Ferenc pápa homíliája a szinódus zárómiséjén: Talpra kell állnunk és útra kell indulnunk!

Az evangélium bemutatja nekünk Bartimeust, az út szélén koldulni kényszerülő vak embert, a társadalom reménytelen kivetettjét, aki viszont, amikor meghallja, hogy Jézus halad el az úton, kiabálni kezd hozzá. Amije megmaradt, mindössze ez: világgá kiáltani fájdalmát, és tudatni Jézussal azt a vágyát, hogy visszanyerje látását. És miközben mindenki dorgálja, amiért zavarja őket a hangja, Jézus megáll. Mert Isten mindig meghallja a szegények kiáltását, és egyetlen fájdalmas kiáltást sem vesz hallatlanra.

Ma, a püspöki szinódus közgyűlésének befejezésekor, szívünkben megannyi hálával mindazért, amit megoszthattunk, időzzünk el annál, ami ezzel az emberrel történik: az elején „az út szélén ült, és koldult” (Mk 10,46), míg a végén, miután Jézus hívta, és visszanyerte látását, „követte őt az úton” (Mk 10,52).

Az első dolog, amit az evangélium Bartimeusról elmond: ült, hogy kolduljon. Elhelyezkedése kimondottan olyan emberre jellemző, aki saját fájdalmába zárkózva ül az út szélén, mintha nem lenne más dolga, minthogy kapjon valamit a nagyszámú zarándoktól, akik húsvét alkalmából áthaladtak Jerikó városán.

De, mint tudjuk, ahhoz, hogy igazán éljünk, nem maradhatunk ülve: élni mindig azt jelenti, hogy megmozdulunk,

útnak indulunk, álmodunk, tervezünk, megnyílunk a jövőre. A vak Bartimeus tehát azt a belső vakságot is jelképezi, amely bezár bennünket, amely miatt ülve maradunk, amely miatt mozdulatlanok vagyunk az élet peremén, remény nélkül.

És ez nemcsak a személyes életünkről, hanem arról is elgondolkodtathat bennünket, hogy az Úr Egyháza vagyunk. Az út során oly sok minden tehet vakká bennünket, képtelenné arra, hogy felismerjük az Úr jelenlétét, felkészületlenné a valóság kihívásaival való szembenézésre, néha alkalmatlanná arra, hogy válaszolni tudjunk a sok kérdésre, melyeket az emberek felénk kiáltanak, mint Bartimeus Jézus felé. Ámde a ma élő emberek kérdéseivel, korunk kihívásaival, az evangelizáció teendőivel és az emberiséget sújtó megannyi sebbel szemben, testvéreim, nem maradhatunk ülve.

Egy ülő Egyház, mely szinte észrevétlenül kivonul az életből és önmagát a valóság peremére szorítja, olyan Egyház, amelyet az a veszély fenyeget, hogy vak marad és saját rossz közérzetébe süllyed.

Ha vakságunkban ülve maradunk, továbbra sem látjuk majd sürgős lelkipásztori feladatainkat és annak a világnak számos problémáját, amelyben élünk. Kérjük az Urat, adja nekünk a Szentlelket, hogy ne maradjunk a fenekünkön vakságunkban, abban a vakságban, melyet világiasságnak nevezhetünk, melyet kényelemnek nevezhetünk, melyet zárt szívnek nevezhetünk! Ne maradjunk a fenekünkön vakságunkban!

Inkább emlékezzünk erre: az Úr elhalad, az Úr mindennap elhalad, az Úr mindig elhalad, és megáll, hogy gondjaiba vegye vakságunkat. Én hallom-e, ahogy elhalad mellettem? Képes vagyok-e meghallani az Úr lépteit? Megvan-e bennem a képesség, hogy felismerjem, amikor az Úr elhalad mellettem? Jó, hogy a szinódus arra buzdít, hogy olyan Egyház legyünk, mint Bartimeus: tanítványok közössége, mely, amikor meghallja az elhaladó Urat, fellelkesül a szabadulás lehetőségétől, hagyja, hogy az evangélium ereje felébressze, és elkezd kiáltani hozzá. És úgy teszi ezt, hogy felvállalja a földön élő összes nő és férfi kiáltását: azoknak a kiáltását, akik szeretnék felfedezni az evangélium örömét, és azoknak a kiáltását, akik eltávolodtak; azoknak a néma kiáltását, akik jelentéktelenek; azoknak a kiáltását, akik szenvednek, a szegényekét, a kirekesztettekét, a munka rabszolgájává tett gyermekekét, akik a világ oly sok táján a munka rabszolgái; az elakadt hangot, meghallva azoknak elakadt hangját, akiknek már erejük sincs Istenhez kiáltani, mert nincs hangjuk, vagy mert feladták.

Nem olyan Egyházra van szükségünk, amely lemondóan a babérjain ül, hanem olyan Egyházra, amely felvállalja a világ kiáltását,

és – hadd mondjam ki, talán néhányan megbotránkoznak – olyan Egyházra, amely bepiszkolja a kezét, hogy az Urat szolgálja.

És ezzel elérkeztünk a második szemponthoz: az elején Bartimeus ült, a végén viszont azt látjuk, hogy követi őt az úton. Ez egy tipikus kifejezés az evangéliumban, azt jelenti, hogy a tanítványa lett, a követője lett. Miután ugyanis kiáltott Jézus felé, ő megállt, és magához hívatta. Bartimeus az ülő helyzetből talpra ugrott, és rögtön utána visszanyerte látását. Most már láthatta az Urat, felismerhette Isten működését saját életében, és végre mögötte járhatott. Így hát mi is, testvéreim: amikor ülünk és megülepedünk, amikor Egyházként sem találjuk a szükséges erőt, bátorságot, merészséget, igazmondást ahhoz, hogy felálljunk és újra útnak induljunk, kérem, ne felejtsünk el mindig visszatérni az Úrhoz, visszatérni az evangéliumhoz! Térjünk vissza az Úrhoz, térjünk vissza az evangéliumhoz! Mindig és újra meg újra, miközben ő elhalad mellettünk, hallgatnunk kell az ő hívására, mely talpra állít, és kihoz a vakságból bennünket. És aztán újra kövessük őt, járjunk vele az úton!

Szeretném megismételni: Bartimeusról az evangélium azt mondja, hogy „követte őt az úton”. Ez a szinodális Egyház képe: az Úr hív bennünket, felemel bennünket, amikor leültünk vagy elestünk, új látást ad nekünk, hogy az evangélium fényében meglássuk a világ gondjait és szenvedéseit; és így, az Úr által talpra állítva, megtapasztaljuk annak örömét, hogy követhetjük őt az úton.

Az Urat az úton kell követnünk, nem követhetjük őt kényelmünkbe zárkózva, nem követhetjük őt elgondolásaink útvesztőiben: az úton kell követnünk!

És mindig emlékezzünk erre: ne a magunk útját járjuk, ne a világ kritériumait kövessük, hanem őmögötte járjunk az úton, együtt, és vele együtt!

Testvéreim: ne ülő Egyház, hanem talpon álló Egyház legyünk! Ne szótlan Egyház, hanem az emberiség kiáltását felvállaló Egyház legyünk! Ne vak Egyház, hanem Krisztus által megvilágosított Egyház legyünk, mely elviszi az evangélium fényét másoknak! Ne statikus Egyház, hanem misszionárius Egyház legyünk, mely az Úrral együtt járja a világ útjait!

És ma, amikor hálát adunk az Úrnak a közösen megtett útért, láthatjuk Szent Péter ősi székének gondosan helyreállított ereklyéjét, és kifejezhetjük tiszteletünket előtte. Hívő áhítattal szemlélve, emlékezzünk arra, hogy

ez a szeretet széke, az egység széke, az irgalmasság széke,

annak a parancsnak megfelelően, amelyet Jézus adott Péter apostolnak, hogy ne uralkodjon mások felett, hanem szeretetben szolgálja őket. És miközben csodáljuk a Bernini által készített fenséges baldachint, mely szebben ragyog, mint valaha, felfedezzük, hogy ez a baldachin az egész bazilika igazi középpontját, vagyis a Szentlélek dicsőségét keretezi.

Ez a szinodális Egyház: olyan közösség, melynek primátusa a Lélek ajándékában rejlik, aki valamennyiünket testvérré tesz Krisztusban, és őfelé emel bennünket.

Testvéreim, folytassuk hát bizalommal közös utunkat! Isten igéje ma nekünk is megismétli, mint Bartimeusnak:

Bátorság, kelj fel, téged hív!”

Én érzem-e, hogy hívnak? Ezt a kérdést kell feltennünk magunknak. Érzem-e, hogy hívtak engem? Gyengének érzem magam, és nem tudok felállni? Kérek-e segítséget? Kérem, dobjuk el a beletörődés köntösét, és bízzuk az Úrra vakságunkat! Álljunk talpra, és vigyük az evangélium örömét, vigyük a világ útjain!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír