Ferenc pápa a Fülöp-szigetek ünnepén: Vonzó az az Egyház, amely ítélkezés nélkül szereti a világot

Ferenc pápa teljes homíliájának fordítását közreadjuk.

„Isten annyira szerette a világot, hogy odaadta egyszülött Fiát” (Jn 3,16). Itt találjuk az evangélium szívét, ebben rejlik örömünk alapja. Az evangélium tartalma ugyanis nem egy eszme vagy tan, hanem Jézus, a Fiú, akit az Atya nekünk adott, hogy életünk legyen. Jézus az örömünk alapja, nem pedig egy szép elmélet arról, hogy miként legyünk boldogok, hanem annak megtapasztalása, hogy kísérve és szeretve vagyunk életünk útján. „Annyira szerette a világot, hogy odaadta Fiát.”

Testvérek, álljunk meg egy pillanatra ennél a két szempontnál: „annyira szerette”, és „odaadta”.

Először is, Isten annyira szerette. Ezek a szavak, melyeket Jézus Nikodémushoz intéz – egy idős zsidó férfihoz, aki meg akarta ismerni a Mestert –, segítenek felfedezni Isten igazi arcát. Isten mindig szeretettel nézett ránk, és szeretetből jött közénk Fiának testében. Őbenne jött megkeresni bennünket azokon a helyeken, ahol eltévedtünk; őbenne jött felemelni bennünket bukásainkból; őbenne hullatta könnyeinket és gyógyította sebeinket; őbenne áldotta meg örökre életünket. Aki hisz benne, mondja az evangéliumot, nem vész el (uo.).

Jézusban Isten kimondta végleges szavát életünkről: nem elveszett vagy, hanem szeretve vagy! Szüntelenül szeretve!

Ha az evangélium hallgatása és hitünk gyakorlása nem tágítja ki szívünket úgy, hogy felfogjuk e szeretet nagyságát, és esetleg egy komor, szomorú, zárt vallásosságba csúszunk, akkor ez annak a jele, hogy meg kell állnunk egy kicsit, és újból meg kell hallgatnunk az örömhírt: Isten annyira szeret téged, hogy egész életét neked adja! Ő nem olyan isten, aki felülről közömbösen néz ránk, hanem Atya, szerelmes Atya, aki bekapcsolódik történelmünkbe; nem olyan isten, aki örömét leli a bűnös halálában, hanem Atya, aki azért aggódik, nehogy elvesszen valaki; nem olyan isten, aki elítél, hanem Atya, aki szeretetének áldó ölelésével megment bennünket.

És elérkeztünk a második szóhoz: Isten „odaadta” a Fiát. Pontosan azért, mivel annyira szeret bennünket, Isten odaadja önmagát, és felkínálja nekünk életét.

Aki szeret, mindig kilép magából – ezt ne felejtsétek el: aki szeret, az mindig kilép önmagából. A szeretet mindig felkínálja magát, odaadja magát, eltékozolja magát.

A szeretet ereje éppen ez: széttöri az önzés burkát, lebontja a túlzott számítgatással emelt, emberi biztonsági gátakat, ledönti a válaszfalakat, és legyőzi a félelmeket, hogy ajándékul adja magát. Ez a szeretet dinamikája: elajándékozni magunkat, odaadni önmagunkat. Aki szeret, az ilyen: inkább kockáztat, és adja magát, ahelyett, hogy magát visszatartva elsenyvedne. Isten ezért lép ki önmagából, mert „annyira szeretett”. Szeretete olyan nagy, hogy nem tudja megtenni, hogy ne adja magát nekünk. Amikor a pusztában vándorló népet mérgező kígyók támadták meg, Isten bronzkígyót készíttetett Mózessel; a kereszten felemelt Jézusban azonban ő maga jött el meggyógyítani bennünket a halálos méregtől, bűnné tette magát, hogy megmentsen bennünket a bűntől. Isten nem szavakkal szeret bennünket: odaadja a Fiát, hogy aki ránéz és hisz benne, üdvözüljön (vö. Jn 3,14–15).

Minél jobban szeret valaki, annál inkább képessé válik adni. Ez a kulcs életünk megértéséhez is. Jó találkozni olyan emberekkel, akik szeretik egymást és megosztják egymással életüket; róluk is azt lehet mondani, amit Istenről: annyira szeretik egymást, hogy odaadják életüket. Nem csak az számít, amit létre tudunk hozni vagy amit meg tudunk szerezni, mindenekelőtt a szeretet számít, amelyet adni tudunk!

És ez az öröm forrása! Isten annyira szerette a világot, hogy odaadta Fiát. Innen nyeri értelmét az a felhívás, amelyet az Egyház a mai vasárnapon hozzánk intéz: „Örvendezz […]! Ujjongjatok és örüljetek, akik azelőtt szomorkodtatok: teljetek el vigasztalástok bőségével” (kezdőének; vö. Iz 66,10–11). Visszagondolok arra, amit egy héttel ezelőtt tapasztaltunk Irakban: egy meggyötört nép ujjongva örült; hála Istennek, az ő irgalmának! Időnként ott keresünk örömet, ahol nincs, a hiú ábrándokban, önmagunk nagynak képzelésében, az anyagi dolgok látszólagos biztonságában, önmagunkról alkotott képünk kultuszában és sok minden másban… De az élet tapasztalata arra tanít bennünket, hogy az igazi öröm az az érzés, hogy ingyenesen szeretve vagyunk, hogy kísérve vagyunk, hogy van valaki, aki osztozik álmainkon, és aki, ha hajótörést szenvedünk, segítségünkre siet, és biztonságos kikötőbe vezet bennünket.

Kedves testvérek, ötszáz év telt el azóta, hogy a keresztény örömhír először érkezett a Fülöp-szigetekre. Megkaptátok az evangélium örömét: hogy Isten annyira szeretett bennünket, hogy odaadta Fiát értünk. És ez az öröm látható népeteken, a szemetekben, arcotokon, énekeitekben és imáitokban. Az az öröm, amellyel elviszitek hiteteket más földekre.

Sokszor mondtam, hogy itt Rómában a Fülöp-szigeteki nők a hit „csempészei”! Mert ahová dolgozni mennek, ott dolgoznak, de a hitet is továbbadják. Ez – hadd használjam ezt a szót – generációs [genetikai] betegség, de áldott betegség! Őrizzétek meg!

Adjátok tovább a hitet, azt az örömhírt, amelyet ötszáz évvel ezelőtt kaptatok! Szeretnék köszönetet mondani az örömért, amelyet az egész világnak és a keresztény közösségeknek nyújtotok! A sok szép tapasztalatra gondolok, mint mondtam, a római családokban – de így van ez az egész világon –, ahol visszafogott és szorgalmas jelenlétetek hívő tanúságtétellé is tudott válni. Mária és József stílusával: Isten azt kedveli, ha alázatos, rejtett, bátor és kitartó szolgálattal adjuk tovább a hit örömét.

E szép ünnepen, mely oly fontos Isten szent népének a Fülöp-szigeteken, szeretnélek biztatni benneteket, hogy ne hagyjátok abba az evangelizálást – mely nem hívők toborzása, más dolog! A keresztény örömhírt, melyet megkaptatok, mindig el kell juttatnotok másoknak; Isten közelségének evangéliuma a testvérek iránti szeretetben kíván kifejeződni; Istennek az a vágya, hogy senki se vesszen el, azt követeli meg az Egyháztól, hogy vegye gondjaiba a sérülteket és a peremre szorultakat.

Ha Isten annyira szeret, hogy odaadja magát nekünk, az Egyháznak is ez a küldetése: nem ítélkeznie kell, hanem befogadni; nem parancsolni, hanem ültetni; az Egyháznak nem elítélnie kell, hanem elvinni Krisztust, aki az üdvösség.

Tudom, hogy egyházatok lelkipásztori programja: a missziós elkötelezettség, amely mindenkit bevon és mindenkihez eljut. Sose csüggedjetek ezen az úton! Ne féljetek hirdetni az evangéliumot, szolgálni, szeretni! És örömötökkel el tudjátok érni, hogy az Egyházról is azt mondják: „annyira szerette a világot!”

Gyönyörű és vonzó az az Egyház, amely ítélkezés nélkül szereti a világot, és odaadja önmagát a világért.

Kedves testvérek, kívánom, hogy így legyen a Fülöp-szigeteken és a föld minden szegletében.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír