Ferenc pápa katekézise: Imánkban bizalmasan beszéljünk Jézussal, mint barát a barátjával!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Folytatjuk katekéziseinket a megkülönböztetés témájáról – mert nagyon fontos a megkülönböztetés témája;

tudnunk kell, mi zajlik bennünk; fel kell ismernünk a bennünk lévő érzéseket és gondolatokat, meg kell vizsgálnunk, honnan jönnek, hová vezetnek, milyen döntést igényelnek.

Ma a megkülönböztetés első alkotóelemére, az imádságra összpontosítunk. Ahhoz, hogy képesek legyünk a megkülönböztetésre, megfelelő légkörben, az imádság állapotában kell lennünk.

Az ima nélkülözhetetlen segítség a lelki megkülönböztetéshez, különösen, ha az ima az érzelmeinket is bevonja, és lehetővé teszi, hogy keresetlen szavakkal, bizalmasan forduljunk Istenhez, ahogy az ember a barátjával beszél.

Tudnunk kell felülemelkedni gondolatainkon, szeretetteljes spontaneitással kell meghitt párbeszédet kezdenünk az Úrral.

A szentek életének titka az Istennel való bizalmas, meghitt kapcsolat, mely növekszik bennük, és segítik őket, hogy egyre könnyebben felismerjék, mi az, ami az Úr tetszésére van. Az igazi ima bizalmas, meghitt kapcsolat Istennel. Nem imák mormolása, nem imák ismételgetése, mintha papagájok lennénk, nem! Az igazi ima ez a spontán, szeretetteljes együttlét az Úrral! Ez a bizalmas kapcsolat legyőzi azt a félelmet vagy kétséget, hogy az ő akarata nem a mi javunkat szolgálja – ez a kísértés időnként felüti fejét gondolataink között, és nyugtalanná, bizonytalanná, sőt keserűvé teszi a szívünket.

A megkülönböztetés nem törekszik abszolút bizonyosságra – nem egy kémiailag tiszta módszer –, nem törekszik abszolút bizonyosságra, mert az életre vonatkozik, az élet pedig nem mindig logikus, sok aspektusa van, melyeket nem lehet egyetlen gondolati kategóriába foglalni. Szeretnénk pontosan tudni, mit kellene tennünk, de ha megtudjuk is, sokszor nem aszerint cselekszünk. Hányszor megtapasztaltuk már mi is azt, amiről Pál apostol ír: „Nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok” (Róm 7,19).

Mi nem csak észből vagyunk, nem vagyunk gépek, nem elég utasításokat kapnunk, hogy azokat végrehajtsuk: amik akadályozzák vagy éppen segítik az Úr melletti döntést, azok mindenekelőtt érzelmi dolgok, a szívből fakadnak.

Jelzésértékű, hogy Márk evangéliumában Jézus első csodája egy ördögűzés (vö. Mk 1,21–28). A kafarnaumi zsinagógában kiűzi az ördögöt egy emberből, megszabadítva őt attól a hamis istenképtől, amelyet a sátán a kezdetektől fogva sugall az embernek: ez egy olyan Istennek a képe, aki nem akarja, hogy boldogok legyünk. Ebben az evangéliumi szakaszban a megszállott ember tudja, hogy Jézus Isten, de ez nem készteti arra, hogy higgyen benne. Sőt, azt mondja: „A vesztünkre jöttél” (Mk 1,24).

Sokan, még keresztények is, ugyanezt gondolják; hogy lehet Jézus akár Isten Fia is, de kételkednek abban, hogy a mi boldogságunkat akarja; sőt, egyesek attól tartanak, hogy ha komolyan vennénk javaslatát – amit Jézus javasol nekünk –, azzal tönkretennénk az életünket, megtagadnánk a legmélyebb vágyainkat és törekvéseinket. Néha ilyen gondolatok bukkannak fel bennünk: Isten túl sokat kér tőlünk, félünk, hogy Isten túl sokat kér tőlünk, hogy nem igazán szeret bennünket. Ezzel szemben az első találkozásunk során láttuk, hogy az Úrral való találkozás jele az öröm. Amikor imádságban találkozom az Úrral, örömmel tölt el. Valamennyien vidámmá válunk! Gyönyörű érzés! A szomorúság vagy a félelem viszont az Istentől való távollét jelei: „Ha el akarsz jutni az örök életre, tartsd meg a parancsokat” – mondja Jézus a gazdag ifjúnak (Mt 19,17). Sajnos a fiatalember számára bizonyos akadályok nem tették lehetővé, hogy megvalósítsa a szívében hordozott vágyat, azt, hogy közelebbről kövesse a „jó mestert”. Érdeklődő, vállalkozó szellemű fiatalember volt, ő kezdeményezte a Jézussal való találkozást, de a vonzalmaiban nagyon is megosztott volt, számára a vagyon túl fontos volt. Jézus nem kényszeríti őt arra, hogy döntsön, de a szöveg megjegyzi, hogy a fiatalember „szomorúan” (Mt 19,22) távozott Jézustól.

Akik eltávolodnak az Úrtól, sosem elégedettek, még akkor sem, ha dúskálnak javakban és lehetőségekben. Jézus sosem kényszerít arra, hogy kövessük! Soha!

Jézus tudatja velünk akaratát, teljes szívéből tudatja velünk a dolgokat, de szabadon hagy bennünket. És ez a legszebb dolog a Jézussal való imádkozásban: a szabadság, amelyet meghagy nekünk. Ezzel szemben, amikor elfordulunk az Úrtól, valami szomorúság, valami rossz dolog marad a szívünkben.

Nem könnyű felismerni, mi zajlik bennünk, mert a látszat csalóka, de az Istennel való meghitt kapcsolat finoman eloszlathatja a kétségeket és félelmeket, és életünket egyre fogékonyabbá teszi az ő „szelíd fényére”, ahogyan azt Szent John Henry Newman szépen mondja. A szentek visszatükröződő fénnyel ragyognak, és a mindennapok egyszerű gesztusaival mutatják meg Isten szerető jelenlétét, aki lehetővé teszi a lehetetlent. Azt mondják, hogy két házastárs, akik hosszú ideje élnek együtt, és szeretik egymást, végül hasonlítani kezdenek egymásra. Valami hasonlót mondhatunk az affektív imádságról is: fokozatosan, de hatékonyan egyre inkább képessé tesz bennünket annak felismerésére, ami a lényegünknek való megfelelés miatt számít, mint olyasmit, ami lényünk mélyéről fakad. Imádkozni nem azt jelenti, hogy szavakat és szavakat mondok, nem; imádkozni azt jelenti, hogy megnyitom a szívemet Jézus előtt, közeledem Jézushoz, engedem, hogy Jézus belépjen a szívembe, és megéreztesse velem jelenlétét. És

ott meg tudjuk különböztetni, mikor van szó Jézusról, és mikor csak rólunk és gondolatainkról, melyek sok esetben messze vannak attól, amit Jézus akar.

Kérjük ezt a kegyelmet: hogy baráti kapcsolatban éljünk az Úrral, ahogyan a barát beszél a barátjával (vö. Loyolai Szent Ignác: Lelkigyakorlatok, 53). Ismertem egy idős szerzetes testvért, aki egy iskola portása volt, és amikor csak tehette, odament a kápolnához, ránézett az oltárra, és azt mondta: „Szia”, mert közel állt Jézushoz.

Nem kellett blabláznia, nem: „Szia, közel vagyok hozzád, és te is közel vagy hozzám!”

Ezt a kapcsolatot kell az imádságban megteremtenünk: közelség, érzelmi közelség, testvéri közelség Jézussal. Egy mosoly, egy egyszerű gesztus, és nem olyan szavak mondogatása, amelyek nem érnek el a szívhez. Ahogy mondtam, úgy beszéljetek Jézussal, ahogyan egy barát beszél a barátjával! Ezt a kegyelmet kell kérnünk egymás számára: hogy Jézust barátunknak, a legjobb barátunknak, hűséges barátunknak lássuk, aki nem zsarol, aki sosem hagy el bennünket, még akkor sem, ha mi elfordulunk tőle. Ő a szívünk kapujában marad. „Nem, én nem akarok tudni rólad semmit” – mondjuk. De ő csendben ott marad, kéznél marad, a szívhez elérhető közelségben, mert ő mindig hűséges. Menjünk előre ezzel az imával, mondjuk a „szia” imát, szívből üdvözöljük az Urat, gyakoroljuk a szeretet imáját, az érzelmi közelség imáját, kevés szóval, de kedves gesztusokkal és jó cselekedetekkel! Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican.va

Magyar Kurír