Ferenc pápa: Átok lenne, ha egy tág szívű Istent vallunk, de egy szűkkeblű Egyház vagyunk!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Jézus elhagyja a nyugodt, rejtett názáreti életet, és a Galileai-tenger partján fekvő Kafarnaumba telepszik át, amely egy átkelőhely, különböző népek és kultúrák találkozási helye volt. Az hajtja, hogy sürgősen hirdesse Isten igéjét, hogy mindenkihez eljuttassa. Az evangéliumban ugyanis azt látjuk, hogy az Úr mindenkit megtérésre hív, és elhívja az első tanítványokat, hogy továbbadják másoknak is az ige világosságát (vö. Mt 4,12–23). Ragadjuk meg ezt a dinamizmust, mely segít megélnünk Isten igéjének vasárnapját: az ige mindenkihez szól, az ige megtérésre hív, az ige igehirdetővé tesz.

Isten igéje mindenkihez szól. Az evangélium Jézust mindig úton lévőként mutatja be, úton van mások felé. Nyilvános életében egyetlen alkalommal sem adja annak jelét, hogy ő egy megállapodott tanár, katedrán ülő tanítómester lenne; épp ellenkezőleg, vándorként, zarándokként látjuk, amint járja a városokat és falvakat, hogy arcokkal és történetekkel találkozzék. Lábai az Isten szeretetének jó hírét hirdető hírvivő lábai (vö. Iz 52,7–8). A pogányok Galileájában, a tenger útján, a Jordánon túl, ahol Jézus prédikál, egy sötétségben lakó nép élt – jegyzi meg a szöveg –: idegenek, pogányok, különböző térségekből és kultúrákból származó nők és férfiak (vö. Mt 4,15–16). Most már ők is láthatják a fényt. Jézus tehát „kitágítja a határokat”: Isten gyógyító és felemelő igéje nemcsak Izrael igazainak, hanem mindenkinek szól; el akarja érni a távoliakat, meg akarja gyógyítani a betegeket, meg akarja menteni a bűnösöket, össze akarja gyűjteni az elveszett juhokat, és fel akarja emelni a megfáradt és szorongó lelkűeket. Egyszóval Jézus „kinyújtja a kezét”, hogy elmondja nekünk: Isten irgalma mindenkinek szól. Ezt ne felejtsük el: Isten irgalma mindenkinek, mindannyiunknak szól. „Isten irgalma nekem szól”, ezt mindenki elmondhatja.

Ez a szempont számunkra is alapvető fontosságú. Emlékeztet bennünket arra, hogy

az ige minden egyes emberhez szóló ajándék, s ezért sosem korlátozhatjuk működési terét, mert minden számításunkon túl magától, előre nem láthatóan és nem sejthetően csírázik ki (vö. Mk 4,26–28), a Szentlélek által ismert módon és időben.

És ha az üdvösség mindenkinek, a legtávolabbiaknak és az elveszetteknek is szól, akkor az ige hirdetésének az egyházi közösség legfőbb sürgető feladatává kell válnia, ahogyan Jézus számára is az volt. Ne történjen meg velünk az, hogy egy tág szívű Istent vallunk, de egy szűkkeblű Egyház vagyunk – ez mondhatni átok lenne –; ne történjen meg velünk, hogy mindenkinek szóló üdvösséget hirdetünk, de járhatatlanná tesszük befogadásának útját; ne történjen meg velünk, hogy tudjuk, Isten országának hirdetésére kaptunk meghívást, de elhanyagoljuk az igét, elveszve megannyi másodlagos tevékenységben, vagy megannyi másodlagos vitában. Tanuljuk meg Jézustól, hogy az igét helyezzük a középpontba, hogy tágítsuk határainkat, hogy megnyíljunk az emberek felé, hogy az Úrral való találkozás megtapasztalásának helyzeteit hozzuk létre, tudva, hogy Isten igéjét „nem lehet elvont és statikus formulákba kikristályosítani, Isten igéje ugyanis ismeri az emberek és események, a szavak és tettek, a fejlemények és feszültségek dinamikus történetét” [1].

Nézzük most a második szempontot: Isten igéje, mely mindenkihez szól, megtérésre hív. Jézus ugyanis igehirdetésében megismétli: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa” (Mt 4,17). Ez azt jelenti, hogy Isten közelsége nem semleges, jelenléte nem hagyja a dolgokat úgy, ahogy vannak, nem védi a nyugodt éldegélést. Ellenkezőleg, igéje felráz, megzavar, változásra, megtérésre késztet: válságba sodor bennünket, mert „eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb […], megítéli a szív gondolatait és érzéseit” (Zsid 4,12). És így,

mint egy kard, az ige behatol az életbe, felismerteti velünk a szív gondolatait és érzéseit, vagyis láthatóvá teszi számunkra, hogy hol van a jó fénye, melynek teret kell adni, és hol sűrűsödik a leküzdendő jellemgyengeségek és bűnök sötétsége.

Az ige, amikor belénk hatol, átalakítja szívünket és elménket; megváltoztat bennünket, arra késztet, hogy életünket az Úr felé irányítsuk.

Ez tehát Jézus meghívása: Isten közelivé tette magát hozzád, ezért vedd észre jelenlétét, adj teret igéjének, és másképpen fogsz az életedre tekinteni! Szeretném így is megfogalmazni: helyezd életedet Isten igéje alá! Ez az az út, amelyet az Egyház mutat nekünk: mindannyian, az Egyház pásztorai is, Isten igéjének tekintélye alatt állunk. Nem a saját ízlésünk, hajlamaink vagy preferenciáink alatt, hanem Isten egyetlen igéje alatt, amely alakít, megtérít, és arra kér bennünket, hogy egyek legyünk Krisztus egyetlen Egyházában. Így, testvéreim, megkérdezhetjük magunktól: honnan veszi életem az irányt, honnan tájékozódik? A sok hallott szóból, az ideológiákból, vagy pedig Isten igéjéből, mely vezet és megtisztít engem? És melyek azok a dolgok bennem, amelyek változtatásra és megtérésre szorulnak?

Végül – a harmadik lépés –, Isten igéje, amely mindenkihez szól és megtérésre hív, igehirdetővé tesz. Jézus ugyanis a Galileai-tenger partjánál jár, és elhívja Simont és Andrást, két testvért, akik halászok voltak. Igéjével meghívja őket, hogy kövessék őt, és azt mondja nekik, hogy „emberhalászokká” teszi őket (Mt 4,19): már nemcsak hajók, hálók és halak szakértői, hanem mások keresésének szakértői lesznek. És ahogyan a kihajózás és a halászat érdekében megtanulták elhagyni a partot és kivetni hálóikat a nyílt tengeren, ugyanígy olyan apostolokká válnak, akik képesek kihajózni a világ nyílt tengerére, segítségére sietni testvéreiknek és nővéreiknek, és hirdetni az evangélium örömét.

Ez az ige dinamizmusa: bevon bennünket az Atya szeretetének „hálójába”, és olyan apostollá tesz bennünket, akik fékezhetetlen vágyat éreznek arra, hogy mindenkit, akivel csak találkoznak, felsegítsenek Isten országának hajójába.

És ez nem térítés, mert Isten igéje az, ami hív, nem pedig a mi szavunk.

Halljuk meg tehát ma, hogy hozzánk is szól a meghívást, hogy emberhalászok legyünk: érezzük át, hogy maga Jézus hív el arra, hogy hirdessük igéjét, hogy tanúságot tegyünk róla a mindennapokban, hogy megéljük azt igazságosságban és szeretetben, hogy „testet adjunk” neki azáltal, hogy megsimogatjuk szenvedő felebarátaink testét! Ez a mi küldetésünk: az elveszettek, az elnyomottak és csüggedők keresőivé válni, hogy elvigyük nekik nem magunkat, hanem az ige vigasztalását, az életet átalakító Istenről szóló elképesztő hírt, hogy elvigyük nekik azt az örömöt, hogy ő Atya és mindenkihez odafordul, hogy elvigyük nekik annak a hírnek szépségét, hogy: „Testvérem, Isten közel jött hozzád, hallgasd őt, és igéjében csodálatos ajándékot találsz!”

Testvéreim, azzal szeretném befejezni, hogy egyszerűen

köszönetet mondok azoknak, akik azon fáradoznak, hogy Isten igéje visszakerüljön a középpontba, hogy Isten igéjét megosszák és hirdessék.

Köszönetet mondok azoknak, akik tanulmányozzák és elmélyítik gazdagságát; köszönet a lelkipásztori munkatársaknak és mindazoknak a keresztényeknek, akik az ige hallgatásában és terjesztésében fáradoznak, különösen a felolvasóknak és a katekétáknak: ma néhányuknak feladom a szolgálatot. Köszönetet mondok azoknak, akik elfogadták javaslatomat, hogy mindenhová vigyék magukkal az evangéliumot, és mindennap olvassák. Végül pedig külön köszönet a diakónusoknak és a papoknak: köszönöm, kedves testvérek, hogy nem hagyjátok, hogy Isten szent népe nélkülözze az ige táplálékát; köszönöm, hogy elszántan elmélkedtek róla, megélitek és hirdetitek; köszönöm szolgálatotokat és áldozataitokat. Legyen mindannyiunk számára vigasztalás és jutalom az üdvözítő ige hirdetésének édes öröme!

JEGYZET

[1] Isten igéje az Egyház életében és küldetésében. Instrumentum laboris a püspöki szinódus XII. rendes közgyűlésére, 2008, 10.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó:  Vatican.va

Magyar Kurír