Ferenc pápa az Egyház képviselőihez Pápua Új-Guineában: Befogadó otthon legyen egyházatok!

Megérkezésekor a pápát Port Moresby érseke, John Ribat bíboros, Pápua Új-Guinea és a Salamon-szigetek Püspöki Konferenciájának elnöke, Otto Separy, Bereina püspöke, a kegyhely templomigazgatója, valamint két hagyományos ruhába öltözött gyermek fogadta és köszöntötte.

A püspöki konferencia elnökének üdvözlő szavai után egy szerzetesnővér, egy pap, egy katekéta és egy szinódusi résztvevő tanúságtétele hangzott el. Ezt követően mondta el beszédét Ferenc pápa.

A pápai áldás, az ajándékok cseréje és a csoportkép elkészítése után a Szentatya visszatért az apostoli nunciatúrára.

Az alábbiakban a Szentatya teljes beszédének fordítását közöljük.

Kedves fivéreim és nővéreim, jó estét kívánok!

Szeretettel köszöntelek mindnyájatokat: püspököket, papokat, szerzeteseket és szerzetesnőket, papnövendékeket és katekétákat. Köszönetet mondok a püspöki konferencia elnökének a szavaiért, valamint Jamesnek, Grace-nek, Lorena nővérnek és Emmanuel atyának a tanúságtételükért.

Örülök, hogy itt lehetek, ebben a gyönyörű szalézi templomban: a szaléziak jól tudják csinálni a dolgokat. Gratulálok! Ezt az egyházmegyei kegyhelyet Máriának, a Keresztények Segítségének tiszteletére szentelték – engem a Buenos Aires-i Mária, Keresztények Segítsége-plébánián kereszteltek meg. Bosco Szent János számára nagyon kedves cím volt ez; Mária Helpim, ahogy itt szeretettel nevezitek. Amikor 1844-ben a Szűzanya arra indította Don Boscót, hogy templomot építsen a tiszteletére Torinóban, ezt az ígéretet tette neki: „Itt van az otthonom, innen árad ki dicsőségem.” Mária megígérte neki, hogy ha van bátorsága belefogni a kegyhely építésébe, azt nagy kegyelmek fogják követni. Így is történt: a templom felépült, és csodálatos lett – de a Buenos Aires-i templom szebb! –, és az evangélium kisugárzásának, a fiatalok képzésének és a tevékeny szeretetnek a központjává vált, vonatkozási ponttá sok ember számára.

Így ez a gyönyörű kegyhely, melyet az a történet ihletett, számunkra is szimbólum lehet, különösen keresztény és misszionáriusi utunk három aspektusára vonatkozóan, melyeket a hallott tanúságtételek is kiemeltek: bátorság az induláshoz, a jelenlét szépsége és a növekedés reménye.

Először is: az elindulás bátorsága. E templom építői egy nagy hitaktussal kezdtek bele vállalkozásukba, amely meghozta gyümölcsét, de amely csak az őket megelőző sok más bátor elindulásnak köszönhetően volt lehetséges. A misszionáriusok a 19. század közepén érkeztek ebbe az országba, és munkájuk első lépései nem voltak könnyűek, sőt némely próbálkozásuk kudarcba fulladt. De nem adták fel: nagy hittel és apostoli buzgósággal folytatták az evangélium hirdetését és testvéreik szolgálatát, sokszor újrakezdték ott, ahol kudarcot vallottak, és sok áldozatot hoztak.

Erre emlékeztetnek bennünket ezek az üvegablakok – most nem jól látszanak, mivel este van –, melyeken keresztül a nap fénye a szentek és boldogok arcán keresztül mosolyog ránk: mindenféle származású nő és férfi, akik közösségetek történetéhez kapcsolódnak: Pierre Chanel, Óceánia első vértanúja, Giovanni Mazzucconi és Peter To Rot, Új-Guinea vértanúi, azután Kalkuttai Teréz anya, II. János Pál pápa, Mary McKillop, Goretti Mária, Vicuña Laura, Namuncurá Ceferino, Szalézi Ferenc, Bosco János, Maria Domenica Mazzarello. Mindnyájan fivéreink és nővéreink, akik különféleképpen és különböző időkben, munkákat és utakat sokszor elkezdve és újrakezdve, hozzájárultak ahhoz, hogy az evangéliumot közétek vigyék, a karizmák sokszínű gazdagságával, ugyanattól a Lélektől és Krisztusnak ugyanazon szeretetétől vezérelve (vö. 1Kor 12,4–7; 2Kor 5,14). Nekik, „elindulásaiknak” és „újraindulásaiknak” köszönhetően – a misszionáriusok „elinduló” nők és férfiak, és ha visszatérnek, „újrainduló” nők és férfiak: ez a misszionáriusok élete, elindulni és újraindulni –, nekik köszönhetjük, hogy itt vagyunk, és hogy ma, a sosem hiányzó kihívások ellenére, megyünk előre, félelem nélkül – nem tudom, hogy mindig félelem nélkül-e –, tudva, hogy nem vagyunk egyedül, hogy az Úr az, aki cselekszik, bennünk és velünk (vö. Gal 2,20), és a misszionáriusokhoz hasonlóan minket is kegyelmének eszközévé tesz (vö. 1Pét 4,10). Ez a mi hivatásunk: eszköznek lenni.

E tekintetben, a hallottak fényében is, szeretnék ajánlani egy fontos utat, ahová „elindulásaitokat” irányíthatjátok: ez az ország perifériáira vezető út. Gondolok itt a városok leghátrányosabb helyzetű lakosaira, valamint azokra, akik a legelmaradottabb és legelhagyatottabb térségekben élnek, ahol néha a legszükségesebb dolgok is hiányoznak. Továbbá azokra gondolok, akik kirekesztettek és megsebzettek, akár erkölcsileg, akár fizikailag, az előítéletek és a babonák miatt, akiknek néha az életét is veszély fenyegeti, ahogy James és Lorena nővér emlékeztetett bennünket. Az Egyház különösen közel kíván lenni ezekhez a fivéreinkhez és nővéreinkhez, mert bennük Jézus különleges módon van jelen (vö. Mt 25,31–40), és ahol ő, a mi főnk van, ott vagyunk mi is, az ő tagjai, akik ugyanahhoz a testhez tartozunk, „különféle ízületek segítségével egybefogva és összetartva” (Ef 4,16). Kérlek benneteket, ne felejtsétek el: közelség, közelség! Tudjátok, hogy a három legszebb magatartás a közelség, az együttérzés és a gyengédség. Ha egy megszentelt nő vagy férfi, ha egy pap, püspök vagy diakónus nem közeli, nem együttérző és nem gyengéd, akkor nincs benne Jézus Lelke. Ne felejtsétek el ezt: közelség, együttérzés, gyengédség.

És ezzel elérkeztünk a második szemponthoz: a jelenlét szépsége. Ezt szimbolizálják a kina-kagylók, amelyekkel e templom szentélye díszítve van, és amelyek a jólét jelképei. Arra emlékeztetnek bennünket, hogy az Atya szemében itt a legszebb kincs mi vagyunk, akik Jézus köré gyűlve, Mária köpenye alatt, lélekben összekapcsolódva az Úr által ránk bízott fivéreinkkel és nővéreinkkel, akik nem lehetnek itt, és akiket az a vágy hajt, hogy az egész világ megismerje az evangéliumot, és velünk osztozhasson annak erején és fényén.
James azt kérdezte, hogyan lehet átadni a missziós lelkesedést a fiataloknak. Nem hiszem, hogy lennének rá „technikák”. Egy kipróbált és bevált módszer az, hogy ápoljuk és megosztjuk velük annak örömét, hogy egyház vagyunk (vö. XVI. Benedek pápa: Homília a Latin-Amerikai és Karibi Püspökök V. Általános Konferenciáját megnyitó misén, Aparecida, 2007. május 13.), befogadó otthon, élő kövekből épült ház, mely válogatott, értékes, az Úr által egymás mellé helyezett és szeretete által egymáshoz erősített kövekből áll (vö. 1Pét 2,4–5). Így, ahogyan Grace emlékeztetett bennünket, felidézve szinódusi tapasztalatait, egymás megbecsülésével és tiszteletével, egymás szolgálatára állással megmutathatjuk nekik és minden velünk találkozónak, milyen szép együtt követni Jézust és hirdetni az ő evangéliumát.

A jelenlét szépségét tehát nem annyira a nagy eseményeken és a siker pillanataiban tapasztalhatjuk meg, hanem inkább abban a hűségben és szeretetben, amellyel nap mint nap igyekszünk együtt növekedni.

És ezzel elérkeztünk a harmadik s egyben utolsó szemponthoz: a növekedés reményéhez. Ebben a templomban van egy érdekes „képes katekézis” a Vörös-tengeren való átkelésről, Ábrahám, Izsák és Mózes alakjával: a hit által termékennyé vált patriarchák, akik hitükért nagyszámú utódot kaptak ajándékba (vö. Ter 15,5; 26,3–5; Kiv 32,7–14). Ez fontos jel, mert ma minket is arra bátorít, hogy bízzunk apostoli munkánk termékenységében, továbbra is vessük a jó apró magjait a világ barázdáiba. Aprónak tűnnek, mint a mustármag, de ha bízunk, és nem hagyjuk abba a magvetést, Isten kegyelméből kicsíráznak, bőséges termést hoznak (vö. Mt 13,3–9), és fává terebélyesednek, melyek képesek befogadni az ég madarait (vö. Mk 4,30–32). Szent Pál mondja ezt, amikor emlékeztet bennünket arra, hogy annak növekedése, amit vetünk, nem a mi művünk, hanem az Úré (vö. 1Kor 3,7), és az Anyaszentegyház is ezt tanítja, amikor hangsúlyozza, hogy erőfeszítéseink által is „Isten műve az ő országának eljövetele” (II. Vatikáni Zsinat: Ad gentes határozat, 42). Ezért folytassuk az evangelizálást, türelmesen, anélkül, hogy a nehézségek és a meg nem értések elkedvetlenítenének bennünket, még ha ezek ott merülnének is fel, ahol a legkevésbé szeretnénk velük találkozni: például a családban, ahogyan hallottuk.

Kedves fivéreim és nővéreim, együtt adjunk hálát az Úrnak azért, ahogy az evangélium gyökeret ereszt és terjed Pápua Új-Guineában és a Salamon-szigeteken! Folytassátok hát küldetéseteket, mint a bátorság, a szépség és a remény tanúi! És ne feledkezzetek meg Isten stílusáról: a közelségről, az együttérzésről és a gyengédségről! Mindig az Úrnak ezzel a stílusával haladjatok előre! Köszönöm, amit tesztek, megáldalak, szívből, mindnyájatokat, és kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem, mert szükségem van rá. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír