Ferenc pápa az év végén: Jézus ad teljességet az időnek és értelmet napjainknak!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Ezekben a napokban a liturgia arra hív bennünket, hogy felébresszük magunkban az álmélkodást, a csodálkozást a megtestesülés misztériumán. Talán a karácsony ünnepe kelti fel leginkább ezt a belső magatartást: a csodálkozást, az álmélkodást, a szemlélést… Akárcsak a betlehemi pásztorok, akik először megkapják a tündöklő angyali híradást, aztán elsietnek, és valóban megtalálják a jelet, amelyről beszéltek nekik: a pólyába bugyolált Gyermeket a jászolban. Könnyes szemmel térdelnek le az újszülött Megváltó előtt. De nemcsak ők, hanem Mária és József is tele van szent csodálkozással: csodálkoznak azon, amit a pásztorok az angyaltól hallottak a Gyermekről.

Így van: a karácsonyt nem lehet csodálkozás nélkül ünnepelni. De olyan csodálkozásról van szó, amely nem korlátozódik az ünnep külsőségéhez, vagy ami még rosszabb, a fogyasztói rohanáshoz kötődő felszínes érzelemre. Ha a karácsony erre szűkül, akkor semmi sem változik: a holnap ugyanolyan lesz, mint a tegnap, a jövő év ugyanolyan lesz, mint a tavalyi, és így tovább. Ez azt jelentené, hogy néhány pillanatra felmelegszünk egy szalmatűz mellett, nem pedig azt, hogy egész létünket kitesszük az esemény erejének; így nem ragadjuk meg Krisztus születésének misztériumának középpontját.

A középpont ez: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakott” (Jn 1,14). Ezt többször is halljuk ezen az esti liturgián, amely megnyitja Máriának, Isten anyjának főünnepét. Ő az első tanú, az első és a legnagyobb, ugyanakkor a legalázatosabb is.

A legnagyobb, mert a legalázatosabb.

Szíve tele van ámulattal, de nyoma sincs benne romantikának, negédességnek, spiritualizmusnak. Nem! Az Anya visszavezet bennünket a valósághoz, a karácsony igazságához, amelyet magában foglal Szent Pálnak ez a két szava: „asszonytól született” (Gal 4,4).

A keresztény ámulat nem különleges effektusokból, nem képzelt csodavilágokból ered, hanem a valóság misztériumából: a valóságnál nincs lenyűgözőbb és ámulatba ejtőbb!

Egy szál virág, egy földdarab, egy élettörténet, egy találkozás… Egy öregember ránctól barázdált arca, egy csecsemő pihepuha orcácskája. Egy gyermekét karjában tartó és szoptató édesanya. A misztérium átragyog rajtuk!

Testvéreim, Mária csodálkozása, az Egyház ámulata tele van hálával. A hálás Anya, aki Fiát szemlélve érzi Isten közelségét, érzi, hogy Isten nem hagyta el népét, hanem eljött, közel van, ő az Isten-velünk. A problémák nem tűntek el, továbbra is vannak nehézségeink és gondjaink, de nem vagyunk egyedül: az Atya „elküldte Fiát” (Gal 4,4), hogy kiváltson a bűn rabságából, és visszaadja gyermeki méltóságunkat.

Ő, az Egyszülött, elsőszülött lett a sok testvér között, hogy mindannyiunkat, eltévedteket és elveszetteket, visszavezessen az Atya házába.

Ez a világjárványos időszak az egész világon fokozta az elveszettség érzését. A reagálás első szakasza után, amikor úgy éreztük, hogy mindannyian egy csónakban evezünk, a „mindenki mentse a maga bőrét” kísértése terjedt el. De hála Istennek, ismét felelősségtudattal reagáltunk. Valóban köszönetet mondhatunk és kell mondanunk Istennek, mert a felelős szolidaritás melletti döntés nem a világtól származik: Istentől származik, sőt Jézus Krisztustól származik, aki egyszer s mindenkorra belevéste történelmünkbe eredendő hivatásának „irányát”: mindnyájan testvérek vagyunk, az egyetlen Atya gyermekei.

Róma a szívébe írva hordozza ezt a hivatást. Úgy tűnik, Rómában mindenki testvérnek érzi magát; bizonyos értelemben mindenki otthon érzi magát, mert ez a város egyetemes nyitottságot hordoz magában. Merem azt mondani, Róma az egyetemes város. Ez történelméből, kultúrájából fakad; elsődlegesen Krisztus evangéliumából, mely mély gyökeret vert itt, ezen a vértanúknak, főleg Péternek és Pálnak a vére által megtermékenyített földön.

De még ebben az esetben is vigyáznunk kell: egy befogadó és testvéri várost nem a mutatott arcáról, nem a szép szavakról, a nagyszabású rendezvényekről lehet felismerni. Nem. A mindennapi odafigyelésről ismerhető fel, a „hétköznapi” odafigyelésről azokra, akik nehezebben boldogulnak, a válságot leginkább megtapasztaló családokra, a súlyos fogyatékkal élőkre és családjaikra, azokra, akiknek mindennap tömegközlekedési eszközöket kell igénybe venniük a munkába járáshoz, a perifériákon élőkre, azokra, akiknek valamilyen kudarc felborította az életét, s szociális szolgáltatásokra szorulnak, és így tovább. Róma olyan város, amely minden gyermekére, minden lakójára, sőt minden vendégére odafigyel.

Róma csodálatos város, mely állandóan elbűvöl bennünket; de az itt élők számára nehéz város is, sajnos nem mindig méltó a polgárokhoz és a vendégekhez, olyan város, mely időnként úgy tűnik, el is taszítja az embert. Azt kívánom hát, hogy mindenki, minden itt élő, mindazok, akik munka, zarándoklat vagy turizmus céljából itt tartózkodnak, mind jobban megbecsühessék ezt a város a befogadásra, az élet méltóságára, a közös otthonra, a leggyengébbekre és legkiszolgáltatottabbakra való odafigyelése miatt. Hogy mindenki elcsodálkozhasson, amikor olyan szépséget fedez fel ebben a városban, amely – mondhatni – „következetes”, és amely hálát ébreszt. Ez a jókívánságom erre az évre!

Testvéreim, ma az Anya – az Anya Mária és az Anyaszentegyház – a Gyermeket mutatja nekünk. Ránk mosolyog, és azt mondja: „Ő az Út. Kövessétek, bízzatok benne! Ő nem csal meg!”

Kövessük mindennapi utunkon: ő ad teljességet az időnek, ő ad értelmet tetteinknek és napjainknak! Legyen bizalmunk, a boldog és a fájdalmas pillanatokban is: ő olyan reményt ad, amely sosem csal meg!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír