Ferenc pápa katekézise: Keresztény életünk a liturgikus imából forrásozik!

Ferenc pápa teljes katekézisének és felhívásának fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az Egyház történetében többször is megjelent a kísértés arra, hogy egy olyan kereszténységet próbáljunk megvalósítani, amely a hívő belső életére korlátozódik, és amely nem ismeri el a nyilvános liturgikus szertartások lelki jelentőségét. Ez a törekvés nemegyszer egy olyan vallásosság feltételezett nagyobb tisztaságára hivatkozott, amely nem függ a külső szertartásoktól, melyeket haszontalan vagy káros tehernek tekintett. A kritika nemcsak egy bizonyos rituális forma vagy a szertartás bemutatásának meghatározott módja ellen, hanem maga a liturgia, az imádkozás liturgikus formája ellen irányult. Valóban léteznek az Egyházban bizonyos lelkiségi formák, amelyek nem tudták megfelelően integrálni a liturgikus dimenziót. Sok hívő, jóllehet szorgalmasan részt vett a szertartásokon, különösen a vasárnapi misén, hitéhez és lelki életéhez inkább más, jámborsági jellegű forrásokból merített táplálékot.

Az elmúlt évtizedekben jelentős előrelépés történt ezen a téren. A II. vatikáni zsinat Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúciója jelenti e hosszú út legfőbb állomását. Ez a dokumentum átfogóan és egységesen megerősíti az isteni liturgia fontosságát a keresztények életében, akik objektív közvetítést találnak benne, melyet az a tény követel meg, hogy Jézus Krisztus nem egy eszme vagy egy érzés, hanem egy élő személy, és az ő misztériuma egy történelmi esemény. A keresztények imája konkrét közvetítéseken keresztül valósul meg, ilyen a Szentírás, a szentségek, a liturgikus szertartások, a közösség. A keresztény életben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a testi és anyagi szférát, mert Jézus Krisztusban ez üdvözítő úttá vált számunkra. Úgy is mondhatnánk, hogy a testünkkel is kell imádkoznunk: testünk is rész vesz az imánkban.

Ezért nem lehetséges keresztény lelkiség, mely nem a szent misztériumok ünneplésében gyökerezne. A katekizmus a következőt írja: „Krisztus és a Szentlélek küldetése – a Léleké, aki az Egyház szentségi liturgiájában az üdvösség misztériumát hirdeti, jelenvalóvá teszi és közli – az imádkozó szívben folytatódik” (KEK 2655). A liturgia önmagában nemcsak spontán ima, hanem valami több és eredetibb dolog: olyan cselekvés, mely az egész keresztény tapasztalatot megalapozza, s ezért az ima is esemény, történés, jelenlét, találkozás. Krisztussal való találkozás. Krisztus a szentségi jelek által jelenvalóvá teszi magát a Szentlélekben: nekünk, keresztényeknek ezért van szükségünk arra, hogy részesedjünk az isteni misztériumokban.

Egy liturgia nélküli kereszténység – merem állítani – vélhetően egy Krisztus nélküli kereszténység. Nincs benne a teljes Krisztus.

Még a legcsupaszabb szertartásban is, mint amilyet egyes keresztények végeztek és végeznek a börtönökben vagy üldöztetés idején egy házba rejtőzve, Krisztus valóságosan jelenvalóvá teszi magát és önmagát adja híveinek.

Éppen objektív dimenziója miatt a liturgia az igényli, hogy odaadóan végezzük annak érdekében, hogy a szertartás során kiáradó kegyelem ne vesszen el, hanem elérje mindenkinek a tényleges életét. A katekizmus nagyon jól kifejti: „Az imádság magába fogadja és elsajátítja a liturgiát az ünneplés alatt és után” (uo.). Sok keresztény ima nem a liturgiából származik, de mindegyik, ha keresztény, feltételezi a liturgiát, vagyis Jézus Krisztus szentségi közvetítését. Valahányszor keresztelést végzünk, vagy konszekráljuk a kenyeret és a bort az eucharisztiában, vagy szent olajjal megkenjük egy beteg ember testét, Krisztus van jelen! Ő az, aki cselekszik, és ő jelen van úgy, mint amikor meggyógyította egy beteg ember testrészét, vagy végső rendelkezését meghozta az utolsó vacsorán a világ üdvösségéért.

A keresztény ember imája sajátjává teszi Jézus szentségi jelenlétét. Ami rajtunk kívül áll, az részünkké válik: a liturgia ezt az étkezés oly természetes gesztusával is kifejezi. A misét nem lehet csak „hallgatni”! Nem helyes, ha valaki azt mondja, hogy „misét hallgatni megyek”. A szentmisét nem lehet pusztán hallgatni, mintha csak nézői lennénk valaminek, ami úgy játszódik le előttünk, hogy be se von bennünket.

A misét mindig ünnepeljük, és nemcsak a pap ünnepli, aki vezeti a szertartást, hanem minden keresztény ünnepli, aki azt átéli. A központ Krisztus!

Mi pedig mindnyájan – ajándékaink és szolgálataink sokféleségében – csatlakozunk az ő cselekvéséhez, hiszen ő, Krisztus, a liturgia főszereplője.

Amikor az első keresztények elkezdték istentiszteleti tevékenységüket, Jézus tetteit és szavait aktualizálták, hogy a Szentlélek fényével és erejével a kegyelem által elért életük Istennek felajánlott lelki áldozattá váljon. Ez a megközelítés igazi „forradalom” volt. Szent Pál a rómaiaknak írt levelében így fogalmaz: „Tehát Isten irgalmára kérlek titeket, testvérek, ajánljátok testeteket élő, szent és kedves áldozatul Istennek. Ez a hozzátok illő istentisztelet” (Róm 12,1).

Az életnek istentiszteletté kell válnia, de ez nem valósulhat meg ima, különösen liturgikus ima nélkül.

Ez a gondolat segítsen mindnyájunknak, amikor misére megyünk: azért megyek, hogy közösségben imádkozzam, a jelen lévő Krisztussal együtt imádkozzam. Amikor például keresztelőre megyünk, ott Krisztus van jelen, ő az, aki keresztel. „De, Atyám, ez csak egy szép gondolat, egy üres frázis!” Nem, nem üres frázis. Krisztus jelen van, és a liturgiában együtt imádkozunk Krisztussal, aki ott áll mellettünk.

* * *

FELHÍVÁS

Holnap lesz az emberi testvériség első világnapja, amelyet az ENSZ közgyűlésének nemrégiben hozott határozata vezetett be. Ez a kezdeményezés figyelembe veszi a 2019. február 4-én Abu-Dzabiban tartott találkozót is, amelyen az Al-Azhar nagyimámja, Ahmed et-Tajjeb, és én aláírtuk az emberi testvériségről szóló dokumentumot a világ békéje és a békés emberi együttélés érdekében. Nagyon örülök, hogy az egész világ nemzetei csatlakoznak ehhez az ünnephez, melynek célja a vallások és kultúrák közötti párbeszéd elősegítése. Holnap délután virtuális találkozón veszek részt az al-Azhari nagyimámmal, az ENSZ főtitkárával, António Guterres úrral, és további személyekkel. Az ENSZ imént említett határozata elismeri, hogy „az összes vallási csoport közötti párbeszéd jelentősen hozzájárulhat az egész emberiség közös értékeinek tudatosításához és megértéséhez”. Erre irányuljon mai imádságunk és az év minden napján végzett munkálkodásunk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír