Ferenc pápa az ökumenikus imahét végén: A Katolikus Egyház kész elfogadni a húsvét közös dátumát

Az idei imahét témája: „Hiszed-e ezt?” (Jn 11,26). A szertartáson részt vettek a Rómában jelen lévő többi keresztény egyház és egyházi közösség képviselői, valamint a pannonhalmi szerzetesközösség ökumenikus elköteleződésének jeleként Hortobágyi Cirill főapát és a bencés delegáció tagjai is.

A vesperás végén az apostoli áldás előtt Kurt Koch, a Keresztény Egység Előmozdításáért felelős Dikasztérium prefektusa köszöntötte a Szentatyát.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Jézus akkor érkezik meg barátainak, Mártának és Máriának az otthonába, amikor testvérük, Lázár már négy napja halott. Már minden remény veszni látszik, olyannyira, hogy Márta első szavai a fájdalma mellett a Jézus késői érkezése miatti panaszát is kifejezik: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem” (Jn11,21). Ugyanakkor Jézus érkezése a remény fényét gyújtja meg Márta szívében, és hitvallásra készteti: „De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked” (Jn11,22). Ez a hozzáállás azt fejezik ki, hogy mindig nyitva hagyjuk és sosem zárjuk be az ajtót! Jézus ugyanis nem csupán az idők végén bekövetkező eseményként hirdeti meg neki a halottak feltámadását, hanem olyasvalamiként, ami már most, a jelenben megtörténik, mert ő maga a feltámadás és az élet. Majd feltesz neki egy kérdést: „Hiszed-e ezt?” (Jn11,26). Ez a kérdés nekünk is szól, neked, nekem: „Hiszed-e ezt?”

Időzzünk el ennél a kérdésnél: „Hiszed-e ezt?” (Jn11,26). Ez egy rövid, de magas követelményt támasztó kérdés.

Jézusnak és Mártának ez a gyengéd találkozása, melyet az evangéliumban hallottunk, arra tanít bennünket, hogy az elhagyatottság idején sem vagyunk egyedül, és továbbra is reménykedhetünk. Jézus életet ad, akkor is, amikor minden remény veszni látszik. Egy fájdalmas veszteség, egy betegség, egy keserű csalódás, egy elszenvedett árulás vagy más nehéz tapasztalatok után reményünk meginoghat. És bár mindannyian átélhetünk kétségbeesést, vagy találkozhatunk olyan emberekkel, akik elvesztették reményüket, az evangélium azt üzeni nekünk, hogy Jézussal a remény mindig újjászületik, mert ő mindig feltámaszt bennünket a halál hamvaiból. Jézus mindig felemel bennünket, erőt ad, hogy újra útnak induljunk, hogy újrakezdjünk.

Kedves testvéreim, sose feledjük: a remény sosem csal meg!

A remény sosem csal meg! A remény az a kötél, amellyel a partra vetett horgonyba kapaszkodunk. És sosem csal meg! Ez a keresztény közösségeknek, egyházainknak és ökumenikus kapcsolatainknak az élete számára is fontos.

Időnként eluralkodik rajtunk a fáradtság, elcsüggedünk erőfeszítéseink eredményei láttán, úgy tűnik számunkra, hogy közöttünk a párbeszéd és az együttműködés is reménytelen, szinte halálra van ítélve, és mindezek miatt ugyanazt a szorongást éljük át, mint Márta; de az Úr jön! Hisszük-e ezt? Hisszük-e, hogy ő a feltámadás és az élet? Hogy ő összegyűjti fáradozásainkat, és mindig megadja nekünk annak kegyelmét, hogy vele együtt újrakezdhetünk? Hisszük-e ezt?

A reménynek ez az üzenete áll a megkezdett jubileumi év középpontjában. Pál apostol, akinek ma emlékezünk Krisztushoz való megtérésére, így nyilatkozott a római keresztényeknek: „A remény nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete” (Róm 5,5). Mindannyian – mindannyian! – ugyanazt a Lelket kaptuk, és ez a mi ökumenikus utunknak az alapja. A Lélek az, aki vezet bennünket ezen az úton. Nem gyakorlati dolgokról van szó, melyek arra szolgálnának, hogy jobban megértsük egymást. Nem!

A Lelket kaptuk, és nekünk ennek a Léleknek az irányítása alatt kell haladnunk.

A remény jubileumi éve, melyet a Katolikus Egyház ünnepel, egybeesik egy az összes keresztény számára nagy jelentőségű évfordulóval: az első nagy ökumenikus zsinatnak, a Nikaiai (Niceiai) Zsinatnak az 1700. évfordulójával. Ez a zsinat azon fáradozott, hogy egy nagyon nehéz időszakban megőrizze az Egyház egységét, és a zsinati atyák egyhangúlag elfogadták azt a hitvallást, amelyet sok keresztény még ma is minden vasárnap elmond az eucharisztiában. Ez egy közös hitvallás, mely túlmutat az összes megosztottságon, melyek az évszázadok során megsebezték Krisztus testét. A Nikaiai Zsinat évfordulója tehát kegyelmi évet jelent; kedvező lehetőség az összes keresztény számára is, akik ugyanazt a hitvallást mondják és ugyanabban az Istenben hisznek: fedezzük fel újra a hit közös gyökereit, őrizzük meg az egységet! Haladjunk mindig előre! A felé az egység felé, amelyet mindannyian meg akarunk találni. Arra vágyunk, hogy az egység megvalósuljon. Emlékeztek-e arra, amit a nagy ortodox teológus, Ioannis Zizioulas mondott: „Tudom, milyen dátummal valósul meg a teljes egység: az utolsó ítélet utáni napon.” De addig is

együtt kell haladnunk előre, együtt kell dolgoznunk, együtt kell imádkoznunk, együtt kell szeretnünk. És ez nagyon jó!

Kedves testvéreim, ez a hit, melyen osztozunk, értékes ajándék, de egyben kihívás is. Az évfordulót ugyanis nemcsak „történelmi emlékezésként” kell ünnepelni, hanem elköteleződésként is arra, hogy tanúságot tegyünk a közöttünk növekvő közösségről. Nem szabad elszalasztanunk az alkalmat, hogy szilárd kapcsolatokat hozzunk létre, hogy ápoljuk a kölcsönös barátságot, hogy a közösségvállalás és a testvériség szövői legyünk.

A keresztények egységéért tartott imahéten a Nikaiai Zsinat évfordulóját úgy is megélhetjük, mint felhívást arra, hogy kitartsunk az egység felé vezető úton. Gondviselésszerű, hogy idén a húsvétot ugyanazon a napon ünnepeljük a Gergely- és a Julián-naptárban, pontosan ezen az ökumenikus évfordulón. Megismétlem felhívásomat, hogy ez az egybeesés figyelmeztető jel legyen az összes keresztény számára, hogy tegyenek döntő lépést az egység felé, egy közös dátum, a húsvét dátuma tekintetében (vö. Spes non confundit bulla, 17); és

a Katolikus Egyház kész elfogadni azt a dátumot, amelyet mindenki szeretne: az egység dátumát.

Hálás vagyok az Ökumenikus Patriarchátust képviselő Polikárp metropolitának, az anglikán közösséget képviselő Ian Ernest érseknek, aki befejezi értékes szolgálatát, amelyért nagyon hálás vagyok – minden jót kívánok neki, amikor visszatér hazájába –, valamint a többi egyház képviselőinek, akik részt vesznek ezen az esti dicsőítő áldozaton. Fontos, hogy együtt imádkozzunk, és jelenlétetek ma este örömforrás mindannyiunk számára. Üdvözlöm továbbá a Keresztények Egységéért Felelős Dikasztérium Ortodox és Keleti Ortodox Egyházakkal való Kulturális Együttműködésért felelős Bizottsága által támogatott diákokat, az Egyházak Világtanácsa Bossey Ökumenikus Intézete tanulmányútjának résztvevőit, valamint a sok más ökumenikus csoportot és zarándokot, akik erre a szertatásra érkeztek Rómába. Köszönetet mondok a kórusnak, amely igen gyönyörű környezetet biztosít számunkra az imádsághoz. Kívánom, hogy Szent Pálhoz hasonlóan mindannyian megtaláljuk reménységünket Isten megtestesült Fiában, és felajánljuk azt másoknak mindenütt, ahol elfogyott a remény, ahol életeket oltottak ki, vagy ahol viszontagságok törték össze a szíveket (vö. Homília a karácsonyi éjjeli misén, 2024. december 24-én).

Jézusban a remény mindig lehetséges. Ő tartja fenn hozzá vezető közös utunk reményét is.

És visszatér a Mártának feltett és ma este nekünk is szóló kérdés: „Hiszed-e ezt?” Hiszünk-e a köztünk megvalósuló közösségben? Hisszük-e, hogy a remény nem csal meg?

Kedves nővéreim, kedves fivéreim, itt az ideje, hogy megvalljuk az egy Istenbe vetett hitünket, és hogy Jézus Krisztusban megtaláljuk az egység útját. Miközben várjuk az Urat, „hogy újra eljöjjön dicsőségben ítélni élőket és holtakat” (vö. niceai hitvallás),

fáradhatatlanul tegyünk tanúságot minden nép előtt Isten egyszülött Fiáról, minden reményünk forrásáról!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír