Ferenc pápa homíliája Szent Péter és Pál ünnepén: Amikor evangelizálunk, mi is evangelizálódunk!

A palliumok megáldásának szertartása után a pápa vezette a bíborosokkal, metropolita érsekekkel, püspökökkel és papokkal közösen bemutatott szentmisét. Ahogyan az Róma városának védőszentjei, Péter és Pál apostolok főünnepe alkalmából szokás, a misén jelen volt a Konstantinápolyi Patriarchátus küldöttsége, idén Jób pisidiai érsek vezetésével.

Az alábbiakban közöljük Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes egészében.

Péter és Pál, az Úrba szerelmes két apostol, az Egyház hitének két oszlopa. Miközben életüket szemléljük, a mai evangéliumban azt a kérdést halljuk, amelyet Jézus tesz fel övéinek: „Ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15). Ez az alapvető, a legfontosabb kérdés: Ki nekem Jézus? Ki Jézus az én életemben? Nézzük, hogyan válaszolt erre a kérdésre a két apostol.

Péter válaszát egyetlen szóban foglalhatnánk össze: követés. Péter az Úr követésében élt. Amikor Jézus azon a napon Fülöp Cezáreájában megkérdezte a tanítványokat, Péter gyönyörű hitvallással válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16,16). Kifogástalan, pontos, precíz válasz, mondhatnánk, tökéletes, „katekizmusízű” válasz. Ez a válasz azonban egy megtett út gyümölcse: Péter csak az Úr követésének lenyűgöző kalandját megélve, a vele és mögötte való hosszú járás után jut el arra a lelki érettségre, amely kegyelemből – pusztán kegyelemből – ilyen világos hitvallásra készteti.

Maga Máté evangélista ugyanis elmondja nekünk, hogy az egész egy olyan napon kezdődött, amikor a Galileai-tengernél Jézus elhaladt mellette, és meghívta őt testvérével, Andrással együtt, „ők azonnal otthagyták a hálóikat, és követték őt” (Mt 4,20). Péter mindent elhagyott, hogy kövesse az Urat. Az evangélium hangsúlyozza az „azonnal” szót: Péter nem mondta azt Jézusnak, hogy majd átgondolja, nem számolgatott, hogy neki megfelel-e, nem gyártott alibit, hogy elhalassza a döntést, hanem otthagyta a hálókat, és követte őt, anélkül, hogy bármilyen biztosítékot kért volna. Mindent napról napra fedezett fel, a követés során, Jézust követve, mögötte járva. Nem véletlen, hogy az evangéliumokban az utolsó szavak, amelyeket Jézus hozzá intéz: „Te kövess engem” (Jn 21,22). Tehát a követés!

Péter tehát azt mondja nekünk, hogy a „ki nekem Jézus?” kérdésre nem elég egy kifogástalan tanbeli formulával válaszolni, de olyan elgondolással sem, amelyet egyszer s mindenkorra kitaláltunk. Nem.

Azáltal, hogy elkezdjük követni az Urat, nap mint nap egyre jobban megismerjük őt; azáltal, hogy tanítványai leszünk és befogadjuk igéjét, barátaivá válunk és megtapasztaljuk átalakító szeretetét.

Hozzánk is szól az az „azonnal” szó: meglehet, sok mindent halogathatunk az életben, Jézus követését azonban nem halogathatjuk; ebben nem habozhatunk, nem kereshetünk kifogásokat. Vigyázzunk, mert néhány kifogás lelkiségbe álcázza magát, mint amikor azt mondjuk: „nem vagyok méltó”, „nem vagyok képes”, „mit tehetnék én?” Ez az ördög trükkje, aki elveszi az Isten kegyelmébe vetett bizalmunkat, elhiteti velünk, hogy minden a mi képességeinken múlik.

Váljunk meg biztosítékainktól – földi biztosítékainktól –, most azonnal, és kövessük Jézust napról napra: ezt üzeni ma nekünk Péter.

Arra hív, hogy követésben élő Egyház legyünk. Követésben élő Egyház! Olyan Egyház, amely az Úr tanítványa és az evangélium alázatos szolgálóleánya akar lenni. Csak így lesz képes párbeszédet folytatni mindenkivel, valamint a kísérés, a közelség és a remény helyévé válni korunk embere számára. Csak így tudják majd azok is, akik távolabb vannak tőlünk, és gyakran bizalmatlanul vagy közömbösen tekintenek ránk, végre felismerni, Benedek pápával együtt: „Az Egyház az élő Isten Fiával való találkozás helye, és így az egymással való találkozás helye” (Homília advent második vasárnapján, 2006. december 10.).

Most pedig nézzük a pogányok apostolát. Ha Péter válasza a követés szóval volt összefoglalható, Pál válasza az örömhírhirdetés, az evangélium hirdetése. Számára is minden kegyelemből, az Úr kezdeményezésével kezdődött. A damaszkuszi úton, miközben büszkén, vallási meggyőződéseibe burkolózva üldözte a keresztényeket, a feltámadt Jézus jött vele szembe, elvakította világosságával, vagy jobban mondva, ennek a világosságnak köszönhetően ébredt rá Saul, mennyire vak volt: merev törvénykövetésének büszkeségébe zárkózva felfedezte Jézusban az üdvösség misztériumának beteljesedését. És Krisztus mindent felülmúló ismeretéhez képest ezentúl minden emberi és vallási bizonyosságát „szemétnek” tekinti (vö. Fil 3,7–8). Pál tehát annak szenteli életét, hogy szárazföldön és tengeren, városokon és falvakon át utazzon, nem törődve azzal, hogy nehézségeket és üldöztetést kell elszenvednie annak érdekében, hogy Jézus Krisztust hirdethesse. Élettörténetét elnézve szinte úgy tűnik, hogy minél többet hirdeti az evangéliumot, annál jobban ismeri Jézust. Az, hogy hirdeti az igét másoknak, számára is lehetővé teszi, hogy behatoljon Isten titkának mélységeibe; ő, Pál, aki ezt írta: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16); azt vallja: „Nekem az élet Krisztus” (Fil 1,21).

Pál tehát azt mondja nekünk, hogy a „ki nekem Jézus?” kérdésre nem egy belső lelki életre szorítkozó vallásossággal kell válaszolnunk, mely nyugton hagy, és nem ösztökél bennünket az evangélium másokhoz való eljuttatásának nyugtalanságával. Az apostol arra tanít bennünket, hogy annál inkább növekszünk a hitben és Krisztus titkának ismeretében, minél inkább az ő hírnökei és tanúi vagyunk. Ez mindig így történik: amikor evangelizálunk, mi is evangelizálódunk. Ez a mindennapi tapasztalatunk: amikor evangelizálunk, mi is evangelizálódunk. Az ige, melyet másoknak viszünk, visszatér hozzánk, mert amennyit adunk, annyival többet kapunk (vö. Lk 6,38). Erre van szüksége a mai Egyháznak is: az örömhír hirdetését kell a középpontba helyezni.

Olyan Egyháznak kell lennünk, amely nem fárad bele ismételni: „nekem az élet Krisztus”, és „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”.

Olyan Egyháznak kell lennünk, amelynek akkora szüksége van az örömhírhirdetésre, amennyire szükséges az oxigén a lélegzéshez, s amely nem tud élni anélkül, hogy ne közvetítené Isten szeretetének ölelését és az evangélium örömét.

Testvéreim és nővéreim, Pétert és Pált ünnepeljük. Ők azáltal válaszoltak az élet alapvető kérdésére – ki nekem Jézus? –, hogy megélték Jézus követését és hirdették az evangéliumot. Jó, ha a Jézus-követés Egyházaként növekedünk, olyan alázatos Egyházként, mely sosem veszi magától értődőnek az Úr keresését. Jó, ha kifelé forduló Egyházzá válunk, mely nem a világ dolgaiban találja meg örömét, hanem abban, hogy hirdeti az evangéliumot a világnak, hogy elveti az emberek szívében az Istenre irányuló kérdést. Hogy alázattal és örömmel elviszi az Úr Jézust mindenhová: városunkba, Rómába, családjainkba, kapcsolatainkba, lakókörnyezetünkbe, a civil társadalomba, az Egyházba, a politikába, az egész világba, különösen oda, ahol szegénység, pusztulás és kirekesztettség sújtja az embereket.

És ma, amikor néhány érsektestvérünk megkapja a palliumot, a Róma egyházával való közösség jelét, azt szeretném mondani nekik: legyetek olyan apostolok, mint Péter és Pál.

Legyetek tanítványok a követésben és apostolok az igehirdetésben, vigyétek el az evangélium szépségét mindenhová, Isten egész népével együtt!

Végül szeretném szeretettel üdvözölni az Ökumenikus Patriarchátus küldöttségét, melyet kedves testvérem, Őszentsége Bartolomaiosz küldött ide. Köszönöm jelenléteteket, köszönöm: haladjunk együtt előre! Haladjunk együtt előre, Krisztus követésében és az ige hirdetésében, növekedve a testvériségben! Péter és Pál kísérjen bennünket és járjon közben mindannyiunkért!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír