Ferenc pápa homíliája Brüsszelben: Nincs helye a bántalmazásnak, sem az eltussolásnak!

A szertartás keretében boldoggá avatta Jézusról nevezett Anna kármelita nővért, aki Avilai Szent Teréz mellett jelentős szerepet töltött be volt a Kármel megreformálásában.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

„Aki megbotránkoztat egyet is e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe dobnák” (Mk 9,42). Ezekkel a tanítványokhoz intézett szavakkal Jézus a megbotránkoztatás veszélyére figyelmeztet, óv attól, hogy a „kicsinyek” útját akadályozzuk és életüket megsebezzük. Ez erős figyelmeztetés, szigorú intés, melynél meg kell állnunk, és amelyen el kell gondolkodnunk. Ezt veletek szeretném megtenni, más szent szövegek fényében, három kulcsszó alapján: nyitottság, közösség és tanúságtétel.

Elsőként: a nyitottság. Az olvasmány és az evangélium beszél róla. Megmutatják a Szentlélek szabad működését, aki a kivonulásról szóló elbeszélésben a prófétálás ajándékával tölti be nemcsak a véneket, akik Mózessel együtt mentek a találkozás sátrába, hanem azt a két férfit is, akik a táborban maradtak. Ez elgondolkodtató, mert, ha eleinte botrányos volt is az, hogy távol maradtak a választottak csoportjától, a Lélek kiáradása után az a botrányos, ha megtiltják nekik a küldetés végzését, melyet a távollétük ellenére megkaptak. Ezt jól átlátja Mózes, az alázatos és bölcs ember, aki nyitott elmével és szívvel azt mondja: „Bárcsak az egész népet prófétává tenné, s kiárasztaná rájuk lelkét az Úr!” (Szám 11,29). Gyönyörű jövendölés!

Bölcs szavak, melyek előrevetítik azt, amit Jézus az evangéliumban mond (vö. Mk 9,38–43.45.47–48). Itt a jelenet Kafarnaumban játszódik. A tanítványok meg akarják akadályozni, hogy egy ember ördögöt űzzön a Mester nevében, mert – állításuk szerint – „nem követ minket” (Mk 9,38), azaz „nem a mi csoportunkhoz tartozik”. Így gondolkodnak: „Aki nem követ minket, aki nem közülünk való, az nem tehet csodákat, nincs joga hozzá.” De Jézus meglepi őket – mint mindig, Jézus mindig meglep bennünket –, meglepi és megdorgálja őket, felszólítja őket, hogy lépjenek túl gondolkodási mintáikon, és ne „botránkozzanak meg” Isten szabadságán. Azt mondja nekik: „Ne tiltsátok meg neki! […] Aki nincs ellenünk, velünk van” (Mk 9,39–40).

Jól figyeljük meg ezt a két jelenetet, Mózes jelenetét és Jézus jelenetét, mert ránk és a mi keresztény életünkre is vonatkoznak. A keresztség által ugyanis mindannyian kaptunk küldetést az Egyházban. De ez ajándék, nem pedig alap a dicsekvésre.

A hívők közössége nem kiváltságosok köre, hanem megmentettek családja, és nem érdemeink miatt kaptunk küldetést arra, hogy elvigyük az evangéliumot a világba, hanem Isten kegyelméből, irgalmából és bizalmából,

melyet összes korlátainkon és bűneinken túl továbbra is atyai szeretettel helyez belénk, meglátva bennünk azt, amit mi magunk nem tudunk észrevenni. Ezért hív bennünket, ezért küld bennünket és ezért kísér bennünket türelmesen nap mint nap.

És így, ha nyitott és gondoskodó szeretettel együttműködni akarunk a Lélek szabad cselekvésével anélkül, hogy önhittségünkkel és merevségünkkel botrányt, akadályt jelentenénk bárki számára, küldetésünket alázattal, hálával és örömmel kell végeznünk. Nem neheztelnünk kell, hanem örülnünk kell annak, hogy mások is azt tehetik, amit mi teszünk, hogy Isten országa növekedjen, és hogy egy napon mindannyian együtt legyünk az Atya karjában.

És ezzel elérkeztünk a második szóhoz: közösség. Szent Jakab a szentleckében (vö. Jak5,1–6) két erős képpel beszél róla: az elpusztuló vagyon (vö. Jak5,3), és az aratóknak az Úr fülébe jutó tiltakozása (vö. Jak5,4). Így emlékeztet bennünket arra, hogy

az élet egyetlen útja az adás, az ajándékozás, a megosztásban egyesítő szeretet. Az önzés útja csak bezárkózást, falakat és akadályokat – „botrányokat” – szül, a dolgokhoz láncol bennünket, és eltávolít Istentől és testvéreinktől.

Az önzés – mint minden, ami a szeretetet akadályozza – „botrányos”, mert eltiporja a kicsinyeket, megalázza az emberek méltóságát és elfojtja a szegények kiáltását (vö. Zsolt 9,13). És ez ugyanúgy igaz volt Szent Pál korában, mint a mi korunkban. Gondoljunk például arra, mi történik, ha az egyének és a közösségek életének alapjává kizárólag az érdek alapelvét és a piac logikáját tesszük (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 54–58). Olyan világ jön létre, amelyben nincs többé hely a bajban lévők számára, nincs irgalom a vétkezők iránt, nincs együttérzés a szenvedőkkel, azokkal, akik nem tudnak megbirkózni az élet nehézségeivel. Nincs.

Gondoljunk arra, mi történik, amikor a kicsinyeket megbotránkoztatják, bántják, bántalmazzák azok, akiknek gondoskodniuk kellene róluk, gondoljunk a fájdalom és a tehetetlenség sebeire elsősorban az áldozatokban, de a családtagjaikban és közösségeikben is! Elmémben és szívemben visszatérek e néhány „kicsiny” történetéhez, akikkel tegnapelőtt találkoztam. Hallottam őket, átéreztem, mennyit szenvednek bántalmazottként, és itt is megismétlem:

az Egyházban mindenkinek van helye, mindenkinek, de mindenki megítéltetik majd, és nincs helye a bántalmazásnak, nincs helye a bántalmazás eltussolásának.

Mindenkitől kérem: ne kendőzzétek el a visszaéléseket! Kérem a püspököket: ne fedezzétek a visszaéléseket! A bántalmazókat el kell ítélni, és segíteni kell őket, kigyógyuljanak a visszaélés betegségéből. A rosszat nem szabad elrejteni: a rosszat fel kell fedni, hadd derüljön ki, ahogyan azt néhány bántalmazott bátran tette. Hadd derüljön ki! És a bántalmazót ítéljék el. Ítéljék el a bántalmazót, legyen világi hívő, pap vagy püspök: ítéljék el!

Isten igéje világos: azt mondja, hogy az „aratók tiltakozását” és a „szegények kiáltását” nem szabad hallatlanra venni, nem szabad elhallgattatni, mintha a jólét világának tökéletes zeneművében disszonáns hangok lennének, és nem szabad csak felszínt érintő látszatintézkedéssel tompítani őket. Ellenkezőleg, ezek a Lélek élő hangjai, arra emlékeztetnek, kik vagyunk – mindannyian szegény bűnösök vagyunk, mindenki, elsőként én –; és a bántalmazottak égig hatoló panaszt jelentenek, mely megérinti a lelkünket, szégyenkezésre és megtérésre hív bennünket. Ne akadályozzuk meg prófétai hangjukat azzal, hogy közönyünkkel elhallgattatjuk! Hallgassuk meg, amit Jézus az evangéliumban mond: távol legyen tőlünk a megbotránkoztató szem, mely meglátja a rászorulót és elfordul tőle! Távol legyen tőlünk a megbotránkoztató kéz, mely ökölbe szorul, hogy elrejtse kincseit, és kapzsin a zsebbe húzódik! A nagymamám mondogatta: „Az ördög a zsebeken keresztül lopózik be!” Az a kéz, mely lecsap, hogy szexuális visszaélést, hatalommal való visszaélést, lelkiismerettel való visszaélést kövessen el a gyengébb ellen. Mennyi, de mennyi visszaélés van történelmünkben, társadalmunkban! Távol legyen tőlünk a megbotránkoztató láb, mely gyorsan szalad, nem azért, hogy közeledjen a szenvedőhöz, hanem hogy „továbbmenjen” és távolságot tartson! Távozzon tőlünk mindez, távol legyen tőlünk! Semmi jó és szilárd nem épül így! És egy kérdés, melyet szívesen teszek fel az embereknek: „Te adsz-e alamizsnát?” – „Igen, atyám, igen!” – „És mondd, amikor alamizsnát adsz, megérinted-e a rászoruló kezét, vagy elfordított tekintettel odadobod? Belenézel-e a szenvedő ember szemébe?” Gondolkodjunk el ezen!

Ha a jövőt akarjuk építeni – társadalmi és gazdasági szempontból is –, érdemes újra az irgalmasság evangéliumát tenni döntéseink alapjává.

Jézus maga az irgalom. Mi, mindannyian irgalmat nyertek vagyunk.

Máskülönben jólétünk emlékművei – bármilyen impozánsnak tűnjenek is – mindig agyaglábú kolosszusok maradnak (vö. Dán 2,31–45). Ne áltassuk magunkat: szeretet nélkül semmi sem tartós, minden elenyészik, szétesik; szeretet nélkül egy hamar eltelő, üres és értelmetlen élet foglyai maradunk, egy tartásnélküli világé, mely a fenntartott látszaton túl minden hitelességét elveszítette. Miért? Mert megbotránkoztatta a kicsinyeket.

És elérkeztünk a harmadik szóhoz: tanúságtétel. E tekintetben boldoggá avatásának napján példát vehetünk Jézusról nevezett Anna nővérről, tanulhatunk Anna de Lobera életéből és munkásságából. Anna nővér a korabeli Egyházban egy nagy reformmozgalom egyik főszereplője volt, egy „szellemi óriásnak”, Avilai Szent Teréznek a nyomdokain haladva, akinek elterjesztette eszméit Spanyolországban, Franciaországban, sőt itt, Brüsszelben és az akkori Spanyol Németalföldnek nevezett területen is.

Egy olyan korban, amelyet fájdalmas botrányok jellemeztek a keresztény közösségen belül és kívül, ő és társai imádsággal, munkával és jótékonysággal töltött, egyszerű és szegényes életükkel sok embert vissza tudtak vezetni a hithez. Nem véletlen, hogy valaki „lelki mágnesként” jellemezte alapításukat ebben a városban.

Saját elhatározásából nem hagyott hátra írásokat. Ehelyett arra törekedett, hogy gyakorlatba ültesse, amit tanult (vö. 1Kor 15,3), és életvezetésével hozzájárult az Egyház talpra állításához a nagy nehézségek idején.

Fogadjuk hát hálásan a „női életszentségnek” azt modelljét, amelyet ránk hagyott (vö. Gaudete et Exsultate apostoli buzdítás, 12): ezt a gyengéd és erős, nyitottságból, közösségből és tanúságtételből álló modellt! Ajánljuk magunkat imádságába, utánozzuk erényeit, és újítsuk meg vele elkötelezettségünket, hogy együtt járunk az Úr nyomdokain!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: vatican.va

Magyar Kurír