Ferenc pápa: Egyedül a szeretet képes a múlt sebeit begyógyítani!

Ferenc pápa és II. Garegin, minden örmény katholikosza közösen öntöznek meg a jereváni ökumenikus találkozó után egy fát, amelyet egy Noé bárkáját ábrázoló ládába ültettek. A fa az örmény diaszpórában élő katolikusok szimbóluma, amely megöntözve új hajtásokat hozhat.

Tisztelt és kedves Testvérem, Minden Örmény Legfőbb Pátriárkája és Katholikosza,
tisztelt Elnök Úr,
kedves testvéreim és nővéreim,
Isten áldása és békéje legyen veletek!

Nagyon vágytam meglátogatni ezt a szeretett földet, hazátokat, amely először ismerte magáénak a keresztény hitet. Kegyelem számomra, hogy ezen a magaslaton lehetek, ahol – az Ararát-hegység tekintete alatt – a csend is beszédesnek tetszik; ahol a khatchkar – a kőkeresztek – egyedülálló történelemről mesélnek, sziklaszilárd hittel és borzalmas szenvedéssel átjárt történelemről, az evangélium nagyszerű tanúiban gazdag történelemről, melynek ti örökösei vagytok. Zarándokként jöttem Rómából, hogy találkozzam veletek és kifejezzem a szív mélyéről felszálló érzelmet: testvéretek szeretetét, az egész katolikus egyház testvéri ölelését. A katolikus egyház szeret titeket és mellettetek áll!

Az elmúlt években Istennek hála gyakoribbakká váltak az egyházaink közötti látogatások és találkozók, amelyek nagyon szívélyesek és gyakran emlékezetesek. A Gondviselés úgy akarta, hogy éppen azon a napon, amikor itt Krisztus szent apostolaira emlékeztek, ismét együtt legyünk, hogy megerősítsük az egymással való apostoli közösséget. Nagyon hálás vagyok Istennek az egyházaink közötti „valódi és szoros egységért” (vö. II. János Pál: Homília az ökumenikus szertartáson, Jereván, 2001. szeptember 26., in Insegnamenti XXIV, 2 [2001], 466,), és köszönetet mondok nektek az evangéliumhoz való, gyakran hősies hűségetekért, amely felbecsülhetetlen értékű ajándék az összes kereszténynek. Újbóli találkozásunk nem eszmecsere, hanem ajándékok cseréje (vö. uő: Ut unum sint kezdetű enciklika, 28.): begyűjtjük, amit a Szentlélek elvetett bennünk ajándékul mindenki számára (vö. Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítás, 246.). Nagy örömmel osztozunk a már igen előrehaladt közös út sok lépésén, valóban bizalommal tekintünk arra a napra, amikor Isten segítségével egyek leszünk Krisztus áldozatának asztalánál, az eucharisztikus közösség teljességében. Afelé az olyannyira vágyott cél felé „zarándokok vagyunk, és együtt zarándokolunk […], rábízva szívünket útitársunkra, gyanakvások és bizalmatlanság nélkül” (ugyanott, 244.).

Ezen az úton sok tanúságtevő jár előttünk és kísér minket, különösképpen az a sok vértanú, akik vérükkel pecsételték meg a közös hitet Krisztusban: ők a mi csillagaink az égen, akik ránk ragyognak, és mutatják a hátralévő utat, amelyet még meg kell tennünk ezen a földön a teljes közösség eléréséig. A nagy atyák közül szeretném kiemelni Nerszész Shnorhali szent katholikoszt. Ő rendkívül szerette népét és annak hagyományait, egyúttal azonban a többi egyház felé is nyitott volt, fáradhatatlanul kereste az egységet, meg akarta valósítani Krisztusnak azt a szándékát, hogy a hívők „egyek legyenek” (Jn 17,21). Az egység ugyanis nem egy közös érdekből keresendő stratégiai előny, hanem az, amit Jézus kér tőlünk, és amit nekünk jó szándékkal és minden erőnkből meg kell tennünk küldetésünk teljesítése érdekében: hogy hűen adjuk a világnak az evangéliumot.

A nélkülözhetetlen egység eléréséhez – Szent Nerszész szerint – nem elég egy valakinek a jó szándéka az egyházban: mindenkinek az imájára szükség van! Jó, hogy most itt egybegyűltünk, hogy imádkozzunk egymásért és egymással. Elsősorban az imádság ajándéka az, amiért ma este idejöttem, hogy kérjem tőletek. A magam részéről biztosíthatlak benneteket, hogy amikor felajánlom a kenyeret és a kelyhet az oltáron, az Úr elé viszem Örményország egyházát és kedves népeteket.

Szent Nerszész annak szükségét is látta, hogy növekedjen a kölcsönös szeretet, egyedül a szeretet képes ugyanis az emlékezetet és a múlt sebeit begyógyítani: egyedül a szeretet törli el az előítéleteket, és segít felismerni, hogy a testvér felé való megnyílás megtisztítja és jobbá teszi saját meggyőződéseinket. E szent katholikosz szerint az egység felé vezető úton elengedhetetlenül fontos, hogy utánozzuk Krisztus szeretetét, aki „gazdag volt” (2Kokr 8,9), s ezért „megalázta önmagát” (Fil 2,8). Az ő példáját követve az a feladatunk, hogy bátran elhagyjuk merev meggyőződéseinket és saját érdekeinket a szeretet nevében, amely lehajol és odaadja önmagát, az alázatos szeretet nevében: ez a keresztény élet szentelt olaja, az a nagy értékű lelki kenet, amely meggyógyít, megerősít és megszentel.

„Hiányosságainkat tegyük jóvá egyöntetű szeretetünkkel” – írta Szent Nerszész (Lettere del signore Nerses Shnorhali, Catholicos degli Armeni [Szent Nerszész Shnorhali úrnak, az örmények katholikoszának levelei], Venezia, 1873, 316.), sőt különlegesen jóságos szeretettel tette ezt érthetővé, amely meglágyítja a keresztények kemény szívét, akik szintén nem egyszer csak maguk körül forognak, és saját hasznukat lesik. Nem a számítgatások és az előnyök, hanem az alázatos és nagylelkű szeretet az, ami magához vonzza az Atya irgalmasságát, Krisztus áldását és a Szentlélek bőséges ajándékát. Imádsággal és „nagyon, igaz szívvel szeretve egymást” (vö. 1Pét 1,22), alázattal és lelki nyitottsággal tegyük magunkat alkalmassá az egység isteni ajándékának befogadására. Eltökélten folytassunk utunkat, sőt fussunk az egymással való teljes közösség felé!

„Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogyan a világ adja” (Jn 14,27). Hallottuk az evangéliumnak ezeket a szavait, amelyek arra késztetnek, hogy fohászkodjunk Istenhez azért a békéért, amelyre a világnak oly nehéz rátalálnia. Milyen nagyok manapság a béke útjában álló akadályok, és milyen tragikusak a háborúk következményei! Azokra a népekre gondolok, amelyek kénytelenek voltak mindenüket hátrahagyni, különösen a Közel-Keleten, ahol rengeteg testvérünk és nővérünk szenved erőszakot és üldöztetést, a gyűlölet és az összetűzések miatt, amelyeket szüntelenül táplál a fegyvergyártás és fegyverkereskedelem, az erővel való fellépés kísértése és az emberi személy tiszteletének hiánya, különösen is a gyengék, a szegények és azok tiszteletének hiánya, akik pusztán emberhez méltó életet szeretnének élni.

Nem tehetem meg, hogy ne gondoljak azokra a szörnyű megpróbáltatásokra, amelyeken népetek keresztülment: éppen egy évszázad telt el a rátok mért „nagy sorscsapás” óta. Ez a „borzalmas és esztelen népirtás” (Köszöntés az örmény rítusú hívők szentmiséjén, 2015. április 12.), a gonoszságnak ez a tragikus misztériuma, amelyet népetek elszenvedett testében, bevésve marad emlékezetünkben, és ott ég szívünkben. Szeretném ismét hangsúlyozni, hogy szenvedéseitek a mieink is: „Krisztus misztikus teste tagjainak szenvedései” (II. János Pál: Apostoli levél az örmény nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulója alkalmából, in: Insegnamenti XXIV, 1 [2001], 275.); emlékezni rájuk nemcsak alkalmas, hanem kötelező is: szolgáljanak ezek figyelmeztetésül minden kor számára, hogy a világ soha többé ne essen hasonló borzalmak ördögi körébe!

Egyszersmind szeretnék csodálattal megemlékezni arról is, ahogyan a keresztény hit volt „az örmény történelem legtragikusabb időszakaiban is a meggyötört nép újjászületésének mozgatórugója” (ugyanott, 276.). A hit a ti igazi erőtök, amely lehetővé teszi, hogy megnyíljatok a húsvét titokzatos és üdvözítő útja előtt: az ádáz és esztelen gyűlölet által okozott és még ma is nyílt sebek valamiképpen hozzákapcsolódhatnak a feltámadt Krisztus sebeihez, a neki okozott sebekhez, melyeket ma is testén visel. Ő megmutatta megdicsőült sebhelyeit tanítványainak húsvét estéjén (vö. Jn 20,20). Azok a kereszten elszenvedett fájdalmak borzasztó sebhelyei, melyeket a szeretet átalakított, a megbocsátás és a béke forrásaivá váltak. Következésképpen a kereszt üdvözítő hatalma által átalakítva a legnagyobb fájdalom is, melynek az örmények hírnökei és tanúi, a béke magjává válhat a jövő számára.

A szeretet által átjárt emlékezet ugyanis képessé válik arra, hogy új és meglepő utakon induljon el, ahol a gyűlölet ármányai a kiengesztelődés terveivé válnak, ahol mindenki számára jobb jövőben lehet remélni, ahol „boldogok a békességszerzők” (Mt 5,9). Mindenkinek jót fog tenni, ha azon munkálkodik, hogy letegye egy olyan jövő alapjait, amelyet nem emészt fel a bosszúállás félrevezető ereje, ahol soha nem fáradnak bele a béke alapjainak megteremtésébe; ezek az alapok pedig: a méltó munka mindenkinek, törődés a leginkább rászorulókkal és a kíméletlen harc a kiirtandó korrupció ellen.

Kedves fiatalok, ez a jövő a tiétek: aknázzátok ki az idősek nagy bölcsességét, s azon legyetek, hogy a békét építsétek: ne a „status quo” megállapítói, hanem a találkozás és a megbékélés kultúrájának tevékeny előmozdítói legyetek! Áldja meg Isten jövőtöket, és „adja meg, hogy újrainduljon az örmény és a török nép közötti megbékélés útja, és a béke megszülessen Hegyi-Karabahban is” (Üzenet az örményekhez, 2015. április 12.).

Ebben az összefüggésben szeretném megemlíteni Krisztus békéjének egy másik nagy tanúját és munkálóját, Nareki Szent Gergelyt, akit egyháztanítónak nyilvánítottam. Őt a „béke tanítójaként” is meg lehetne határozni. Ezt írta abban a csodálatos könyvben, amelyre szívesen gondolok úgy, mint „az örmény nép lelki alaptörvényére”: „Emlékezz meg, Uram, azokról, akik az emberiségben a mi ellenségeink, de javuk érdekében: bocsáss meg nekik, és légy hozzájuk irgalmas! […] Ne pusztítsd el azokat, akik belém harapnak: alakítsd át őket! Tépd ki a bűnös földi magatartást, és gyökereztesd meg a jót bennem és bennük” (Siralmak könyve, 83,1–2). Nareki Szent Gergely, „minden szükségben tudatosan mélyen osztozva” (ugyanott, 3,2), azonosulni akart minden idő és hely gyengéivel és bűnöseivel is, hogy mindenkiért közbenjárjon (vö. ugyanott, 31,3; 32,1; 47,2): „az egész világ imádságfelajánlójává” tette magát (ugyanott, 28,2). Ez az ő egyetemes szolidaritása az emberiséggel nagy keresztény békeüzenet, határozott kiáltás, amely irgalomért esedezik mindenki számára. Az örmények, akik sok országban vannak jelen, és akiket szeretnék innen testvérileg megölelni, legyenek ennek a közösségre szomjazásnak a hírnökei, a „béke követei” (II. János Pál: Apostoli levél az örmény nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulója alkalmából, 7: Insegnamenti XXIV, 1 [2001], 278.)! Az egész világnak szüksége van erre a hirdető tevékenységetekre, szüksége van jelenlétetekre, szüksége van legtisztább tanúságtételetekre. Kha’ra’rutiun amenetzun! (Béke veletek!)

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatikáni Rádió angol szerkesztőségének Facebook-oldala

Magyar Kurír