Ferenc pápa katekézise: A hit megszabadít attól a félelemtől, hogy a halállal mindennek vége

A pápa felvázolta a Szentlélekre vonatkozó tanítás fejlődését, és a Léleknek azt a tulajdonságát hangsúlyozta, hogy éltet, sőt örök élettel ajándékoz meg bennünket.

Az alábbiakban Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A mai katekézissel arról a témáról, hogy milyen kinyilatkoztatást találunk a Szentlélekről a Szentírásban, átlépünk arra a témára, hogy a Szentlélek miként van jelen és hogyan munkálkodik az Egyház életében, a mi keresztény életünkben.

Az első három évszázadban az Egyház nem érezte szükségét annak, hogy a Szentlélekben való hitét kifejezetten megfogalmazza. Például az Egyház legrégebbi hitvallásában, az úgynevezett apostoli hitvallásban, miután azt mondjuk, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében, és Jézus Krisztusban, aki született, meghalt, alászállt a poklokra, feltámadt és fölment a mennybe”, hozzátesszük: „Hiszek a Szentlélekben”, semmi többet, minden részletezés nélkül.

Az eretnekség felbukkanása késztette az Egyházat arra, hogy pontosabban megfogalmazza hitét. Amikor ez a folyamat elkezdődött – Szent Atanázzal a negyedik században –, az Egyháznak a Szentlélek megszentelő és Istenhez hasonlóvá tevő tevékenységéről szerzett tapasztalata vezette az Egyházat a Szentlélek teljes istenségének bizonyosságához. Erre a 381-es Konstantinápolyi Ökumenikus Zsinaton került sor, mely a Szentlélek istenségét azokkal a jól ismert szavakkal határozta meg, amelyeket ma is ismétlünk a hitvallásban: „Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik, akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút, ő szólt a próféták szavával.”

Azt mondani, hogy a Szentlélek „Úr”, azt jelentette, hogy ő osztozik Isten „uralmában”, mely a Teremtő világához tartozik, nem pedig a teremtményekéhez. Az erősebb kijelentés az, hogy ugyanaz a dicsőség és imádás illeti meg, mint az Atyát és a Fiút. Ez az egyenlő tisztelet érve, mely oly kedves volt Nagy Szent Bazilnak, aki ennek a formulának a fő megfogalmazója volt. Tehát a Szentlélek Úr, a Szentlélek Isten.

A zsinati meghatározás nem végpont, hanem kiindulópont volt. Az történt ugyanis, hogy miután megszűntek a történelmi okok, melyek megakadályozták a Szentlélek istenségének kifejezettebb kimondását, minden további nélkül vallották a Szentlélek istenségét az Egyház istentiszteletében és teológiájában. Már Nazianzoszi Szent Gergely, az említett zsinat után, gondtalanul mondhatja: „A Szentlélek tehát Isten? Kétségtelenül! Vajon egylényegű [az Atyával és Fiúval]? Igen, hiszen valóban Isten” (Harmincegyedik beszéd [Oratio 31], 5.10).

Mit mond nekünk, mai hívőknek az a hitcikkely – „Hiszek a Szentlélekben” –, amelyet minden vasárnapi szentmisében megvallunk? A múltban elsősorban azzal a kijelentéssel foglalkoztak, hogy a Szentlélek „az Atyától származik”. A latin egyház hamarosan kiegészítette ezt a kijelentést azzal, hogy hozzátette – a mise hitvallásában –, hogy a Szentlélek „és a Fiútól” származik. Mivel latinul az „és a Fiútól” kifejezést Filioque-nak mondják, ebből született a Filioque néven elhíresült vita, amely sok veszekedésnek és szakadásnak volt az oka (vagy ürügye) a keleti és a nyugati egyház között. Nyilvánvalóan nem itt kell foglalkozni ezzel a kérdéssel, mely egyébként a két egyház között kialakult párbeszéd légkörében elvesztette egykori keserűségét, s ma már lehetővé teszi, hogy a teljes kölcsönös elfogadásban mint az egyik fő „kibékített különbözőségben” reménykedhetünk. Szeretem ezt mondani: „kibékített különbözőségek”.

A keresztények között sok különbözőség van: ez ehhez az iskolához tartozik, az amahhoz; ez protestáns, az pedig… A lényeg az, hogy ezeket a különbözőségeket kibékítsük, az együtt járással megvalósuló szeretetben.

Miután túlléptünk ezen az akadályon, ma kiemelhetjük a számunkra legfontosabb tulajdonságot, amelyet a hitvallás cikkelyében megvallunk, nevezetesen azt, hogy a Szentlélek „éltető”, vagyis életadó. Tegyük fel magunknak a kérdést: milyen életet ad a Szentlélek? Kezdetben, a teremtéskor Isten lehelete természetes életet ad Ádámnak; sárszoborból „élőlénnyé” teszi (vö. Ter 2,7).

Most, az új teremtéskor a Szentlélek a hívőknek új életet ad, krisztusi életet, természetfeletti életet, istengyermeki életet.

Joggal kiálthatja Pál apostol: „A Lélek törvénye, mely Krisztus Jézusban való életet ad, megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől” (Róm 8,2).

Mi a nagy és vigasztaló hír számunkra mindebben? Az, hogy a Szentlélek által nekünk adott élet örök élet! A hit megszabadít bennünket attól a félelemtől, hogy el kell fogadnunk, hogy itt mindennek vége, hogy nincs megváltás a földön uralkodó szenvedésből és igazságtalanságból. Pál apostolnak egy másik kijelentése biztosít bennünket: „Ha bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, Ő, aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11). A Lélek bennünk lakik, bennünk van.

Ápoljuk ezt a hitet azok számára is, akik gyakran önhibájukon kívül ennek híján vannak, és nem tudnak értelmet adni életüknek! És ne felejtsünk el köszönetet mondani annak, aki halálával elnyerte számunkra ezt a felbecsülhetetlen ajándékot!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír