Ferenc pápa Athénban a fiatalokhoz: Ne féljetek a kételyektől, azok a „hit vitaminjai”!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, kalimera szasz! [Jó reggelt kívánok!]

Köszönöm, hogy eljöttetek ide, sokan közületek messzi helyekről jöttek: eukharisztó! [Köszönöm!] Örülök, hogy találkozhatom veletek görögországi látogatásom tetőpontján. Megragadom az alkalmat, hogy újból köszönetet mondjak a fogadtatásért és a szervező munkáért: eukharisztó!

Megérintettek gyönyörű tanúságtételeitek! Elolvastam őket, és most szeretnék néhány részt kiemelni belőlük előttetek.

Katerina, te visszatérő hitkételyeidről beszéltél nekünk. Azt szeretném mondani neked és mindannyiatoknak: ne féljetek a kételyektől, mert azok nem a hit hiányát jelentik! Ne féljetek a kételyektől! Épp ellenkezőleg,

a kételyek a „hit vitaminjai”: segítik megerősödni, erősebbé, azaz tudatosabbá teszik a hitet, fejlesztik, szabadabbá, érettebbé teszik a hitet. Hajlandóbbá teszik, hogy útnak induljon, hogy alázattal haladjon előre, napról napra.

És ez az, amit a hit jelent: mindennapi út Jézussal, aki fogja a kezünket, kísér, bátorít, és amikor elesünk, felemel. Ő sosem ijed meg! Olyan ez, mint egy szerelmi történet, ahol mindig együtt haladunk előre, napról napra. És mint egy szerelmi történetben, itt is eljönnek azok a pillanatok, amikor rá kell kérdezned magadra, kérdéseket kell feltenned magadnak. És ez jót tesz, emeli a kapcsolat színvonalát! Ez roppant fontos számotokra, mert nem mehettek vakon a hit útján, nem, hanem beszélnetek kell Istennel, saját lelkiismeretetekkel és másokkal.

Szeretnék kiemelni egy fontos pontot Katerina tapasztalatából. Néha, a félreértéseknek vagy az élet nehézségeinek, a magánynak vagy a csalódásnak a pillanataiban ez a kétség kopogtathat szívünk ajtaján: „Talán velem van baj… biztos elhibázott vagyok…” Barátaim, ezt a kísértést vissza kell utasítani! Az ördög azért ülteti ezt a kétséget a szívünkbe, hogy szomorúságba taszítson. Mi a teendő? Mit tegyünk, ha ez a kétség fojtogatóvá válik, és nem hagy békén, ha elveszítjük önbizalmunkat, és már nem tudjuk, honnan kezdjük elölről? Meg kell találnunk a kiindulópontunkat. Mi az? Hogy ezt megértsük, hallgassuk meg a ti nagy klasszikus kultúrátokat! Tudjátok-e, mi volt a filozófia kiindulópontja, de a művészeté, a kultúráé és a tudományé is? Tudjátok-e, mi volt? Minden egy szikrával kezdődött, egy felfedezéssel, amelyet egy csodálatos szóval fejeztek ki: thaumadzein.

Csodálkozás, ámulat. Így született a filozófia: a csodálkozásból, a létező dolgok, a létezésünk, a teremtett világ harmóniája, az élet misztériuma feletti csodálkozásból.

De az ámulat nemcsak a filozófia kezdete, hanem a hitünké is. Az evangéliumban sokszor azt olvassuk, hogy amikor valaki találkozik Jézussal, csodálkozik, elámul.

Az Istennel való találkozásban mindig ott a csodálkozás: ez az Istennel való párbeszéd kezdete.

És ez azért van így, mert a hit elsősorban nem elhiendő dolgok és nem teljesítendő előírások összessége. A hit középpontja nem egy eszme, nem egy erkölcs, a hit középpontja egy valóság, egy gyönyörű valóság, amely nem tőlünk függ, és amely előtt tátva marad a szánk: Isten szeretett gyermekei vagyunk!

Ez a hit középpontja: Isten szeretett gyermekei vagyunk! Szeretett gyermekek: van egy Atyánk, aki vigyáz ránk, anélkül, hogy valaha is megszűnne szeretni bennünket.

Gondolkodjunk el ezen: bármit is gondolsz vagy teszel, akár a legrosszabb dolgokat is, Isten továbbra is szeret téged. Szeretném, ha ezt jól megértenétek: Isten nem fárad bele a szeretésbe. Valaki mondhatja: „De ha én a legrosszabb dolgokba csúszom bele, akkor is szeret engem Isten?” Isten szeret téged. „És ha áruló vagyok, egy borzasztó bűnös, és rosszul végzem, a drogok között, akkor is szeret Isten?” Isten szeret téged. Isten mindig szeret! Nem tudja abbahagyni a szeretést. Mindig és mindenképpen szeret. Ránéz az életedre, és nagyon jónak látja (vö. Ter 1,31). Sosem bán meg bennünket. Ha a tükör előtt állunk, elképzelhető, hogy nem olyannak látjuk magunkat, amilyennek szeretnénk, mert félő, hogy arra figyelünk, ami nem tetszik. De ha Isten elé állunk, megváltozik a perspektíva. Nem tehetünk mást, mint hogy csodálkozunk azon, hogy számára minden gyengeségünk és bűnünk ellenére öröktől fogva és örökké szeretett gyermekek vagyunk. Tehát ahelyett, hogy a tükör előtt kezdenéd a napot, miért nem nyitod ki szobád ablakát, és csodálsz meg mindent, minden szépséget, ami létezik, minden szépséget, amit látsz? Lépj ki magadból! Kedves fiatalok, gondoljatok bele: ha a mi szemünkben a teremtés szép, Isten szemében mindegyikőtök végtelenül szebb! Ő, a Szentírás szerint, „csodáknak, bámulatos csodáknak alkotott bennünket” (vö. Zsolt 139,14). Isten számára mi bámulatos csodák vagyunk! Engedd, hogy eltöltsön ez az ámulat! Engedd, hogy szeressen az, aki mindig hisz benned, aki jobban szeret, mint te magadat! Nem könnyű megérteni a szeretetnek ezt a szélességét, ezt a mélységét, nem könnyű megérteni, de így van: csak engedni kell, hogy Isten nézzen bennünket!

És amikor csalódtok tetteitek miatt, van egy másik ámulat, melyet nem hagyhatunk ki: a megbocsátás feletti ámulat. Szeretném, ha világos lenne előttetek: Isten mindig megbocsát. Mi vagyunk azok, akik belefáradunk a bocsánatkérésbe, de ő mindig megbocsát. A megbocsátásban újra megtaláljuk az Atya arcát és szívünk békéjét. Ott megújít bennünket,

szeretetét árasztja ránk egy olyan ölelésben, amely felemel bennünket, összeroppantja az általunk elkövetett rosszat, és újra felragyogtatja a bennünk lévő kitörölhetetlen szépséget, azt, hogy az ő szeretett gyermekei vagyunk.

Ne engedjük, hogy a lustaság, a félelem vagy a szégyen megfosszon a megbocsátás kincsétől! Ámuljunk el Isten szeretetén! Újra felfedezzük majd önmagunkat; nem azt, amit rólunk mondanak, vagy amit a pillanatnyi érzések ébresztenek bennünk; nem azt, amit a reklámszlogenek ránk aggatnak, hanem a legmélyebb igazságunkat, azt, amit Isten lát, azt, amiben ő hisz: a megismételhetetlen szépséget, ami vagyunk!

Emlékeztek a delphoi templom bejárata fölé vésett híres szavakra? Γνῶθι σεαυτόν – „Ismerd meg önmagad!” Ma fennáll a veszélye annak, hogy elfelejtjük, kik vagyunk, hogy ezernyi külsőség megszállottjai vagyunk, és a minket bombázó üzeneteké, amelyek az életet attól teszik függővé, hogy miként öltözködünk, milyen autót vezetünk, hogyan néznek ránk mások…

De az az ősi felhívás, hogy ismerd meg önmagad, ma is érvényes: ismerd fel, hogy amiatt vagy értékes, ami vagy, és nem amiatt, amit birtokolsz.

Nem a ruhád vagy cipőd márkája miatt vagy értékes, hanem, mert egyedi vagy. Egy másik ősi kép jut eszembe, a sziréneké. Mint Odüsszeusz a hazafelé vezető úton, ti is az életben, mely egy kalandos utazás az Atya háza felé, szirénekkel találkoztok. A mítoszban énekükkel csalogatták a tengerészeket, hogy a sziklákhoz csapják őket. A valóságban napjaink szirénjei csábító és tolakodó üzenetekkel akarnak megbabonázni benneteket, melyek a könnyű pénzkeresésre, a fogyasztás hamis igényeire, a fizikai jólét kultuszára, a mindenáron való szórakozásra építenek… Olyanok, mint a sok tűzijáték, amelyek egy pillanatra felragyognak, aztán viszont csak füstöt hagynak a levegőben. Megértelek benneteket, nem könnyű ellenállni. Emlékeztek-e, hogyan sikerült Odüsszeusznak ellenállnia a sziréneknek? A hajó árbocához köttette magát. De egy másik szereplő, Orfeusz jobb módszert tanít nekünk: szebb dallamot énekelt, mint a szirének, és ezzel elhallgattatta őket. Ezért fontos, hogy ápoljuk a csodálatot, a hit szépségét!

Nem azért vagyunk keresztények, mert muszáj, hanem mert szép.

És éppen azért, hogy megőrizzük ezt a szépséget, nemet mondunk arra, ami el akarja homályosítani. Az evangélium öröme, Jézus csodálata miatt a lemondás és az erőfeszítés második helyre szorul. Egyetértetek? Jól jegyezzétek meg: a kereszténység alapvetően nem arról szól, hogy ezt csináljuk, azt csináljuk…, hogy dolgokat csinálunk. Meg kell csinálni dolgokat, de alapvetően nem erről van szó. Kereszténynek lenni alapvetően azt jelenti, mint hagyni, hogy Isten szeressen téged, és felismerni, hogy egyedi vagy Isten szeretete számára.

Lépjünk tovább egy másik fejezetre. A többiek arca. Ióanna, tetszett nekem, hogy úgy meséltél az életedről, hogy másokról is beszéltél. Először is a két legfontosabb nőről az életedben, édesanyádról és nagymamádról, akik „megtanítottak imádkozni és hálát adni Istennek mindennap”. Így természetes, tiszta módon sajátítottad el a hitet. És adtál egy jó tanácsot, mely jót tesz nekünk: az Úrhoz fordulni bármiért, „beszélni vele, őszintén elmondani neki gondjainkat”. Így meghitt kapcsolatba kerültél Jézussal. Milyen boldog ő, amikor megnyílunk előtte! Így ismerhetjük meg Istent. Mert ahhoz, hogy megismerjük, nem elég, ha világos elképzeléseink vannak róla – ez csak egy kis rész, de nem elég –, hanem az életünkkel kell hozzá mennünk. Talán ez az oka annak, hogy sokan figyelmen kívül hagyják: mert csak prédikációkat és beszédeket hallanak. Jézust viszont konkrét arcok és emberek közvetítik. Vegyétek kézbe az Apostolok cselekedeteit, és látni fogjátok, mennyi ember, arc, találkozás: szüleink a hitben így ismerték meg Jézust.

Isten nem katekizmust ad a kezünkbe, hanem az emberek történetein keresztül teszi magát jelenvalóvá.

Rajtunk keresztül közelít hozzánk. Isten nem ad könyvet a kezünkbe, hogy emlékezetből megtanuljunk dolgokat, nem! Isten a közelségen keresztül érteti meg magát, kísérve bennünket az élet útján. Jézust megismerni – ez hitünk lényege!

Ióanna, épp ezzel kapcsolatban meséltél nekünk egy harmadik személyről, aki meghatározó volt számodra, egy szerzetesnővérről, aki megmutatta neked a „szolgálatként felfogott élet” örömét. Szeretném hangsúlyozni ezt: szolgálatként felfogni az életet. Ez igaz, mások szolgálata az út az öröm megszerzéséhez! Ha másoknak szenteljük magunkat, az nem veszteseknek való, hanem győzteseknek; ez az útja annak, hogy valami igazán újat tegyünk a történelemben. Megtudtam, hogy görögül a „fiatal”-t úgy fejezik ki, hogy „új”, és az „új” „fiatalt” jelent. A szolgálat Jézus újdonsága;

a szolgálat, a másoknak való odaszentelődés az az újdonság, amely az életet mindig fiatallá teszi.

Szeretnél valami újat csinálni az életben? Szeretnél megfiatalodni? Ne elégedj meg néhány poszttal vagy tweettel! Ne elégedj meg virtuális találkozásokkal, keress valódiakat, különösen azokkal, akiknek szüksége van rád: ne a láthatóságot keresd, hanem a láthatatlanokat. Ez eredeti, forradalmi! Lépj ki magadból, hogy találkozhass a másikkal. De ha önmagadban raboskodsz, sosem fogsz találkozni a másikkal, sosem fogod megtudni, mit jelent szolgálni. A szolgálat az ember legszebb, legnagyobb gesztusa: mások szolgálata! Manapság sokan kedvelik a közösségi médiát, de kevesen a közösséget: magukba zárkóznak, a kezükben tartott mobiltelefon foglyai. De a másik ember hiányzik a képernyőről, hiányzik a szeme, a lélegzete, a keze. A képernyő könnyen tükörré válik, ahol azt hiszed, hogy a világgal állsz szemben, de valójában egyedül vagy, egy virtuális világban, tele látszólagos dolgokkal, manipulált fotókkal, hogy az ember mindig szépnek és fittnek tűnjön. Milyen jó viszont együtt lenni másokkal, felfedezni a másik újdonságát! A másokkal való beszélgetés, az együttlét misztikájának az ápolása, a megosztás öröme, a szolgálat tüzes lelkesedése!

Ide kapcsolódik, hogy a szlovák fiatalokkal való találkozón, tavaly szeptemberben, néhány fiatal egy érdekes transzparenst tartott. Csak két szó volt rajta: „Mindnyájan testvérek!” Tetszett nekem: a stadionokban, a tüntetéseken, az utcán az emberek gyakran transzparensekkel támogatják saját csoportjukat, saját eszméiket, saját csapatukat, saját jogaikat. De ezeknek a fiataloknak a táblája valami újat mondott: hogy jó mindenki testvérének és nővérének érezni magunkat, jó azt érezni, hogy mások hozzánk tartoznak, nem pedig olyanok, akiktől távolságot kell vennünk. Örülök, hogy együtt látlak benneteket, egységben, még ha igen különböző országokból és történelmekből jöttök is! Álmodjatok a testvériségről!

Létezik görögül egy tanulságos mondás: ο φίλος είναι ο άλλος εαυτός, „a barát egy másik én”. Igen,

a másik az út önmagunk megtalálásához.

Nem a tükör, hanem a másik. Persze nehéz kimozdulni a komfortzónánkból, könnyebb a kanapén heverni a tévé előtt. De az már elavult dolog, nem fiataloknak való. Nézd csak: egy fiatal a kanapén, micsoda ósdi dolog! A fiataloknak így kell reagálniuk: amikor magányosnak érzed magad, nyílj meg; amikor elér a bezárkózás kísértése, keress másokat, edzd magad ebben „lélektornában”. Itt születtek a legnagyobb sportesemények, az olimpia, a maraton… A testnek használó küzdő készség mellett van a léleknek használó küzdő készség: edzés a nyitottságra, önmagunktól hosszú távok végigfutása, hogy lerövidítsük a másoktól elválasztó távolságokat; a szív hajítása az akadályokon túlra; egymás terheinek felemelése… Ha edzitek magatokat ebben, az boldoggá tesz benneteket, fiatalon tart, és megérezteti veletek az élet kalandját!

Ha már a kalandról beszélünk, Aboud, megdöbbentett minket a tanúságtételed: a tieiddel együtt elmenekültél a drága, meggyötört Szíriából, miután többször azt kockáztattad, hogy megölnek a háborúban. És azután, annyi elutasítás és ezernyi nehézség után, az egyetlen lehetséges módon, csónakkal szálltatok partra ebben az országban, „egy sziklán, víz és élelem nélkül, várva a hajnalt és a parti őrség hajóját”. Ez egy valódi modernkori odüsszeia. És eszembe jutott, hogy Homérosz Odüsszeiájában az első hős, aki megjelenik, nem Odüsszeusz, hanem egy fiatalember: Télemakhosz, a fia, aki nagy kalandot él át.

Nem ismerte az apját, és el van keseredve, csüggedt, mert nem tudja, hol van az apja, és hogy egyáltalán létezik-e. Gyökértelennek érzi magát, és válaszút elé kerül: vagy ott marad, és várakozik, vagy valami őrültséget tesz, és keresésére indul. Többféle hang is hallatszik, köztük az istenségé, mely arra biztatja, hogy legyen bátor és induljon útnak. És ő így tesz: felkel, titokban megjavítja a hajót, és napkeltekor sietve elindul a kalandjára.

Az élet értelme nem az, hogy a parton ülve várjuk, hogy a szél valami újat hozzon. A megmenekülés a nyílt tengeren várja, a megmenekülés a nekilendülésben áll, a keresésben, az álmok „hajszolásában” rejlik, az igazi, a nyitott szemmel álmodott álmok „hajszolásában”, amelyek kemény munkával, küzdelemmel, ellenszéllel, hirtelen viharokkal járnak.

Kérlek benneteket, ne bénítsanak meg a félelmek, álmodjatok nagyot! És együtt álmodjatok! Akárcsak Télemakhosz esetében, itt is lesznek olyanok, akik megpróbálnak megállítani benneteket. Mindig lesznek olyanok, akik azt mondják majd: „Felejtsd el, ne kockáztass, semmi értelme!” Ezek az álomhóhérok, a remény gyilkosai, a múlt utáni gyógyíthatatlan nosztalgiázók.

Titeket viszont, kérlek benneteket, a remény bátorsága töltsön el, amely téged is eltöltött, Aboud. Hogyan kell ezt csinálni? A döntéseitek révén. A döntés kihívást jelent.

Szembe kell néznetek az ismeretlentől való félelemmel, ki kell lépnetek a tömegemberré válás mocsarából, el kell dönteni, hogy saját kezetekbe veszitek az életeteket.

Ahhoz, hogy jó döntéseket hozzatok, egy dolgot ne felejtsetek el: a jó döntések mindig másokról is szólnak, nem csak magunkról. Ezek azok a döntések, amelyeket érdemes megkockáztatni, azok az álmok, amelyeket érdemes megvalósítani: azok, amelyekhez bátorság kell, és amelyekbe másokat is bevonunk.

Búcsúzásul ezt kívánom nektek: bátorságot, hogy előrehaladjatok, bátorságot, hogy kockázatot vállaljatok, bátorságot, hogy ne maradjatok a fotelben. Bátorságot, hogy kockázatot vállaljatok, hogy mások felé menjetek, hogy sose szigetelődjetek el, hanem mindig másokkal együtt legyetek. És ezzel a bátorsággal mindegyiktek meg fogja találni önmagát, meg fogja találni a másikat, és meg fogja találni az élet értelmét. Ezt kívánom nektek, Isten segítségével, aki mindannyiatokat szeret. Isten szeret benneteket, legyetek bátrak, haladjatok előre! Mproszta, holoi madzi! [Előre, mindnyájan együtt!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír