Ferenc pápa homíliája Triesztben: Isten megbújva jelen van városi életünk sötét zugaiban!

A pápával koncelebrált Matteo Maria Zuppi bíboros, bolognai érsek, az Olasz Püspöki Konferencia elnöke; Luigi Renna cataniai érsek, a katolikus társadalmi hét szervezőbizottságának elnöke, Enrico Trevisi trieszti megyéspüspök, valamint 98 püspök és 260 pap. Jelen voltak továbbá a szerb ortodox, a görög ortodox és a lutheránus egyházak püspökei és lelkipásztorai. A mintegy 8500 hívő részvételével zajló eucharisztikus ünnepség végén a trieszti püspök, Enrico Trevisi mondott köszönetet a Szentatyának, aki ezt követően elimádkozta a vasárnap délben szokásos Mária-imádságot, az Úrangyalát.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes homíliájának és mise végi beszédének fordítását közzétesszük.

Isten mindig prófétákat támasztott népe körében, hogy felébressze a letört szívűek reményét, és támogatást nyújtson az út fáradalmai között. Mégis, ahogyan a mai olvasmányból, Ezekiel történetéből megtudjuk, gyakran lázadó népet találtak, „kemény fejű és megátalkodott szívű gyermekeket” (Ez 2,4), és elutasításban volt részük.

Jézus is ugyanazt tapasztalja, mint a próféták. Visszatér Názáretbe, szülőföldjére, azok közé, akik között felnőtt, mégsem ismerik fel, sőt elutasítják: „az övéi közé jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1,11). Az evangélium azt mondja, hogy Jézus „megbotránkoztatta őket” (Mk6,3), de a „botrány” szó nem valami trágárságra vagy illetlen dologra utal, ahogyan ma használjuk; a botrány azt jelenti, hogy „botránykő”, vagyis akadály, gátló tényező, valami, ami megakaszt és megakadályoz az előrehaladásban. Tegyük fel magunknak a kérdést: mi az, ami megakadályoz abban, hogy higgyünk Jézusban?

Honfitársainak beszédeit hallgatva azt látjuk, hogy megállnak földi történeténél, családi hátterénél, s ezért nem tudják megmagyarázni, hogyan származhatott Józsefnek, az ácsnak a fiából, vagyis egy hétköznapi emberből ennyi bölcsesség, sőt hogyan lehet csodatevő képessége. A botrány tehát Jézus embersége. Az akadály, amely meggátolja ezeket az embereket abban, hogy felismerjék Isten jelenlétét Jézusban, az a tény, hogy ő ember, pusztán Józsefnek, az ácsmesternek a fia: hogyan tudná Isten, aki mindenható, kinyilatkoztatni magát egy emberi test törékenységében? Hogyan képes egy mindenható és erős Isten, aki a földet teremtette és kiszabadította népét a rabságból, hogyan képes annyira gyengévé válni, hogy testben jöjjön el, és leereszkedjen, hogy megmossa a tanítványok lábát?

Testvéreim, ez a botrány: az a hit, amely egy emberi Istenen alapul, aki leereszkedik az emberiséghez, aki törődik vele, akit megérintenek sebeink, aki magára veszi fáradalmainkat, aki kenyérként töri meg magát értünk.

Egy erős és hatalmas Isten, aki a pártomat fogja és minden vágyamat teljesíti, vonzó; egy gyenge Isten, egy szeretetből a kereszten meghaló Isten, aki azt kéri tőlem, hogy győzzek le minden önzést, és ajánljam fel életemet a világ üdvéért; ez, testvéreim, botrányos.

És mégis, ha az Úr Jézus elé állunk, és ha tekintetünket az előttünk álló kihívásokra, a sok társadalmi és politikai – ezen a társadalmi héten is tárgyalt – kérdésre, népünk konkrét életére és küzdelmeire fordítjuk, azt mondhatjuk, hogy ma éppen erre a botrányra van szükségünk. Szükségünk van a hit botrányára. Nem egy önmagába zárkózó vallásosságra van szükségünk, mely az égre emeli tekintetét anélkül, hogy törődne azzal, mi történik a földön, és liturgiákon vesz részt a templomban, miközben megfeledkezik az utcáinkat borító porról. Ezzel szemben a hit botrányára van szükségünk – a hit botrányára van szükségünk! –, egy olyan hit botrányára, amely az emberré lett Istenben gyökerezik, s ezért emberi hit, hús-vér hit, mely belép a történelembe, megsimogatja az emberek életét, gyógyítja az összetört szíveket, a remény kovászává s egy új világ magjává válik.

Olyan hit, amely felébreszti lelkiismeretünket a fásultságból, beleteszi ujját a sebekbe, a társadalom sebeibe – temérdek van belőlük! –, olyan hit, amely kérdéseket vet fel az ember és a történelem jövőjéről; nyugtalan hit – és nekünk nyugtalan életet kell élnünk –, olyan hit, amely szívtől szívig mozog, olyan hit, amely fogadja kívülről a társadalom problémáit, olyan nyugtalan hit, amely segít legyőzni a középszerűséget és a szív renyheségét,

olyan hit, amely tüskévé válik egy olyan társadalom húsában, amelyet gyakran elaltat és elkábít a fogyasztói szemlélet.

Ennél megállok egy kicsit… Azt mondják, hogy társadalmunk egy kissé elaltatja és elkábítja a fogyasztói szemlélet: elgondolkodtatok-e már azon, hogy a fogyasztói szemlélet behatolt a szívetekbe? Az a lázas birtoklási vágy, hogy birtokoljunk, hogy többet birtokoljunk, hogy szórjuk a pénzt. A fogyasztói szemlélet csapás, rákos betegség: megbetegíti a szívedet, önzővé tesz, hogy csak magadra figyelj. Testvéreim, mindenekelőtt olyan hitre van szükségünk, amely félresöpri az emberi önzés számításait, amely szóvá teszi a gonoszságot, amely rámutat az igazságtalanságra, amely megzavarja a cselszövését azoknak, akik a hatalom árnyékában a gyengék bőrére játszanak. És milyen sokan vannak, azok – tudjuk –, akik arra használják a hitet, hogy kihasználják az embereket. Ez nem hit.

Egy ebből a városból származó költő az egyik versében leírja szokásos esti hazatérését; azt mondja, hogy sötét utcán halad át, olyan pusztuló helyen, ahol az ember és a kikötői áruk „hulladékok”, vagyis az emberiség selejtjei; és mégis itt írja azt, idézem: „találom én meg, áthaladva / az alázatosság végtelenét. / A prostituált, matróz, átkozódó / vénember, és perlekedő fehérnép, / a dragonyos […] mind az élet s a bánat / szülötte itten: / s mint bennem, az Úr lelke szívükben” (Umberto Saba: Città vecchia, in Il canzoniere [1900–1954], Einaudi, Torino, 1961) [Régi város, in Szénási Ferenc (szerk.): A huszadik századi olasz irodalom, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004, 150 (Jékely Zoltán fordítása)]. Ezt ne felejtsük el: Isten megbújva jelen van városi életünk sötét zugaiban! Gondoltatok már erre? Városi életünk sötét zugaira? Jelenléte éppen a szenvedéstől barázdált arcokon tárul fel, azokon a helyeken, ahol a pusztulás látszik győzedelmeskedni.

Isten végtelensége az emberi nyomorúságban rejtőzik, az Úr mozgásba lendül, és jelenvalóvá teszi magát, barátságos jelenlétté teszi magát éppen az utolsó, az elfelejtett, a hulladékként kidobott emberek sebzett húsában.

Ott nyilvánul meg az Úr. És mi, akik oly sokszor feleslegesen botránkozunk sok apróságon, jól tennénk, ha inkább megkérdeznénk magunktól: miért nem botránkoztat meg bennünket a burjánzó gonoszság, a megalázott élet, a migránsok szenvedése, miért nem botránkoztat meg a munkavállalással kapcsolatos problémák? Miért maradunk érzéketlenek és közömbösek a világ igazságtalanságaival szemben? Miért nem vesszük szívünkre a foglyok helyzetét, mely Trieszt városából is gyötrelmes kiáltásként hangzik fel? Miért nem gondolkodunk el a városban élő megannyi ember nyomorúságán, fájdalmán, kivetettségén? Félünk, félünk attól, hogy ott Krisztust találjuk.

Kedves barátaim! Jézus a saját testében élte meg a köznapiság próféciáját, belépett az emberek mindennapi életébe és történeteibe, együttérzést tanúsított bajaikban, és kinyilvánította Isten létét, aki együttérző.

Emiatt egyesek megbotránkoztak rajta, akadállyá vált, elutasították, olyannyira, hogy bíróság elé állították és elítélték; ő mégis hű maradt küldetéséhez, nem bújt kettősség mögé, nem egyezett ki a politikai és vallási hatalom logikájával. Életét az Atyának ajánlott szeretetáldozattá tette. Így

mi, keresztények is: arra kaptunk meghívást, hogy próféták legyünk, Isten országának tanúi, minden helyzetben, amelyet megélünk, minden helyen, ahol megfordulunk.

Testvéreim, Triesztből, ebből az Európára néző városból, erről a határterületről, ahol népek és kultúrák találkoznak, egy olyan új civilizáció álmát tápláljuk, amely a békén és testvériségen alapul; kérem,

ne botránkozzunk meg Jézuson, hanem épp ellenkezőleg, legyünk felháborodva mindazokon a helyzeteken, amelyekben az életet lealacsonyítják, megsebzik, megölik;

vigyük az evangélium próféciáját a testünkben, a szavakat megelőzően a döntéseinkben! Legyen összhang döntéseink és a szavaink között! És ennek a trieszti egyháznak azt szeretném mondani: előre! Előre! Továbbra is az első vonalban dolgozzatok a remény evangéliumának terjesztésén, különösen a balkáni irányból érkezők felé, és mindazok felé, akik testben vagy lélekben bátorításra és vigasztalásra szorulnak! Együtt kötelezzük el magunkat: hogy mindannyian testvérekként élhessünk annak újbóli felfedezésével, hogy az Atya szeret bennünket. Mindannyian testvérekként, a befogadásnak és a lélek békéjének mosolyával! Köszönöm!

*

A Szentatya szavai a mise végén, az Úrangyala elimádkozása előtt:

Sok mindenért szerettem volna köszönetet mondani az érsek úrnak, de egy dologért különösen: hogy nem „beszélt” a betegekről, hanem néven nevezte őket! Név szerint ismeri őket! Ez példaértékű, mert a szeretet konkrét! Köszönöm szépen az érsek úrnak, hogy ez a szokása. Minden embernek, legyen egészséges vagy beteg, nagy vagy kicsi, minden embernek méltósága van. A méltóság a névvel mutatkozik meg, és ő ismeri a neveket. Nagyon szép! Kívánom, hogy haladjon tovább ebben a megismerésben, mert egyszer találkoztam egy hegyvidéki plébánossal – három falu plébánosa volt –, és megkérdeztem tőle: „Mondd csak, képes vagy név szerint ismerni az embereket?”, ő pedig azt válaszolta: „A családok kutyáinak a nevét is tudom!” Most azt kívánom hát, hogy haladjon tovább, és ismerje meg a kutyák nevét is.

Kedves testvéreim! A záróáldás előtt szeretnélek köszönteni mindnyájatokat, akik összegyűltetek ezen a lenyűgözően szép téren. Köszönöm a püspök úrnak a szavait és mindenekelőtt a látogatás előkészítését, és vele együtt mindazoknak, akik sokféleképpen közreműködtek, különösen a liturgiában – kiválóak, akik részt vettek a liturgiában; tapsoljuk meg a vezetőt és mindenkit! Köszönjük a sok szolgálatot! Köszönet a sok-sok embernek, akik részt vettek rajta imádságban. Biztosíthatlak benneteket, hogy közel állok a betegekhez – sokukat köszöntöttem –, a foglyokhoz, akik jelen akartak lenni, a migránsokhoz – Trieszt nyitott ajtó a migránsok előtt –, és mindazokhoz, akik nehezebben boldogulnak.

Trieszt egyike azoknak a városoknak, amelyeknek az a hivatása, hogy összehozza a különböző népeket: először is azért, mert kikötő, fontos kikötő, azután azért, mert Olaszország, Közép-Európa és a Balkán kereszteződésében fekszik. Ilyen helyzetekben az egyházi és civil közösség azzal a kihívással néz szembe, hogy képes legyen összekapcsolni a nyitottságot és a stabilitást, a befogadást és az önazonosságot. S akkor azt mondanám: az „igazolványaitok” rendben vannak. Köszönöm! Rendben vannak az „igazolványaitok”, hogy szembenézzetek ezzel a kihívással! Keresztényként van evangéliumunk, mely értelmet és reményt ad életünknek; állampolgárként van alkotmányotok, mely megbízható „iránytű” a demokrácia útján.

Tehát, előre! Előre! Félelem nélkül, nyitottan és szilárdan az emberi és keresztény értékekben, befogadóan, de az emberi méltóságot illetően megalkuvások nélkül. Ezzel nem játszhatunk!

Ebből a városból megújítjuk elkötelezettségünket, hogy imádkozunk és dolgozunk a békéért: a meggyötört Ukrajnáért, Palesztináért és Izraelért, Szudánért, Mianmarért és minden háborútól szenvedő népért.

Kérjük a Grisa-hegyen anyaként és királynőként tisztelt Szűz Mária közbenjárását!

[Elimádkozzák az Úrangyalát.]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír