Ferenc pápa homíliája a szinódus kezdetén: Krisztus áldó és befogadó tekintetével éljünk!

Homíliájában azt mondta, hogy Jézusra összpontosító Egyházra van szükség, mely „vidám lélekkel szemléli Isten cselekvését és vizsgálja a jelent”, nem merev, nem langyos, nem önmagába zárkózó, hanem amely „irgalommal tekint az emberiségre”, „vendégszerető”, „összetartó és testvéries”.

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

Az imént hallott evangéliumot megelőző szakasz Jézus küldetésének egyik nehéz helyzetéről számol be, melyet „pasztorális vigasztalanságnak” nevezhetnénk: Keresztelő János kételkedik abban, hogy valóban Jézus a Messiás; a városok közül, amelyeken áthaladt, sok város az általa tett csodák ellenére sem tért meg; az emberek azzal vádolják, hogy falánk és borissza, holott nem sokkal korábban azért panaszkodtak Keresztelő Jánosra, mert túl lemondó életet élt (vö. Mt 11,2–24). Látjuk azonban: Jézus nem engedi, hogy letaglózza a szomorúság, hanem szemét az égre emeli, és áldja az Atyát, amiért az egyszerű embereknek tárta fel Isten országának titkait: „Dicsőítelek, Atyám, ég és föld Ura, hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, de a kicsinyeknek kinyilatkoztattad” (Mt 11,25). A vigasztalanság idején tehát Jézusnak távolabbra látó tekintete van: dicséri az Atya bölcsességét, és képes észrevenni a rejtett jót, mely növekszik, a hirdetett ige magját, melyet az egyszerűek befogadnak, Isten országának fényét, mely az éjszakában is utat tör magának.

Kedves bíborostestvérek, püspöktestvérek, nővérek és testvérek, a szinódus közgyűlésének megnyitóján vagyunk. Nem a világinál leragadó tekintetre van szükségünk, melyet emberi stratégiák, politikai számítások vagy ideológiai csatározások jellemeznek – hogy a szinódus engedélyt ad-e erre vagy arra, kinyitja-e ezt vagy azt az ajtót – ilyenre nincs szükségünk. Nem azért vagyunk itt, hogy parlamenti ülést tartsunk vagy reformtervet dolgozzunk ki. A szinódus, kedves testvéreim és nővéreim, nem parlament! Nem! A főszereplő a Szentlélek.

Nem azért vagyunk itt, hogy parlamenti ülést tartsunk, hanem hogy együtt járjunk, Jézus tekintetével, aki áldja az Atyát, és befogadja a megfáradtakat és elnyomottakat. Tehát Jézus tekintetével induljunk útnak, Jézus áldó és befogadó tekintetével.

1. Nézzük az első szempontot: az áldó tekintet. Krisztus, annak ellenére, hogy megtapasztalta az elutasítást és annyi szívkeménységet látott maga körül, nem esik a csalódás fogságába, nem keseredik el, nem hagy fel a dicsőítéssel; az Atya elsőbbségére alapozott szíve a viharban is derűs marad.

Az Úrnak ez az áldó tekintete bennünket is arra hív, hogy olyan Egyház legyünk, amely vidám lélekkel szemléli Isten cselekvését és vizsgálja a jelent; és amely

korunk olykor felkorbácsolt hullámai közepette nem veszíti el bátorságát, nem keres ideológiai kiskapukat, nem barikádozza el magát megszerzett meggyőződései mögé, nem enged a kényelmes megoldásoknak, nem engedi, hogy a világ diktálja, mikor és mit tegyen.

Ez az Egyház lelki bölcsessége, melyet Szent XXIII. János derűsen így foglalt össze: „Először is az kell, hogy az Egyház ne fordítsa el tekintetét az örök igazságoknak attól a kincstárától, amelyet atyáitól örökölt, ugyanakkor a jelenre is tekintenie kell, mely új életkörülményeket és új életmódokat hozott, és új utakat nyitott az apostoli munka előtt” (Beszéd a II. Vatikáni Zsinat ünnepélyes megnyitóján, 1962. október 11.).

Jézus áldó tekintete arra hív bennünket, hogy olyan Egyház legyünk, amely nem megosztó és viszályt szító szellemben néz szembe a mai kihívásokkal és problémákkal, hanem épp ellenkezőleg, szemét Isten felé emeli, aki közösség, ámulattal és alázatosan áldja és imádja őt, elismerve őt egyetlen Urának. Hozzá tartozunk, és – ne feledjük – csak azért létezünk, hogy őt elvigyük a világnak. Ahogy Pál apostol mondta, nem dicsekedhetünk másban, csak „a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében” (Gal 6,14). Ez elég, ő elég nekünk. Nem földi dicsőségre áhítozunk, nem a világ szemében akarunk szépek lenni, hanem az evangélium vigasztalásával akarunk széppé válni, hogy jobban és mindenki előtt tanúságot tegyünk Isten végtelen szeretetéről. XVI. Benedek épp egy szinódusi közgyűléshez szólva mondta: „A kérdés számunkra a következő: Isten szólt, valóban megtörte a nagy csendet, megmutatta magát, de hogyan tudjuk elérni, hogy ez a valóság elérje a ma emberét, hogy üdvösséggé váljon?” (Elmélkedés a püspöki szinódus XIII. rendes közgyűlésének első plenáris ülésén, 2012. október 8.). Ez az alapvető kérdés. És ez a szinódus elsődleges feladata: hogy szemünket újra Istenre szegezzük, s ezáltal olyan Egyház legyünk, amely irgalommal tekint az emberiségre.

Összetartó és testvéries Egyház – vagy legalább törekszik arra, hogy összetartó és testvéries legyen –, amely meghallgat és párbeszédet folytat;

olyan Egyház, amely áld és bátorít, amely segíti azokat, akik keresik az Urat, amely üdvösen felrázza a közömböseket, amely utakat kínál ahhoz, hogy az embereket beavassa a hit szépségébe. Olyan Egyház, amelynek középpontjában Isten áll, s amely ezért belülről nem megosztott, kifelé pedig sosem barátságtalan. Jézussal kockáztatni merő Egyház. Jézus ilyennek akarja az Egyházat, ilyennek akarja menyasszonyát.

2. Ezen áldó tekintet után most szemléljük Krisztus befogadó tekintetét. Míg azok, akik bölcsnek gondolják magukat, nem ismerik fel Isten működését, ő ujjong az Atyában, mert a kicsinyeknek, az egyszerűeknek, a lélekben szegényeknek kinyilatkoztatja magát. Egyszer nehézség adódott egy plébánián, és az emberek róla beszéltek. Nekem is elmesélték. És egy idős, igencsak idős asszony, a nép egyik egyszerű tagja, talán teljesen írástudatlan, úgy szólalt fel, mint egy teológus, hihetetlen szelíden és lelki bölcsességgel beszélt. Úgy emlékszem arra a pillanatra, mint az Úr kinyilatkoztatására, nagy öröm töltött el akkor. És megkérdeztem tőle: „Mondja, asszonyom, hol tanulta ezt a mélyenszántó teológiát? Royo Marínnál?” [Antonio Royo Marín (1913–2005) híres spanyol domonkos szerzetespap és teológus volt.] A nép egyszerű bölcs embereiben ilyen hit lakozik! Jézus tehát egész életében ezzel a vendégszerető tekintettel fordult a leggyengébbek, a szenvedők, az elutasítottak felé. Főként nekik mondja, amit [az evangéliumban] hallottunk: „Gyertek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, s akik terhet hordoztok, én megkönnyítelek benneteket” (Mt 11,28).

Jézusnak ez a befogadó tekintete minket is arra hív, hogy vendégszerető, ne pedig zárt ajtós Egyház legyünk.

A mai bonyolult korban új kulturális és lelkipásztori kihívások jelentkeznek, melyek szívélyes és kedves belső hozzáállást igényelnek, hogy félelem nélkül tudjunk szembenézni velük. A szinódusi párbeszédben, ebben a szép „Szentlélekben való menetelésben”, melyet Isten népeként közösen teljesítünk, növekedhetünk az Úrral való egységben és barátságban, hogy az ő szemével tekinthessünk a mostani kihívásokra; hogy olyan Egyházzá váljunk – Szent VI. Pál szép megfogalmazásával élve –, amely „beszélgetéssé teszi magát” (Ecclesiam suam enciklika, 67). Olyan Egyházzá, „melynek az igája édes” (vö. Mt 11,30), amely nem terheket rak az emberekre, és amely mindenkinek ismételgeti: „Jöjjetek, megfáradtak és terhektől görnyedők, jöjjetek, akik elvétettétek az utat vagy akik távolinak érzitek magatokat, jöjjetek, akik bezárkóztatok a remény elől: az Egyház értetek van itt!” A nyitott ajtós Egyház, mely nyitva áll mindenki, mindenki, mindenki előtt!

3. Testvérek és nővérek, Isten szent népe, a ránk váró nehézségekkel és kihívásokkal szemközt Jézus áldó és befogadó tekintete megakadályozza, hogy veszélyes kísértésekbe essünk: hogy merev Egyház – vámház – legyünk, mely a világ ellen fegyverkezik és hátrafelé tekintget; hogy langyos Egyház legyünk, mely megadja magát a világ divatjainak; hogy fáradt, önmagába zárkózó Egyház legyünk. A Jelenések könyvében az Úr azt mondja: „Az ajtó előtt állok, és zörgetek, hogy ajtót nyissanak előttem” [vö. Jel 3,20]; de sokszor előfordul, testvéreim és nővéreim, hogy ő kopogtat az ajtón, de az Egyházon belülről, hogy engedjük kimenni az Urat az Egyházzal, hogy hirdesse az ő evangéliumát.

Járjunk együtt: alázatosan, lelkesen és örömmel! Járjunk Assisi Szent Ferenc nyomdokain, aki a szegénység és a béke szentje, „Isten bolondja”, aki testén viselte Jézus sebhelyeit, és hogy Jézusba öltözzön, mindent levetett magáról. Milyen nehéz ez a belső és külső lecsupaszítása mindannyiunknak, sőt az intézményeknek is! Szent Bonaventura elbeszéli, hogy miközben Szent Ferenc imádkozott, a Megfeszített így szólt hozzá: „Menj, s állítsd helyre Egyházamat!” (Legenda maior, II, 1). A szinódusnak erre kell emlékeztetnie bennünket:

Anyaszentegyházunk mindig rászorul a megtisztulásra, a „helyreállításra”, mert mi mindannyian bocsánatot nyert bűnösök népe vagyunk – mindkettő egyszerre: bocsánatot nyertek és bűnösök –,

akik mindig rászorulunk arra, hogy visszatérjünk a forráshoz, Jézushoz, és hogy visszataláljunk a Lélek útjaira, hogy mindenkit elérjünk az ő evangéliumával. Assisi Szent Ferenc a maga korában, nagy csaták és szakadások idején – a világi és vallási hatalmak között, az intézményes Egyház és az eretnek áramlatok között, a keresztények és a többi hívő között – nem bírált és nem ostorozott senkit, csak az evangélium fegyvereit használta, nevezetesen az alázatot és az egységet, az imádságot és a szeretetet. Tegyük mi is ugyanezt! Alázat és egység, imádság és szeretet!

És ha Isten szent népe, pásztoraikkal együtt, a világ minden táján, várakozásokat és reményeket fűz a most kezdődő szinódushoz, vagy akár némi félelmet is érez vele kapcsolatban, még egyszer gondoljunk arra, hogy a szinódus nem politikai összejövetel, hanem a Lélekben való egybegyűlés; nem frakciókra bomló parlament, hanem a kegyelem és a közösségvállalás helye. Egyébként pedig a Szentlélek nemegyszer összetöri várakozásainkat, hogy valami újat teremtsen, olyasmit, ami meghaladja sejtéseinket és negatívumainkat.

Talán kijelenthetem, hogy a szinódus legtermékenyebb pillanatai az ima pillanatai, maga az imádságos légkör, melyben az Úr cselekszik bennünk.

Nyíljunk meg előtte, és hívjuk segítségül őt: ő a főszereplő, a Szentlélek. Engedjük, hogy ő legyen a szinódus főszereplője! Vele járjunk, bizalommal és örömmel!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír