Ferenc pápa a belga egyház vezetőihez: Az evangélium kéréseit meghalló pásztorok legyetek!

Megérkezésekor a Belga Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Luc Terlinden malines–brüsszeli érsek és a bazilika plébánosa fogadta. Az érsek köszöntője után egy áldozópap (Helmut Schmitz), egy lelkipásztori munkatárs (Yaninka De Weirdt), egy teológus (Arnaud Join-Lambert), a visszaélések áldozatainak létrehozott befogadóközpontok képviselője (Mia De Schamphelaere), egy szerzetesnő (Ágnes nővér) és egy börtönlelkész (Pieter De Witte) tanúságtételét hallgatták meg. Ezt követte a Szentatya beszéde.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves Fivéreim és Nővéreim, jó napot kívánok!

Örülök, hogy köztetek lehetek! Köszönöm Terlinden érsek úr szavait, és azt, hogy emlékeztetett bennünket az evangélium hirdetésének elsődlegességére! Köszönet mindnyájatoknak!

Ebben az útkereszteződésben, amely Belgium, ti „mozgásban lévő” egyház vagytok, ugyanis már régóta próbáljátok átalakítani a plébániák jelenlétét a területen, hogy erős lendületet adjatok a világi hívők képzésének; mindenekelőtt pedig arra törekszetek, hogy az emberekhez közel álló közösség legyetek, mely kíséri az embereket és az irgalmasság tetteivel tesz tanúságot.

Kérdéseitekből kiindulva szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot, melyeket három szó köré fűzök: evangelizáció, öröm, irgalmasság.

Az első út, amelyen járnunk kell, az evangelizáció. Korunk változásai és a hit válsága, melyet Nyugaton tapasztalunk, arra késztetnek bennünket, hogy visszatérjünk a lényeghez, vagyis az evangéliumhoz, hogy újra hirdessük mindenkinek a Jézus által a világnak hozott örömhírt, hogy annak szépsége felragyogjon.

A válságnak – minden válságnak – az időszaka azért adatik, hogy felrázzon bennünket, kérdéseket intézzen hozzánk és változásra késztessen.

Értékes alkalom – a Szentírás szóhasználatában kairosz, különösen jó alkalom –, ahogyan az Ábrahámmal, Mózessel és a prófétákkal történt. Amikor letörtséget és pusztulást tapasztalunk, mindig azt kell kérdeznünk, hogy ezzel milyen üzenetet akar közölni velünk az Úr. Mire mutat rá a válság? A betagozódást váró közösségként berendezkedett kereszténységből „kisebbségi” kereszténységgé, vagy jobban mondva tanúságtételre hivatott kereszténységgé váltunk. Ehhez az egyházi megtérés és változtatás bátorságára szükség van, hogy elindítsuk azokat a lelkipásztori változtatásokat, melyek a hit szokásait, modelljeit és beszédmódjait is érintik, hogy azok valóban az evangelizáció szolgálatában álljanak (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 27.).

Helmutnak azt mondanám: ez a bátorság a papoktól is megkívántatik. Olyan papoknak kell lenniük, akik nem pusztán a múlt örökségét őrzik vagy kezelik, hanem pásztorok, olyan pásztorok, akik teljes szívükből szeretik Krisztust, és akik igyekeznek meghallani az evangélium – gyakran hallgatólagos – kéréseit, miközben Isten szent népével járnak; mi egy kicsit elöl, egy kicsit középen és egy kicsit hátul járunk. És amikor az evangéliumot visszük másokhoz – arra gondolok arra, amit Yaninka mondott –, az Úr megnyitja szívünket a tőlünk különbözőkkel való találkozásra. Helyes, sőt szükséges, hogy a fiatalokat különböző álmok és lelkiségek vezéreljék. Ennek így kell lennie, mert sokféle személyes és közösségi út lehetséges, melyek ugyanahhoz a célhoz, az Úrral való találkozáshoz vezetnek: az Egyházban mindenkinek van helye – mindenkinek, mindenkinek! – és senki sem lehet a másik fénymásolata. Az egység az Egyházban nem egyformaság, hanem a harmónia megtalálása a sokféleségben! Arnaud-nak is azt mondanám: a szinodális folyamatnak az evangéliumhoz való visszatérésnek kell lennie. Elsődleges céljai nem irányulhatnak valami „divatos” reformra, hanem azt kell kérdeznie:

hogyan juttathatjuk el az evangéliumot másokhoz egy olyan társadalomban, amely már nem hallja meg, vagy elfordult a hittől? Mindannyian tegyük fel magunknak ezt a kérdést!

A második út: az öröm. Itt nem pillanatnyi örömekről van szó, nem is a világtól való menekülés vagy a fogyasztói társadalomban szokásos szórakozás modelljének való behódolásról. Nagyobb örömre utalunk, mely a sötét és fájdalmas időszakokban kíséri és támogatja az életet, s ez olyan ajándék, amely felülről, Istentől származik. Ez a szív öröme, melyet az evangélium ébreszt: annak tudata, hogy az úton nem vagyunk egyedül, és hogy a szegénység, a bűn, a megpróbáltatás helyzeteiben is Isten közel van hozzánk, gondoskodik rólunk, és nem engedi, hogy a halálé legyen az utolsó szó. Isten közeli, Isten közelség! Jóval pápasága előtt Joseph Ratzinger azt írta, hogy a megkülönböztetés egyik szabálya ez: „Ahol hiányzik az öröm, ahol kihal a humor, ott még a Szentlélek sincs jelen […], és fordítva: az öröm a kegyelem jele” (Il Dio di Gesù Cristo, Queriniana, Brescia,1978, 129). Szép! Ezért azt szeretném mondani nektek:

igehirdetésetek, liturgiáitok, szolgálatotok és apostolkodásotok engedje átragyogni szívetek örömét, mert ez kérdéseket ébreszt, és a távol levőket is vonzza.

A szív öröme: nem az az erőltetett mosoly, nem a pillanatnyi jókedv, hanem a szív öröme. Köszönöm Ágnes nővérnek, és azt mondom neki: az öröm az út! Amikor a hűség nehéznek tűnik, meg kell mutatnunk – ahogy te mondtad, Ágnes –, hogy ez a „boldogsághoz vezető út”. És akkor megsejtve, hová vezet az út, az ember sokkal inkább képes útnak indulni.

És a harmadik út: az irgalmasság. Az evangélium, melyet befogadtunk és megosztottunk, megkaptunk és továbbadtunk, örömhöz vezet bennünket, mert felfedezteti velünk, hogy Isten az irgalmasság Atyja, akinek megesik rajtunk a szíve, aki felemel bukásainkból, aki sosem vonja vissza irántunk érzett szeretetét. Véssük szívünkbe: Isten sosem vonja vissza irántunk érzett szeretetét! [Mondhatná valaki:] „De, Atyám, akkor sem, ha súlyos bűnt követtem el?” Isten sosem vonja vissza irántad érzett szeretetét! Ez „igazságtalannak” tűnhet, amikor rosszal találkozunk, mert mi egyszerűen a földi igazságszolgáltatást alkalmazzuk, mely azt mondja: „Aki rosszat tesz, annak meg kell fizetnie érte.” Isten igazságossága azonban meghaladja ezt: aki rosszat tett, az felszólítást kap, hogy tegye jóvá, de ahhoz, hogy szívében meggyógyuljon, Isten irgalmas szeretetére van szüksége.

Ne felejtsétek el: Isten mindent megbocsát, Isten mindig megbocsát; irgalmasságával megigazulttá, vagyis igazzá tesz bennünket, mert új szívet ad nekünk, új életre támaszt bennünket.

Ezért Miának azt mondom: köszönöm a nagyszerű munkát, amelyet azért végeztek, hogy a haragot és a fájdalmat segítséggé, közelséggé és együttérzéssé alakítsátok át. A bántalmazás borzalmas szenvedést és sebeket okoz, a hit útját is aláássa. És nagyon sok irgalomra van szükség, hogy szívünk ne maradjon kővé dermedve az áldozatok szenvedésével szemben, hogy megéreztessük velük közelségünket, és minden lehetséges segítséget felkínáljunk, hogy megtanuljuk tőlük – ahogyan te mondtad – olyan egyházzá válni, amely mindenkinek szolgájává válik, és senkin sem uralkodik. Igen, mert

az erőszak egyik gyökere a hatalommal való visszaélés, amikor a ránk ruházott szerepeket mások eltiprására vagy manipulálására használjuk.

Az irgalom – itt Pieter szolgálatára gondolok – kulcsszó a fogvatartottak számára. Amikor belépek egy börtönbe, azt kérdezem magamtól: miért ők és miért nem én? Jézus megmutatja, hogy Isten nem tartja magát távol sebeinktől és szennyfoltjainktól. Ő tudja, hogy mindannyian hibázhatunk, de senki sem elhibázott. Senki sincs örökre elveszve. Helyes tehát, ha a földi igazságszolgáltatás összes eljárásait, az emberi, pszichológiai és büntetőjogi eljárásokat követjük; de a büntetésnek gyógyírnak kell lennie, a gyógyulást kell segítenie. Segíteni kell az embereket, hogy talpra álljanak, hogy újra rátaláljanak útjukra az életben és a társadalomban. Nem nézhetünk le senkit! Egész életünkben csak egyszer szabad felülről lenézni valakire: hogy felsegítsük! Csak így nézhetünk le valakire.

Ne feledjük: mindannyian hibázhatunk, de senki sem elhibázott, senki sem veszett el örökre! Irgalmasság, mindig, mindig irgalmasság!

Nővéreim, Fivéreim, köszönetet mondok nektek! Úgy szeretnélek köszönteni benneteket, hogy felidézem René Magritte-nek, egyik neves festőtöknek azt a művét, amelynek címe: Hitaktus (L’acte de foi). Egy belülről zárt ajtót ábrázol, mely azonban középen át van törve, nyitott az ég felé. Az ajtó közepén végighúzódó rés arra hív, hogy menjünk tovább, nézzünk előre és felfelé, hogy sose zárkózzunk magunkba. Ezzel a képpel hagylak itt benneteket. Ez egy olyan egyház szimbóluma, amely sosem zárja be a kapuját – kérlek benneteket,

sose zárjátok be a kapukat! –, amely mindenkinek kilátást kínál a végtelenre, amely képes a jelenen túlra tekinteni.

Ez az egyház evangelizál, éli az evangélium örömét, és gyakorolja az irgalmasságot.

Nővéreim és Fivéreim, járjatok együtt, ti és a Szentlélek, együtt, és gyakoroljátok az irgalmasságot, hogy ilyen egyház legyetek! A Lélek nélkül semmi keresztény nem történik. Ezt tanítja nekünk Szűz Mária, a mi édesanyánk. Ő vezessen és oltalmazzon benneteket! Szívből áldalak meg mindnyájatokat. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír