Ferenc pápa homíliája Astiban: Vigyük testvéreinket Krisztus Király ölelésébe!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Láttuk ezt a fiatalembert, Stefanót, aki a papság felé vezető úton az akolitusi szolgálat felvételét kérte. Imádkoznunk kell érte, hogy előrehaladjon hivatásában, és hűséges legyen; de imádkoznunk kell ezért az asti egyházért is, hogy az Úr küldjön papi hivatásokat, mert mint látjátok, a papok többsége öreg, mint én: fiatal papokra van szükségünk, mint például amilyenek néhányan itt vannak, akik derék fiatalemberek. Imádkozunk az Úrhoz, hogy áldja meg ezt a földet!

Ezekről a földekről indult el apám, hogy kivándoroljon Argentínába; és ezekre a jó termések által és mindenekelőtt az emberek rendkívüli szorgalma által értékessé tett földekre jöttem, hogy újra rátaláljak gyökereim ízére. Ma viszont újfent az evangélium vezet vissza bennünket a hit gyökereihez. Ezek a Golgota száraz talajában találhatók, ahol halálával

Jézus, az elhaló mag, kicsíráztatta a reményt: a föld szívébe ültetve megnyitotta számunkra az utat a mennybe; halálával örök életet adott nekünk; a keresztfa által elhozta számunkra az üdvösség gyümölcseit. Nézzünk hát rá, nézzünk a Megfeszítettre!

A kereszten csak egyetlen mondat szerepel: „Íme, a zsidók királya” (Lk 23,38). Ez a cím: király. Jézusra nézve azonban a királyról alkotott elképzelésünk teljesen megváltozik. Próbáljunk meg magunk elé képzelni egy királyt: egy erős, trónon ülő férfira fogunk gondolni, értékes jelvényekkel, kezében jogarral, ujjain csillogó gyűrűkkel, aki ünnepélyes szavakat intéz alattvalóihoz. Nagyjából ez a kép él az elménkben. De ha Jézusra nézünk, azt látjuk, hogy ő egészen másképp néz ki. Nem kényelmes trónon ül, hanem akasztófán lóg. Az az Isten, aki „letaszítja a hatalmasokat trónjukról” (Lk 1,52), a hatalmasok által keresztre feszített szolgaként cselekszik. Csak szögek és tövisek díszítik, mindentől meg van fosztva, de a szeretetben gazdag. A kereszt trónjáról már nem szavakkal tanítja a tömeget, már nem emeli fel kezét tanításra. Többet tesz: nem mutat ujjal senkire, hanem kitárja karjait mindenki felé. A mi királyunk így mutatkozik meg: tárt karokkal, a brasa aduerte.

Csak akkor értjük meg Jézust, ha belépünk az ő ölelésébe. Akkor értjük meg, hogy Isten azért ment odáig, a kereszt paradoxonáig, hogy mindannyiunkat magához öleljen, sőt azt is átölelje, ami a legtávolabb állt tőle: a halálunkat – magához ölelte a halálunkat! –, a fájdalmunkat, a szegénységünket, a gyengeségeinket és a nyomorúságainkat. Ő mindezt magához ölelte. Szolgává tette magát, hogy mindannyian gyermeknek érezhessük magunkat: szolgaságával fizetett gyermekségünkért, engedte, hogy sértegessék és gúnyolják, hogy semmilyen megaláztatásban se érezze magát senki egyedül; engedte, hogy levetkőztessék, hogy senki se érezze magát megfosztva önnön méltóságától; vállalta, hogy keresztre feszítsék, hogy a történelem minden megfeszítettjében ott legyen Isten jelenléte. Ilyen a mi királyunk, mindannyiunk királya, a világmindenség királya, mert

átlépte az emberség legtávolabbi határait, belépett a gyűlölet fekete lyukaiba, az elhagyatottság fekete lyukaiba, hogy megvilágítson minden életet, és átöleljen minden valóságot.

Testvéreim, ezt a királyt ünnepeljük ma! Nem könnyű őt megérteni, de ő a mi királyunk. A következő kérdést kell feltennünk magunknak: a világegyetemnek ez a királya királya-e az én létemnek? Hiszek-e őbenne? Hogyan ünnepelhetném őt úgy, mint mindenek Urát, ha nem válik életem Urává is? És te, aki ma elkezded ezt az utat a papság felé, ne felejtsd el, hogy ő a te példaképed: ne rangokat akarj szerezni, ne! Ő a te példaképed! Ha nem akarsz olyan pap lenni, mint ez a király, akkor jobb, ha itt megállsz.

De szegezzük szemünket továbbra is a megfeszített Jézusra! Láthatod, hogy ő nemcsak egy pillanatra figyel az életedre, nemcsak egy futó pillantást vet rád, ahogy mi gyakran tesszük ővele, hanem ott marad, a brasa aduerte [tárt karokkal], hogy csendben elmondja neked, hogy belőled semmi sem idegen tőle, hogy ő át akar ölelni, fel akar emelni, meg akar menteni úgy, ahogy vagy, élettörténeteddel, nyomorúságaiddal, bűneiddel együtt. De Uram, ez igaz? A nyomorúságaimmal együtt szeretsz engem? Ebben a pillanatban mindenki gondoljon a saját szegénységére: „Szeretsz engem ezzel a lelki szegénységgel, ezekkel a korlátaimmal?” Ő pedig mosolyog, és megérteti velünk, hogy szeret bennünket, és életét adta értünk. Gondoljunk egy kicsit a korlátainkra, de a jó dolgokra is: ő úgy szeret bennünket, amilyenek vagyunk, amilyenek most vagyunk. Ő megadja nekünk a lehetőséget, hogy uralkodjunk az életben, ha átadjuk magunkat az ő szelíd szeretetének, amely felkínálja magát, és sosem erőlteti ránk magát – Isten szeretete sosem erőlteti ránk magát… Uralkodhatunk az életben, ha átadjuk magunkat az ő mindig megbocsátó szeretetének. Mi sokszor belefáradunk abba, hogy megbocsássunk az embereknek, és keresztet készítünk, közös temetést végzünk. Ő sosem fárad bele a megbocsátásba, soha, de soha! Mindig talpra állít, mindig visszaadja királyi méltóságunkat! Igen, honnan jön a megmentés? Abból, hogy engedjük magunkat szeretni általa, mert csak így szabadulunk meg egónk rabságából, az egyedülléttől való félelemtől, attól a gondolattól, hogy nem tudunk megbirkózni az élettel.

Testvéreim maradjunk gyakran a feszület előtt, hagyjuk, hogy szeressen bennünket a Megfeszített, mert ezek a brasa aduerte [kitárt karok] előttünk is megnyitják a paradicsomot, mint a „bűnbánó lator” előtt. Érezzük meg, hogy nekünk szól a mondat, az egyetlen, amelyet Jézus ma a keresztről mond: „Velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,43). Ez az, amit Isten akar, és amit mondani akar nekünk, mindannyiunknak, valahányszor engedjük, hogy ő nézzen bennünket. És akkor megértjük, hogy nem egy ismeretlen istenünk van, aki ott van fent az égben, aki hatalmas és távoli, nem, hanem olyan Istenünk van, aki közeli! A közelség Isten stílusa: közelség, gyengéden és irgalommal. Ez Isten stílusa. Nincs más stílusa! Közeli, irgalmas és gyengéd. Gyengéd és együttérző, akinek tárt karjai vigasztalnak és simogatnak. Ilyen a mi királyunk!

Testvéreim, miután néztük őt, mit tehetünk? A mai evangélium két utat tár elénk. Jézussal szemközt vannak olyanok, akik nézők maradnak, és vannak, akik bevonódnak. A nézők sokan vannak, a többség. Néznek. Látványosságnak számít nézni, ahogy valaki meghal a kereszten. Azt mondja ugyanis a szöveg: „a nép nézte” (Lk 23,35). Nem voltak rossz emberek, sokan hívők voltak, de a Megfeszített láttán nézők maradnak: nem lépnek Jézus felé, hanem távolról, kíváncsian és közömbösen nézik, nem igazán érdeklődnek iránta, nem töprengenek azon, mit tehetnének. Lehet, hogy ilyen megjegyzésekkel kísérték: „Nézd csak meg ezt…” Lehet, hogy ítéleteket és véleményeket fogalmaztak meg: „De ő ártatlan, nézd csak, milyen…” Lehet, hogy valaki panaszkodott, de ők mindannyian csak álltak, ölbe tett kézzel, összefont karokkal. De a kereszt közelében is vannak nézők: a nép vezetői, akik szemtanúi akarnak lenni Krisztus dicstelen végének, a véres látványosságnak; a katonák, akik remélik, hogy a kivégzés hamar véget ér, és mehetnek haza; az egyik gonosztevő, aki Jézuson tölti ki haragját. Gúnyolódnak, sértegetnek, szabadjára engedik gyűlöletüket.

És mindezek a nézők osztoznak a refrénben, amelyet a szövegben háromszor is olvashatunk: „Ha király vagy, mentsd meg magadat!” (vö. Lk 23,35.37.39) Így sértegetik, provokálják! Önmegmentés – épp az ellenkezője annak, amit Jézus tesz, aki nem magára gondol, hanem arra, hogy megmentse azokat, akik sértegetik őt. De az önmegmentés fertőző: a vezetőktől a katonákon át az emberekig szinte mindenkit elér a gonoszság hulláma. Gondoljunk csak bele: a gonosz ragályos, megfertőz bennünket: mint amikor elkapunk egy fertőző betegséget, azonnal megfertőződünk. Ezek az emberek beszélnek Jézusról, de egy pillanatra sem hangolódnak rá. Távolságot vesznek, és beszélnek. Ez a közöny halálos fertőzése. Súlyos betegség a közöny. „Ez engem nem érint, ehhez nekem nincs közöm.” Közömbösség Jézus iránt, és közömbösség a betegek, a szegények, a föld nyomorultjai iránt is. Szeretem megkérdezni az embereket, és mindannyiatokat kérdezem; tudom, mindannyian adtok alamizsnát a szegényeknek, de kérdezem tőletek: „Amikor alamizsnát adsz a szegényeknek, belenézel-e a szemükbe?” Képes vagy belenézni annak a szegény embernek a szemébe, aki alamizsnát kér tőled? Amikor alamizsnát adsz a szegényeknek, odadobod a pénzérmét, vagy meg is érinted a kezüket? Képes vagy megérinteni egy emberi nyomorúságot?” Mindenki adjon választ ma magának! Azok az emberek közömbösek voltak. Azok az emberek beszélnek Jézusról, de nem hangolódnak rá Jézusra. És ez a közömbösség halálos ragálya: távolságvételre késztet a nyomorúságoktól. A gonoszság hulláma mindig így terjed: azzal kezdődik, hogy távolságot veszünk, cselekvés nélkül nézünk, nem törődünk vele, aztán csak arra gondolunk, ami minket érdekel, és hozzászokunk, hogy elfordulunk.

Ez a hitünk számára is kockázatot jelent, amely elsorvad, ha elmélet marad, és nem válik gyakorlattá, ha nincs bevonódás, ha mi magunk nem leszünk részt vevők, ha nem kockáztatunk.

S akkor rózsavizes keresztényekké válunk – ahogy a családi házban hallottam –, akik azt mondják, hogy hisznek Istenben és békét akarnak, de nem imádkoznak, és nem törődnek felebarátaikkal, s így igazából nem is érdekli őket sem Isten, sem a béke. Az ilyenek csak névleg, felszínesen keresztények!

Ez volt a gonoszság hulláma, mely ott volt a Golgotán. De ott volt a jó hulláma is. A sok néző között volt valaki, aki bevonódik, mégpedig a „bűnbánó lator”. A többiek kinevetik az Urat, ő viszont megszólítja, és nevén nevezi: „Jézus”; sokan a haragjukat töltik ki rajta, ő viszont a hibáit vallja be Krisztusnak; sokan azt mondják: „mentsd meg magadat”, ő viszont így imádkozik: „Jézus, emlékezz meg rólam” (Lk 23,42). Csak ezt kéri az Úrtól. Gyönyörű ez az ima. Ha mindannyian mindennap elmondjuk, akkor ez egy gyönyörű út: az életszentség útja:

„Jézus, emlékezz meg rólam.” Így lesz egy gonosztevőből az első szent: egy pillanatra közel lép Jézushoz, és az Úr örökre magánál tartja.

Az evangélium azért beszél a bűnbánó latorról, hogy biztasson bennünket, hogy győzzük le a rosszat, és ne legyünk többé nézők. Ez – a közömbösség – rosszabb, mint a gonoszság! Mivel kezdjük? A bizalommal, azzal, hogy Istent néven nevezzük, ahogyan a bűnbánó lator tette, aki élete végén újra rátalál a gyermekek bátor bizalmára, akik bíznak, kérnek, kitartóan kérnek. És a bűnbánó lator ezzel a bizalommal bevallja a hibáit, sír, de nem maga miatt, hanem az Úr miatt. És mi? Megvan-e bennünk ez a bizalom, elvisszük-e Jézus elé azt, ami bennünk van, vagy álarcot hordunk Isten előtt, talán egy kis szent mázzal és tömjénfüsttel? Kérem, ne a kozmetikázás lelkiségét éljétek: az unalmas! Isten elé pőrén kell állnunk, smink nélkül, olyan lélekkel, amilyenek vagyunk! Onnan jön a megváltás! Aki gyakorolja a bizalmat, mint ez a bűnbánó lator, megtanulja a közbenjárást, megtanulja Isten elé vinni azt, amit lát, a világ szenvedéseit, az embereket, akikkel találkozik; megtanulja elmondani neki, mint a bűnbánó lator: „Emlékezz meg rólam, Uram!”

Nemcsak azért vagyunk a világon, hogy megmentsük magunkat, nem: hanem azért, hogy testvéreinket és nővéreinket a Király ölelésébe vigyük. 

A közbenjárás, az Úr emlékeztetése nyitja meg a paradicsom kapuit. De vajon mi, amikor imádkozunk, közbenjárunk-e? „Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg rólam, emlékezz meg a családomról, emlékezz meg erről a problémáról, emlékezz meg, emlékezz meg…” Fel kell keltenünk az Úr figyelmét.

Testvéreim, ma a mi királyunk a brasa aduerte [tárt karokkal] néz le ránk a keresztről. Rajtunk múlik, hogy nézők vagyunk-e, vagy bevonódunk. [Tegyük fel magunknak a kérdést:] Néző vagyok-e, vagy be akarok vonódni? Látjuk napjaink válságait, a hit hanyatlását, a részvétel hiányát… Mit teszünk? Csak elméleteket gyártunk, csak kritizálunk, vagy felgyűrjük ingujjunkat, saját kezünkbe vesszük az életet, a kifogások „ha”-jától az imádság és a szolgálat „igen”-je felé fordulunk? Mindannyian azt hisszük, tudjuk, mi a baj a társadalommal, mindannyian; mindennap arról beszélünk, mi nem működik a világban és az Egyházban: annyi minden nem működik az Egyházban… De aztán teszünk-e valamit? Bepiszkoljuk-e a kezünket, mint a mi fára szegezett Istenünk, vagy zsebre dugott kézzel állunk, és nézünk? Ma, amikor a mindentől megfosztott Jézus a kereszten leemel minden fátylat Istenről, és lerombol minden hamis képet az ő királyságáról, nézzünk rá, hogy bátorságra leljünk ahhoz, hogy magunkra nézzünk, hogy a bizalom és a közbenjárás útját járjuk, hogy szolgává tegyük magunkat, hogy vele együtt uralkodjunk. „Emlékezz meg, Uram, emlékezz meg”: imádkozzuk gyakrabban ezt az imát!

Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír