Ferenc pápa katekézise: Mária ott áll azok mellett is, akik elhagyatva halnak meg!

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma a katekézist a Máriával való közös imádságnak szenteljük, éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony főünnepének vigíliáján. Tudjuk, hogy a keresztény imádság legfőbb útja Jézus embersége. A keresztény imádság tipikus bizalmasságának nem lenne értelme, ha az Ige nem testesült volna meg, és nem ajándékozott volna meg bennünket a Lélekben az ő gyermeki kapcsolatával, mely őt az Atyához fűzi. Hallhattuk – az olvasmányban –, hogy a tanítványok, a jámbor asszonyok és Mária összejöttek, és imádkoztak Jézus mennybemenetele után: ez az első keresztény közösség, mely Jézus ajándékára, Jézus ígéretére várakozott.

Krisztus a közvetítő, a híd, melyen átkelünk, hogy az Atyához forduljunk (vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2674). Ő az egyetlen Megváltó: nincsenek társmegváltók. Ő a voltaképpeni közvetítő, a közvetítő. Minden imádságunk, melyet Istenhez intézünk, Krisztus által, Krisztussal és Krisztusban, az ő közbenjárásának köszönhetően megy végbe. A Szentlélek minden időre és helyre kiterjeszti Krisztus közvetítését: nincs más név, amelyben üdvözülhetnénk (vö. ApCsel 4,12). Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között.

Krisztus egyetlen közvetítéséből nyer értelmet és értéket a többi vonatkozás, amelyet a keresztény ember a maga imádsága és tisztelete számára talál, mindenekelőtt a Szűz Máriára, Jézus anyjára való vonatkozás.

Mária kiváltságos helyet foglal el a keresztény ember életében, s így imádságában is, mert ő Jézus anyja. A keleti egyházak gyakran Hodigitriaként ábrázolták, ő az, aki „utat mutat”, vagyis aki a Fiúra, Jézus Krisztusra mutat. Eszembe jut az a gyönyörű, egyszerű, ősi Hodigitria-festmény a bari székesegyházban: a Szűzanya a meztelen Jézust mutatja. Aztán tettek rá ruhát, hogy eltakarják meztelenségét, de az az igazság, hogy a meztelenül ábrázolt Jézus azt jelzi, hogy ő, a Máriától született ember a közvetítő. És Mária a közvetítőre mutat: ő a Hodigitria, az Útmutató. A keresztény ikonográfiában ő mindenütt jelen van, néha nagy súllyal is, de mindig a Fiúval kapcsolatban, mindig a Fiú szolgálatában.

Keze, szeme, magatartása élő „katekizmus”, és mindig a sarokpontra, a középpontra: Jézusra utal. Mária teljesen őfelé fordul

(vö. KEK 2674). Olyannyira, hogy azt mondhatjuk, inkább tanítvány, mint anya. Emlékezzünk a kánai menyegzőn elhangzó felhívására! Mária azt mondja: „Azt tegyétek, amit majd mond nektek!” Mindig Krisztusra mutat; ő az első tanítvány.

Ez az a szerep, amelyet Mária földi élete során elfoglalt, és amelyet örökre megőriz: ő az Úr alázatos szolgálóleánya, semmi több. Egy bizonyos ponton az evangéliumokban szinte eltűnni látszik; de a döntő pillanatokban visszatér, mint Kánában, amikor a Fiú az ő figyelmes beavatkozásának köszönhetően végbe vitte első „csodajelét” (vö. Jn 2,1–12), majd a Golgotán, a kereszt lábánál.

Jézus kiterjesztette Mária anyaságát az egész Egyházra, amikor rábízta a szeretett tanítványt, nem sokkal azelőtt, hogy meghalt volna a kereszten. Attól a pillanattól kezdve mindannyian az ő palástja alá kerültünk, amint az középkori freskókon vagy festményeken látható. Az első latin Mária-antifóna is erről szól: Sub tuum praesidium confugimus, sancta Dei Genitrix [Oltalmad alá futunk, szent istenszülő]: a Szűzanya, akire mint anyára Jézus rábízott minket, mindannyiunkat beburkol; de mint anya, nem mint istennő, nem mint társmegváltó, hanem mint anya. Igaz, hogy a keresztény jámborság mindig szép címeket ad neki, mint gyermek az anyjának: mennyi szépet mond egy gyermek az anyjának, akit szeret! De

legyünk óvatosak: azok a szép dolgok, amelyeket az Egyház és a szentek Máriáról mondanak, semmit sem vesznek el Krisztus megváltói egyediségéből. Ő az egyetlen Megváltó.

Olyan szeretetkifejezések ezek, amilyeneket egy gyermek mond az anyjának – néha túlozva is. De a szeretet, tudjuk, mindig túlzásokra késztet bennünket, de szeretetből esünk túlzásokba.

És így néhány olyan kifejezéssel kezdtünk imádkozni hozzá, amelyet az evangéliumokban mondtak neki: „kegyelemmel teljes”, „áldott az asszonyok között” (vö. KEK 2676–3677). Az Üdvözlégyben hamarosan az efezusi zsinat által szentesített „Theotokosz”, „Isten anyja” címhez is elérkezünk. És hasonlóan ahhoz, ahogy a Miatyánkban történik, a dicséret után a könyörgésünket is hozzáfűzzük: arra kérjük az anyát, hogy imádkozzon értünk, bűnösökért, hogy járjon közben gyengédségével, „most és halálunk óráján”. Most, az élet konkrét helyzeteiben, és az utolsó pillanatban, hogy elkísérjen bennünket – mint anya, mint első tanítvány – az örök életbe való átlépésben.

Mária mindig jelen van gyermekei betegágyánál, akik elhagyják ezt a világot. Ha valaki elhagyatva magára marad, akkor ő anyaként ott van, ahogy a Fia mellett is ott volt, amikor mindenki elhagyta őt.

Mária a világjárvány napjaiban is jelen volt és jelen van, ott volt azok mellett, akik sajnos elszigeteltségben, szeretteik közelségének vigasza nélkül fejezték be földi pályafutásukat. Mária mindig ott van mellettünk, anyai gyengédségével!

A hozzá intézett imák nem hiábavalók. Az „igen” asszonya, aki készségesen elfogadta az angyal meghívását, a mi kéréseinkre is válaszol, meghallja hangunkat, még azokat is, amelyek szívünkben zárva maradnak, mert nincs erejük előtörni, de amelyeket Isten jobban ismer, mint mi magunk. Anyaként hallgatja őket. Mint minden jó anya, és annál is jobban, Mária véd minket a veszélyben, aggódik értünk, akkor is, ha beleveszünk saját dolgainkba, ha eltévesztjük az útirányt, és nemcsak egészségünket, de üdvösségünket is veszélyeztetjük. Mária ott van, imádkozik értünk, imádkozik azokért, akik nem imádkoznak. Velünk együtt imádkozik. Miért? Mert ő a mi anyánk.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír