Ferenc pápa katekézise: A jóslás, a varázslás nem keresztény, ha hiszel Krisztusban, hagyatkozz őrá!

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közreadjuk, magyar fordításban.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az Apostolok cselekedeteinek könyvében azt olvassuk, hogy az evangélium útja megállás nélkül folytatódik a világban, és áthalad Efezus városán, megmutatva teljes üdvözítő jelentőségét. Pálnak köszönhetően mintegy tizenkét ember megkeresztelkedik Jézus nevében, megtapasztalják a Szentlélek kiáradását, aki újjászületést hoz nekik (vö. ApCsel 19,1–7). Az apostolon keresztül pedig sokféle csoda történik: a betegek meggyógyulnak és megszállottak megszabadulnak (vö. ApCsel 19,11–12). Ez azért történik, mert a tanítvány hasonlít Mesterére (vö. Lk 6,40), és jelenvalóvá teszi őt azáltal, hogy közli testvéreivel ugyanazt az új életet, amelyet tőle kapott.

Istennek az Efezusba betörő hatalma leleplezi azokat, akik Jézus nevét akarják felhasználni ördögűzésekhez anélkül, hogy lelki felhatalmazással rendelkeznének (vö. ApCsel 19,13–17), és felfedi a varázsmesterségek gyengeségét, amelyekkel sokan felhagytak azok közül, akik Krisztust választották. Felhagytak a varázsmesterségekkel (vö. ApCsel 19,18–19). Valódi fordulat ez egy olyan város életében, mint Efezus, mely a varázsló tevékenység híres központja volt! Lukács így hangsúlyozza a Krisztusban való hit és a varázslás összeegyeztethetetlenségét. Ha Krisztust választod, akkor nem fordulhatsz varázslóhoz: a hit azt jelenti, hogy bizalommal egy megbízható Isten kezébe helyezzük magunkat, aki nem okkult praktikákon keresztül, hanem kinyilatkoztatásban és ingyenes szeretettel ismerteti meg magát. Talán valamelyiketek azt mondja nekem: „Ó, igen, de ez a varázslás dolog már idejétmúlt: ma, a keresztény civilizációban ilyen már nem történik.” De legyetek csak óvatosak! Kérdem tőletek: hányan mentek jósoltatni magatoknak tarot kártyával, hányan mentek tenyérjóslásra vagy kártyavetésre a jósnőkhöz? Ma is élnek nagyvárosokban olyan gyakorló keresztények, akik ilyesmiket csinálnak. Arra a kérdésre pedig, hogy „ha hiszel Jézus Krisztusban, miért mégy a varázslóhoz, a jósnőhöz, és a hozzájuk hasonlókhoz?”, azt válaszolják: „Hiszek Jézus Krisztusban, de babonaságból elmegyek hozzájuk is.” De könyörgöm: a varázslás nem keresztény! Ezek a dolgok, amelyek arra szolgálnak, hogy kitalálják a jövőt vagy kitaláljanak sok mindent, vagy megváltoztassanak élethelyzeteket, nem keresztények! Krisztus kegyelme mindent elhoz neked: imádkozz, és bízd rá magad az Úrra!

Efezusban az evangélium terjesztése kárt okoz az ezüstművesek kereskedelmének – egy újabb probléma –, akik Artemisz-istennőszobrokat készítettek, egy vallásgyakorlatból igazi üzletet csináltak. Kérlek benneteket, gondolkodjatok el ezen. Az ezüstművesek, mivel azt tapasztalják, hogy ez a sok pénzt hozó tevékenység csökken, zavargást szerveznek Pál ellen, és a keresztényeket azzal vádolják, hogy válságba sodorják a kézművesek csoportját, Artemisz szentélyét és ennek az istennőnek a kultuszát (vö. ApCsel 19,23–28).
Pál ezután Efezusból Jeruzsálem felé veszi az irányt, és elérkezik Milétoszba (vö. ApCsel 20,1–16). Ott elhívatja az efezusi egyház véneit – a presbitereket: ma papokat mondanánk –, hogy „lelkipásztori” utasításokat adjon nekik (vö. ApCsel 20,17–35). Pál apostoli szolgálatának végénél járunk, és Lukács ismerteti velünk búcsúbeszédét, egyfajta lelki végrendeletet, amelyet az apostol azokra hagy, akiknek az ő távozása után vezetniük kell az efezusi közösséget. Ez az Apostolok cselekedetei könyvének az egyik legszebb része: javaslom, hogy vegyétek elő ma az Újszövetséget, a Bibliát, és olvassátok el a huszadik fejezetből Pálnak ezt a búcsúzását az efezusi presbiterektől; Milétoszban búcsúzik. Jó látni, ahogyan az apostol elbúcsúzik, és azt is megérthetjük, hogy a mai papoknak hogyan kellene elbúcsúzniuk, sőt, hogy az összes kereszténynek hogyan kellene elbúcsúznia.  Gyönyörű ez a szakasz!

A buzdító részben Pál a közösség vezetőit bátorítja, akikről tudja, hogy utoljára látja őket. És mit mond nekik? „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra!” Ez a pásztor munkája: vigyázni; vigyázni magára és a nyájra. A pásztornak vigyáznia kell, a plébánosnak vigyáznia kell, virrasztania kell, a papoknak vigyázniuk kell, a püspököknek, a pápának vigyázniuk kell. Virrasztani, hogy őrizzük a nyájat, és vigyáznunk kell magunkra is. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy lássuk, miként teljesítjük ezt a vigyázási kötelességünket. „Vigyázzatok magatokra és az egész nyájra, amelynek őrzőivé tett titeket a Szentlélek, hogy pásztorként gondoskodjatok Isten egyházáról, amelyet tulajdon vérével szerzett magának!” (ApCsel 20,28) – ezt mondja Szent Pál. A püspököktől a legnagyobb közelség követeltetik meg a Krisztus drága vére által megváltott nyájhoz, és készen kell állniuk arra, hogy megvédjék a „farkasoktól” (ApCsel 20,29). A püspököknek nagyon közel kell lenniük az emberekhez, hogy őrizzék és megvédjék őket; nem szabad elszakadniuk az emberektől. Pál, miután rábízta ezt a feladatot Efezus vezetőire, Isten kezébe helyezi őket, és „kegyelmének szavára” bízza őket (ApCsel 20,32.), mely minden növekedésnek a kovásza, és az életszentség útja az Egyházban, és felszólítja őket, hogy hozzá hasonlóan saját kezükkel dolgozzanak, hogy ne jelentsenek terhet másoknak, támogassák a gyengéket, és tapasztalják meg, hogy „nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35).

Kedves testvérek, kérjük az Urat, hogy újítsa meg bennünk az Egyház és az általa őrzött hitletétemény iránti szeretetet, és tegyen minket is felelőssé a nyáj őrzéséért, támogatva a pásztorokat imádsággal, hogy az isteni Pásztor szilárdságával és gyengédségével forduljanak mások felé.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír