenkit arra hív – különösen a pásztorokat –, hogy legyenek éberek, állandóan kísérjék figyelemmel és vizsgálják meg a vallási élet népies formáit.

Amikor a népi jámborságnak sikerül közvetítenie a keresztény hitet és egy nép kulturális értékeit – egyesítve a szíveket és összefogva egy közösséget –, akkor abból fontos gyümölcs születik, mely visszahat az egész társadalomra, valamint a politikai, szociális és civil intézmények és az Egyház közötti kapcsolatokra. A hit nem marad magánügy – óvakodnunk kell a hit privatizálásának ettől a mondhatni eretnek jelenségétől; a szíveknek össze kell kapcsolódniuk, így lépnek előre! A hit tehát nem marad magánügy, mely kimerül a lelkiismeret szentélyében, hanem – ha teljesen hű akar lenni önmagához – elköteleződést és tanúságtételt foglal magában mindenki felé, az emberiség fejlődése, a társadalmi haladás és a teremtett világ gondozása érdekében, a szeretet jegyében. Épp ezért a keresztény hit megvallásából, az evangélium és a szentségek által éltetett közösségi életből számtalan szolidaritási kezdeményezés és intézmény született a századok során – kórházak, iskolák, gondozási központok, Franciaországban sok ilyen van! –, melyekben a hívők elkötelezték magukat a rászorulók mellett, és hozzájárultak a közjó növekedéséhez.

A népi jámborság, a körmenetek, a testvérületek jótékonykodó tevékenységei, a rózsafüzér-társulatok és más ájtatossági formák táplálhatják a keresztényeknek ezt a – hadd hívjam így – „konstruktív polgárságát”. A népi jámborság konstruktív polgárságot ad.

Előfordul, hogy egy-egy értelmiségi, egy-egy teológus nem érti ezt. Emlékszem, egyszer elmentem egy hétre Argentína északi részére, Saltába, ahol a Señor de los Milagrosnak, a Csodák Urának az ünnepét tartották. Az egész tartomány, az egész, összegyűlik a kegyhelyen, és mindenki elmegy gyónni, a polgármestertől kezdve mindenki, mert bennük él ez a jámborság. Én mindig elmentem gyóntatni, megerőltető munka volt, mert mindenki gyónt. És egy nap, kifelé menet, találkoztam egy pappal, akit ismertem: „Ó, hát itt vagy, hogy vagy?” – „Jól!” És ahogy mentünk kifelé, odajött hozzánk egy asszony, kezében szentképekkel, és azt mondta a papnak, egy kiváló teológusnak: „Atyám, megáldaná őket?” A nagy teológus pap pedig azt mondta neki: „De asszonyom, ott volt a misén?” – „Igen, Atyám.” – „És tudja-e, hogy a mise végén adott áldás mindenre vonatkozik?” – „Igen, Atyám!” – „És tudja-e, hogy Isten áldása a paptól származik?” – „Igen, Atyám!” Ebben a pillanatban egy másik pap odaszólt neki: „Ó, hogy vagy?” És az asszony, aki annyiszor mondta, hogy „igen, atyám”, odafordult ehhez a másik paphoz: „Atyám, megáldaná őket?” Létezik egy cinkosság, egyfajta egészséges cinkosság, mely az Úr áldását keresi, és nem fogad el általánosításokat.

Ugyanakkor a jótett, az áldáskérés eme bátorságának közös talaján a hívők közös úton járhatnak a világi, állami és politikai intézményekkel is, hogy együtt dolgozzanak minden egyes ember szolgálatában, kezdve a legutolsókkal, a teljes körű emberi növekedésért és ennek az „Île de beauté”-nak [a szépség szigetének] a megőrzéséért.

Ezért van szükség a világiság (laicitás) olyan fogalmának kialakítására, amely nem statikus és lezárt, hanem evolutív és dinamikus, képes alkalmazkodni a különböző vagy előre nem látható helyzetekhez, és amely elősegíti az állami és egyházi hatóságok állandó együttműködését az egész közösség javára, miközben mindkettő a saját illetékességi körének és terének határain belül marad.

XVI. Benedek kijelentette: „A józan laicitás azt jelenti, hogy megszabadítják a vallást a politika terhétől, a politikát gazdagítják a vallás hozományával, fenntartva a szükséges távolságot, a világos megkülönböztetést és a nélkülözhetetlen együttműködést kettőjük között. […] Az ilyen egészséges laicitás biztosítja, hogy a politika nem tekinti eszközének a vallást; a vallásnak pedig azt biztosítja, hogy az érdekek diktálta politika terhe nélkül szabadon él, amely olykor kevéssé megfelelő vagy egyenesen ellentétes a vallásos hittel. Éppen ezért az egészséges laicitás (egység-különbség) szükséges, sőt elengedhetetlen mindkettő számára” (Ecclesia in Medio Oriente szinódus utániapostoli buzdítás,29). Ezt mondta hát XVI. Benedek: egészséges laicitás, de a vallásosság mellett. Tisztelni kell egymás illetékességi körét.

Így több energia és több szinergia szabadulhat fel, előítéletek és elvi szembefordulás nélkül, nyílt, őszinte és gyümölcsöző párbeszédben.

Kedves nővéreim és fivéreim, a népi jámborság, mely itt, Korzikán nagyon mélyen gyökerezik – és nem babonaság! –, a hit értékeit hozza felszínre, ugyanakkor kifejezi a népek arcát, történelmét és kultúráját. Ebben a keveredés nélküli összefonódásban találja meg alakját a vallási és a laikus világ közötti, az Egyház és az állami, politikai intézmények közötti állandó párbeszéd. Ezen a téren ti már régóta úton vagytok – hagyományotokká vált –, és erényes példakép vagytok Európában. Csak így tovább! Szeretném bátorítani a fiatalokat arra, hogy még aktívabban vegyetek részt a társadalmi-kulturális és politikai életben, a legegészségesebb eszmények és a közjó iránti szenvedély lendületével. Hasonlóképpen buzdítom a pásztorokat és a híveket, a politikusokat és a közfeladatot ellátó személyeket, hogy mindig maradjanak közel az emberekhez, hallgassák meg szükségleteiket, lássák meg szenvedéseiket, értelmezzék reményeiket, mert minden tekintély csak a közelség által növekszik.

A pásztoroknak rendelkezniük kell ezzel a közelséggel: közelség Istenhez, közelség a többi pásztorhoz, közelség a papokhoz, közelség az emberekhez, akik nagyon közel vannak. Ilyenek az igazi pásztorok.

De az a pásztor, aki nem rendelkezik ezzel a közelséggel – sem a történelemhez, sem a kultúrához való közelséggel –, az egyszerűen „Monsieur l’Abbé”. Nem pásztor! Különbséget kell tennünk a lelkipásztori munka eme két módja között.

Kívánom, hogy ez a népi jámborságról szóló kongresszus segítsen benneteket, hogy újra felfedezzétek hitünk gyökereit, és arra indítson, hogy megújult elkötelezettséggel éljetek az Egyházban és a világi társadalomban, az evangéliumnak és az összes állampolgár közös javának szolgálatában.

Mária, az Egyház anyja kísérjen és támogasson benneteket utatokon! Nagyon köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír