Ferenc pápa: Az ima által minden helyzetben kapcsolatba léphetünk Istennel!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az imáról szóló katekézisek sorában ma Dávid királlyal találkozunk. Isten különösen kedvelte őt gyermekkora óta, és egyedülálló küldetést bízott rá, mely központi szerepet tölt majd be Isten népének és a mi hitünknek történetében. Az evangéliumok Jézust többször is „Dávid fiának” hívják, hiszen ő is Betlehemben született. Az ígéretek szerint Dávid egyik leszármazottja lesz a Messiás: olyan király, aki teljesen Isten szíve szerint való, tökéletesen engedelmeskedik az Atyának, és hűen megvalósítja az ő üdvözítő tervét (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2579).

Dávid története a Betlehem körüli dombokon kezdődik, ahol apjának, Jesszének a nyáját legelteti. Még kisfiú, a sok testvér közül a legfiatalabb. Olyannyira a legutolsó, hogy amikor Sámuel próféta – Isten parancsára – elindul az új király keresésére, szinte úgy tűnik, hogy apja megfeledkezett a legkisebb fiáról (vö. 1Sám 16,1–13). A szabad ég alatt dolgozott: barátja lehetett a szélnek, a természet hangjainak, a nap sugarainak. Csak egyetlen társasága van, hogy felüdítse lelkét: a citera; és a magányban töltött hosszú napokon szeret játszani és énekelni az ő Istenének. De parittyával is játszott.

Dávid tehát mindenekelőtt pásztor: olyan ember, aki gondozza az állatokat, aki megvédi őket a rájuk leselkedő veszélyektől, aki gondoskodik arról, hogy legyen mit enniük. Amikor Isten akaratából Dávidnak a népről kell majd gondoskodnia, nem fog ezeknél lényegesen különbözőbb dolgokat csinálni. Ezért tér vissza gyakran a pásztor képe a Bibliában. Jézus is „jó pásztor”-ként határozza meg magát, viselkedése nem olyan, mint a béresé; ő életét adja a juhokért, vezeti őket, valamennyit név szerint ismeri (vö. Jn 10,11–18).

Dávid sokat tanult első mesterségéből. Így, amikor Nátán próféta szembesíti őt rettentő súlyos bűnével (vö. 2Sám 12,1–15), Dávid rögtön megérti, hogy rossz pásztor volt, hogy egy embertől elrabolta egyetlen bárányát, melyet szeretett, hogy többé nem alázatos szolga, hanem egy hataloméhes, beteg ember, vadorzó, aki öl és rabol.

A Dávid hivatásában jelen lévő másik jellegzetes vonás az költői vénája. Ebből a kis észrevételből levonhatjuk a következtetést, hogy Dávid nem volt vulgáris ember, ahogyan az gyakran előfordul olyan emberekkel, akik kénytelenek hosszú ideig elszigetelten élni a társadalomtól. Ezzel szemben ő egy érzékeny ember, aki szereti a zenét és az éneklést. A citera mindig elkíséri majd: néha, hogy örömhimnusz zengjen Istennek (vö. 2Sám 6,16), máskor pedig, hogy kifejezze bánatát vagy megvallja bűnét (vö. Zsolt 51,3).

A szeme elé táruló világ nem néma történés: a dolgok alakulása mögött tekintete egy nagyobb titkot ragad meg.

Az ima épp ekkor születik: abból a meggyőződésből, hogy az élet nem egy ránk zúduló valami, hanem egy lenyűgöző titok, mely költészetre, muzsikára, hálára, dicséretre, vagy épp panaszra, könyörgésre indít bennünket.

(Amikor egy embernek az életéből hiányzik ez a költői dimenzió, amikor hiányzik a költészet, azt mondhatjuk, hogy lelke csak félig-meddig működik.) Ezért a hagyomány úgy tartja, hogy Dávid a zsoltárköltészet zseniális mestere. A zsoltárok elején gyakran kifejezett utalást találunk Izrael királyára és életének többé-kevésbé nemes eseményeire.

Dávidnak tehát van egy álma: jó pásztor akar lenni. Néha egész jól sikerül megbirkóznia ezzel a feladattal, máskor kevésbé. Az üdvösségtörténet szempontjából azonban az számít, hogy ő egy másik király próféciája, akinek ő csak a meghirdetése és előképe.

Tekintsünk Dávidra, gondoljunk Dávidra!

Szent és bűnös, üldözött és üldöző, áldozat és gyilkos, ami ellentmondás. Dávid mindez volt, együtt. Saját életünkben mi is gyakran ellentmondásos dolgokat fedezünk fel.

Minden ember – ahogy éli az életét – gyakran vétkezik következetlenséggel. Egyetlen vörös fonál van Dávid életében, mely egységbe fűzi mindazt, ami történik: az imája. Ez a hang sosem némul el. A szent Dávid imádkozik; a bűnös Dávid imádkozik; az üldözött Dávid imádkozik; az üldöző Dávid imádkozik; az áldozat Dávid imádkozik. A gyilkos Dávid is imádkozik! Ez életének vörös fonala. Ő az ima embere! Ez a hang sosem némul el: akár az örvendezés, akár a siránkozás hangszínét veszi fel, de mindig ugyanaz az ima, csak a dallam változik. Ezáltal pedig arra tanít bennünket Dávid, hogy mindent vigyünk be az Istennel folytatott párbeszédbe: az örömet és a bűnt, a szeretetet és a szenvedést, a barátságot és a betegséget egyaránt. Minden válhat „Te”-hez intézett szóvá, aki mindig hall bennünket.

Dávid, aki ismerte a magányt, valójában sosem volt egyedül! Végeredményben ez az ima ereje, mindazok életében, akik teret adnak neki. Az ima nemességet kölcsönöz neked! Dávid azért nemes, mert imádkozik. Amikor gyilkossá válik, aki imádkozik, és megbánja tettét, akkor visszanyeri nemességét imájának köszönhetően.

Az ima nemességet kölcsönöz nekünk: az ima képes biztosítani az Istennel való kapcsolatot, aki az ember igazi útitársa az élet ezernyi viszontagsága, kedvező és kedvezőtlen történése között. Csak mindig imádkoznunk kell!

„Köszönöm, Uram!” „Félek, Uram!” „Segíts meg, Uram!” „Bocsáss meg, Uram!” Olyan nagy volt Dávid bizalma, hogy amikor üldözték és menekülnie kellett, nem engedte, hogy bárki is megvédje; azt mondta: „Ha Istenem így megaláz engem, akkor tudja, [mi ennek a célja].” Mert az ima nemessége Isten kezében hagy bennünket. Azokban a szeretetből sebeket vállaló kezekben: ezek az egyetlen biztonságos kezek, melyekben bízhatunk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír