Ferenc pápa homíliája Nicosiában: Mindenekelőtt világító keresztényekre van szükség!

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Két vak, amikor Jézus elhalad mellettük, nyomorúságukat és reményüket kiáltják neki: „Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (Mt 9,27). A „Dávid fia” olyan cím, amelyet a Messiásnak tulajdonítottak, akit a próféciák Dávid leszármazottjaként hirdettek meg. A mai evangélium két főszereplője tehát vak, mégis látják, ami a legfontosabb: felismerik Jézust mint a világba jött Messiást. Időzzünk el e találkozás három részleténél. Segíthetnek nekünk ezen az adventi úton, hogy mi is befogadhassuk az érkező Urat, az elhaladó Urat.

Az első szakasz: Jézushoz menni gyógyulásért. A szöveg szerint a két vak az Úrhoz kiáltozott, miközben követték őt (vö. Mt 9,27). Nem látták őt, de hallották a hangját, és követték lépteit. Krisztusban azt keresik, amit a próféták megjövendöltek, vagyis Isten gyógyításának és együttérzésének jeleit népének körében. Izajás ezzel kapcsolatban azt írta: „A vakok szeme megnyílik” (Iz 35,5). És egy másik prófécia, melyet a mai olvasmány tartalmaz: „A sötétségből és homályból kiszabadulva a vakok szeme látni fog” (Iz 29,18). Az evangéliumban szereplő két vak bízik Jézusban, és követik őt, hogy fényt keressenek szemüknek.

Testvéreim, miért bízik ez a két ember Jézusban? Mert érzékelik, hogy a történelem sötétjében ő a fény, amely megvilágítja a szív és a világ éjeit, amely legyőzi a sötétséget és legyőz minden vakságot. Tudjuk, mi is hordozunk vakságokat szívünkben.

A két vakhoz hasonlóan mi is vándorok vagyunk, akiket gyakran elborít az élet sötétsége. Az első dolog, amit tennünk kell, hogy Jézushoz megyünk,

ahogy ő maga kéri: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve! Én megnyugvást adok nektek” (Mt 11,28). Ki ne lenne közülünk fáradt és megterhelt valamilyen módon? De kitartunk, hogy Jézus felé menjünk. Sokszor inkább magunkba zárkózunk, egyedül maradunk a sötétségünkkel, kicsit sajnáljuk magunkat, elfogadjuk a szomorúság rossz társaságát. Jézus az orvos: csak ő, az igazi világosság világosít meg minden embert (vö. Jn 1,9), ő ad nekünk bőséges fényt, meleget, szeretetet. Egyedül ő szabadítja meg szívünket a rossztól. Feltehetjük magunknak a kérdést: bezárkózom-e a melankólia sötétségébe, mely kiszárítja az öröm forrásait, vagy Jézushoz megyek, és odaviszem hozzá az életemet? Követem-e Jézust, „üldözöm-e” őt, kiáltok-e hozzá a szükségleteimért, átadom-e neki a keserűségeimet? Tegyük meg ezt, adjuk meg Jézusnak az esélyt, hogy meggyógyítsa szívünket. Ez az első lépés; a belső gyógyuláshoz még kettőre szükség van.

A második lépés: együtt hordozni a sebeket. Ebben az evangéliumi beszámolóban nem egyetlen vak meggyógyításáról van szó, mint például Bartimeus (vö. Mk 10,46–52) vagy a vakon született (vö. Jn 9,1–41) esetében. Itt két vak van. Együtt mennek az úton. Együtt osztoznak állapotuk fájdalmában, együtt vágynak a fényre, mely világosságot gyújthat éjeik mélyén. A szöveg, melyet hallottunk, mindig többes számban fogalmaz, mert ők ketten mindent együtt tesznek: mindketten követik Jézust, mindketten kiáltanak hozzá és gyógyulást kérnek; nem egyenként saját maguknak, hanem együtt. Jelzésértékű, hogy azt mondják Krisztusnak: „könyörülj rajtunk”. A „rajtunk” szót használják, és nem azt mondják, hogy „rajtam”. Nem saját vakságukra gondolnak, hanem együtt kérnek segítséget. Ez a keresztény élet beszédes jele,

ez az egyházi szellem megkülönböztető jegye: „mi”-ként gondolkodni, beszélni, cselekedni, magunk mögött hagyva az individualizmust és a teljes önállóság igényét, mely megbetegíti a szívet.

A két vak szenvedésük és testvéri barátságuk megosztásával sok mindenre tanít bennünket. Valamilyen módon mindannyian vakok vagyunk a bűn miatt, mely megakadályozza, hogy Istent Atyának és a többieket testvérnek „lássuk”. Ezt teszi a bűn, eltorzítja a valóságot: Istent parancsoló úrnak, másokat pedig problémának láttat. Ez a kísértő műve, aki meghamisítja a dolgokat, és negatív színben tünteti fel őket, hogy csüggedésbe és keserűségbe taszítson bennünket. És a rút szomorúság, mely veszélyes, és nem Istentől származik, jól befészkeli magát a magányba. Ezért nem lehet egyedül szembenézni a sötétséggel. Ha egyedül hordozzuk belső vakságainkat, akkor azok leigáznak bennünket. Össze kell fognunk, meg kell osztanunk sebeinket, együtt kell szembenéznünk a ránk váró úttal.

Kedves testvéreim, minden személyes sötétségünkkel, valamint az Egyházban és a társadalomban ránk váró kihívásokkal kapcsolatban meg kell újítanunk a testvériséget. Ha megosztottak maradunk, ha mindenki csak magára vagy saját csoportjára gondol, ha nem fogunk össze, ha nem folytatunk párbeszédet, ha nem járunk együtt, akkor nem fogunk teljesen kigyógyulni vakságunkból.

A gyógyulás akkor jön el, ha együtt hordozzuk sebeinket, ha együtt nézünk szembe a problémákkal, ha meghallgatjuk egymást és beszélünk egymással.

És ez a közösségben való élet kegyelme, az együttlét, a közösségben való lét értékének megértése. Ezt kérem nektek: legyetek mindig együtt, legyetek mindig egyek; s így haladjatok előre, örömmel: keresztény testvérekként, az egyetlen Atya gyermekeiként. És ezt magamnak is kérem.

És itt a harmadik lépés: örömmel hirdetni az evangéliumot. Miután Jézus meggyógyította őket együtt, az evangélium két névtelen főszereplője, kikben magunkra ismerhetünk, elkezdi terjeszteni a hírt az egész térségben, elkezd beszélni róla mindenütt. Van ebben némi irónia: Jézus meghagyja nekik, hogy ne mondjanak senkinek semmit, de ők épp az ellenkezőjét teszik (vö. Mt 9,30–31). A történetből azonban világosan kiderül: szándékuk nem az, hogy ne engedelmeskedjenek az Úrnak; egyszerűen nem tudják visszafogni a meggyógyultságukból fakadó lelkesedésüket, a Jézussal való találkozás során átélt örömüket. Itt van

a keresztény ember másik megkülönböztető jegye: az evangélium öröme, mely visszatarthatatlan,

mert „betölti a Jézussal találkozók szívét és egész életét” (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 1). Az evangélium öröme megszabadít a benső életünkre korlátozódó, morcos, kesergő hit veszélyétől, és bevezet a tanúságtétel dinamizmusába.

Kedves barátaim, jó látni benneteket, és jó látni, hogy örömmel élitek meg az evangélium felszabadító hirdetését. Köszönöm ezt nektek. Nem prozelitizmus kell – kérem, ne prozelitizmus vezessen benneteket! –, hanem tanúságtétel; nem ítélkező moralizmus kell – nem, ezt ne tegyétek! –, hanem átölelő irgalom; nem külsőséges istentisztelet kell, hanem megélt szeretet. Bátorítalak benneteket, hogy folytassátok ezt az utat: mint a két vak az evangéliumban, mi is újítsuk meg a Jézussal való találkozásunkat, és bátran lépjünk ki önmagunkból, hogy tanúságot tegyünk róla mindazoknak, akikkel találkozunk! Lépjünk ki, hogy elvigyük a fényt, amelyet kaptunk, lépjünk ki, hogy bevilágítsuk az éjt, mely gyakran körülvesz bennünket! Testvéreim, megvilágosodott, de mindenekelőtt világító keresztényekre van szükség, akik gyengéden megérintik testvéreik vakságát; akik a vigasztalás gesztusaival és szavaival a remény fényét gyújtják meg a sötétségben.

Olyan keresztényekre van szükség, akik elvetik az evangélium magvait a mindennapi élet száraz mezőin, akik simogatást visznek a szenvedés és a szegénység magányába.

Testvéreim, az Úr Jézus áthalad, Ciprus utcáin is áthalad, meghallgatja vakságunk kiáltását, meg akarja érinteni szemünket, meg akarja érinteni szívünket, hogy a fényre jöjjünk, hogy újjászülessünk, hogy bensőnkben felemelkedjünk: ezt akarja Jézus tenni. És ugyanazt a kérdést teszi fel nekünk is, mint amelyet azoknak a vakoknak feltett: „Hiszitek, hogy meg tudom tenni?” (Mt 9,28). Hisszük-e, hogy Jézus képes rá? Újítsuk meg belé vetett bizalmunkat! Mondjuk neki: Jézus, hisszük, hogy a te világosságod nagyobb minden sötétségünknél; hisszük, hogy meg tudsz gyógyítani bennünket, hogy meg tudod újítani testvériségünket, hogy meg tudod sokszorozni örömünket; és az egész Egyházzal együtt, mindannyian együtt hívunk: Jöjj, Urunk, Jézus! [Együtt megismétlik: Jöjj, Urunk, Jézus!] Jöjj, Urunk, Jézus! [Együtt: Jöjj, Urunk, Jézus!] Jöjj, Urunk, Jézus! [Együtt: Jöjj, Urunk, Jézus!]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír