Ferenc pápa a médiamunkatársak jubileumán: Az újságírók szabadsága a mi szabadságunk

A Nobel-békedíjas Maria Ressa újságíró és a világszerte ismert Colum McCann író közötti párbeszéd után érkezett meg Ferenc pápa, aki rögtönzött köszöntőt mondott, írott beszédét pedig átadta Paolo Ruffininak, a Kommunikációs Dikasztérium prefektusának.

Az alábbiakban Ferenc pápa mindkét beszédének fordítását közöljük.

A Szentatya rögtönzött beszéde:

Kedves testvéreim, jó napot kívánok! Köszönöm szépen, hogy eljöttetek!

Egy kilencoldalas beszédet tartok a kezemben. Ebben az órában, amikor az ember gyomra már kezd mocorogni, kilenc oldalnyi szöveget meghallgatni kínszenvedés lenne számotokra. Ezért átadom a prefektusnak, ő majd közli veletek.

Csak egyetlen gondolatot szeretnék mondani a kommunikációról.

Kommunikálni annyi, mint kilépni önmagunkból, hogy adjunk valamit a magunkéból a másiknak. Sőt, a kommunikáció nemcsak kilépést jelent, hanem azt is, hogy találkozunk a másikkal. A kommunikálni tudás nagy bölcsesség, nagy bölcsesség!

Örülök a médiamunkatársak jubileumának. Munkátok építő munka: építi a társadalmat, építi az Egyházat, mindenkit segít, amennyiben tudósításotok igaz. [Mondhatná valaki:] „Atyám, én mindig az igazat mondom…” – „De te, te igaz vagy-e? Nemcsak a dolgok, amelyeket mondasz, hanem te magad, a belsődben, az életedben, igaz vagy-e?” Ez nagyon nagy próba. Közölni azt, amit Isten a Fiún keresztül tesz, és Isten kommunikációja a Fiúval és a Szentlélekkel. Közölni valami isteni dolgot. Köszönöm azt, amit tesztek, köszönöm szépen! Örülök!

És most szeretnélek üdvözölni benneteket, de ezt megelőzően szeretnék áldást adni.

 *

A Szentatya leírt és átadott beszéde:

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Köszönöm mindannyiatoknak, hogy ilyen sokan és ilyen sokféle országból, távolról és közelről eljöttetek. Igazán jó látni mindannyiatokat itt. Köszönetet mondok az előttem felszólaló vendégeknek – Maria Ressának, Colum McCann-nek és Mario Calabresinek –, és köszönöm Uto Ughi karmester úrnak a zene ajándékát, mely a kommunikáció és a remény útja.

Találkozónk a szentév első nagy eseménye, melyet egy „életerős világnak”, a kommunikáció világának szentelünk. A jubileumot az emberi történelem nehéz időszakában tartjuk, amikor a világ még háborúktól, erőszaktól és sok-sok ártatlan vér kiontásától sebzett. Ezért mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a kommunikációban dolgozó összes munkatársnak, akik életüket kockáztatva kutatják az igazságot és tudósítanak a háború borzalmairól. Imádságban szeretnék megemlékezni mindazokról, akik életüket áldozták az elmúlt, az újságírók számára az egyik legtöbb halálos áldozatot hozó esztendőben. [1] Csendben imádkozzunk kollégáitokért, akik vérükkel pecsételték meg szolgálatukat.

Szeretnék veletek együtt megemlékezni mindazokról, akiket pusztán azért börtönöztek be, mert hűségesek voltak újságírói, fotós, videóriporteri hivatásukhoz, mert el akartak menni, hogy a saját szemükkel lássák a történteket, és igyekeztek elmondani azt, amit láttak. Sokan vannak! [2] De ebben a szentévben, a kommunikáció világának ezen a jubileumán kérem azokat, akiknek hatalmukban áll, hogy engedjenek szabadon minden igazságtalanul bebörtönzött újságírót. Nyíljon meg számukra is egy „kapu”, amelyen keresztül újra szabadok lehetnek, mert

az újságírók szabadsága valamennyiünk szabadságát növeli. Az ő szabadságuk mindannyiunk szabadsága!

Kérem – ahogyan azt már sokszor megtettem, és ahogyan azt engem megelőzően elődeim is tették –, hogy védjék meg és biztosítsák a sajtószabadságot és a gondolatszabadságot a tájékoztatáshoz való alapvető joggal együtt. A szabad, felelős és helyes tájékoztatás a tudásnak, a tapasztalatnak és az erénynek az öröksége, melyet őrizni és támogatni kell. Ha ezt nem tesszük, az a veszély fenyeget bennünket, hogy nem tudjuk többé megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól; e nélkül szaporodó előítéleteknek és tömbökre szakadásnak tesszük ki magunkat, melyek szétszakítják a polgári együttélés kötelékeit, és megakadályozzák a testvériség újjáépítését.

Az újságírás több mint szakma. Hivatás és küldetés. Nektek, tudósítóknak alapvető szerepetek van a mai társadalomban a tények közlésében és annak módjában, ahogyan közlitek azokat. Tudjuk:

a nyelvezet, a hozzáállás, a hangnem meghatározó lehet, és ez jelentheti a különbséget egy reményt ébresztő, hidakat építő, kapukat nyitó kommunikáció és egy inkább megosztottságot, tömbökre szakadást, a valóság leegyszerűsítését növelő kommunikáció között.

Különös felelősséggel tartoztok. Értékes feladatot végeztek. A szavak és a képek az eszközeitek. De megelőzi ezeket a tanulmányozás és a reflexió, a látásnak és a meghallgatásnak a képessége; annak feladata, hogy a peremre szorultaknak, az észre nem vetteknek és a meg nem hallgatottaknak a pártjára álljatok, és hogy azok szívében, akik benneteket olvasnak, hallgatnak, néznek, felélesszétek a jó és a rossz iránti érzéket, valamint a vágyat a jó iránt, amit elmeséltek, és amiről – azáltal, hogy elmesélitek – tanúságot tesztek. Ezen a különleges találkozón szeretném elmélyíteni a párbeszédet veletek. És hálás vagyok, hogy ezt azokhoz a gondolatokhoz és kérdésekhez kapcsolódóan tehetem, amelyeket két kollégátok osztott meg az előbb.

Maria, te az arra való bátorság fontosságáról beszéltél, hogy elindítsuk a változást, amelyet a történelem megkövetel tőlünk, a hazugság és a gyűlölet legyőzéséhez szükséges változást. Ez így igaz, a változás elindításához bátorságra van szükség. A bátorságot jelentő olasz coraggio szó a latin cor szóból,a cor habeo kifejezésbőlszármazik, ami azt jelenti, hogy „szívet bírni, birtokolni, szívvel rendelkezni”. Ez az a belső hajtóerő, szívből fakadó erő, amely képessé tesz bennünket arra, hogy szembenézzünk a nehézségekkel és kihívásokkal anélkül, hogy a félelem eluralkodna rajtunk.

A bátorság szóval összefoglalhatjuk az utóbbi évek tömegkommunikációs világnapjainak összes gondolatát, egészen a tegnapi dátummal nyilvánosságra hozott üzenetig:

szívvel hallgassunk meg, szívvel beszéljünk, ápoljuk a szív bölcsességét, osszuk meg a szív reményét.

Az elmúlt években tehát a szív diktálta számomra a kommunikációról való eszmélődésünk vezérfonalát. Ezért az újságírók szabadon engedésére irányuló felhívásomat egy másik, mindannyiunkat érintő „felhívással” szeretném kiegészíteni: ez pedig a szív belső erejének „szabadon engedésére” irányul. Ez mindenki szívére vonatkozik! Ennek a felhívásnak az elfogadása senki máson, csak rajtunk múlik!

A szabadság az, hogy bátrak vagyunk választani. Használjuk ki a jubileumi év alkalmát arra, hogy megújítsuk, újra felfedezzük ezt a bátorságot! A bátorságot arra, hogy megszabadítsuk a szívet attól, ami megrontja. Helyezzük vissza az emberségünk legmagasabb rendű és legnemesebb része iránti tiszteletet a szív középpontjába, és kerüljük el, hogy azt olyasmivel töltsük meg, ami megrohad és ami megrohasztja! Mindannyiunk döntései számítanak, például ahhoz, hogy kiűzzük azt az „agyi rothadást”, amelyet a közösségi médiábanvaló állandó görgetés, a scrolling függősége okoz, amelyet az Oxford Dictionary az év szavának választott. Hol találhatnánk gyógymódot erre a betegségre, ha nem abban, hogy együtt dolgozunk a nevelésen, különösen a fiatalok nevelésén?

Médiaműveltségre van szükségünk, hogy magunkat és másokat kritikus gondolkodásra, a megismeréshez szükséges megkülönböztetés türelmére neveljünk;

továbbá ahhoz is, hogy elősegítsük a személyes növekedést és mindenki tevékeny részvételét saját közösségei jövőjének alakításában.

Bátor vállalkozókra, bátor mérnökinformatikusokra van szükségünk, hogy a kommunikáció szépsége ne romoljon meg.

Nagy változásokat nem érhet el alvó elmék tömkelege, de elindíthat megvilágosult szívek közössége.

Ilyen szíve volt Szent Pálnak. Az Egyház éppen ma ünnepli az ő megtérését. A változás, amely ebben az emberben végbement, olyan döntő volt, hogy nemcsak az ő személyes történetét, hanem az egész Egyházét is megpecsételte. Pál megváltozását a feltámadt és élő Jézussal való személyes találkozás váltotta ki. Mindig az emberek közötti közvetlen kommunikáció hozza létre azt az erőt, amely ahhoz kell, hogy az átalakító változás útjára lépjünk. Gondoljatok arra, mennyi változást előidéző erő rejtőzik potenciálisan a munkátokban, valahányszor olyan valóságokat hoztok kapcsolatba egymással, amelyek – tudatlanság vagy előítélet miatt – szemben állnak egymással! Pálban a megtérés az őt elborító fényből és abból a magyarázatból eredt, amelyet később Ananiás adott neki Damaszkuszban.

A ti munkátok is ezt a szolgálatot végezheti és kell is, hogy végezze: megtalálni a megfelelő szavakat azokhoz a fénysugarakhoz, amelyek képesek a szívbe hatolni és másként láttatni a dolgokat.

És itt szeretnék a narráció, a történetmesélés, a történetek elmondása és meghallgatása átalakító erejének témájához kapcsolódni, amelyről Colum beszélt. Térjünk vissza egy pillanatra Pál megtéréséhez. Az eseményt háromszor meséli el az Apostolok cselekedeteinek könyve (ApCsel 9,1–19; 22,1–21; 26,2–23), de az elbeszélés középpontja mindig Saulnak a Krisztussal való személyes találkozása marad; az elbeszélés módja változik, de az alapvető és átalakító tapasztalat változatlan marad.

Egy történet elmesélése a tapasztalatszerzésre való biztatásnak felel meg. Amikor az első tanítványok odamentek Jézushoz, és megkérdezték: „Mester, hol laksz?” (Jn 1,38), ő nem úgy válaszolt, hogy megadta nekik a lakcímét, hanem azt mondta: „Gyertek, és nézzétek meg” (Jn 1,39).

A történetek arra világítanak rá, hogy egy élő szövet részei vagyunk; rávilágítanak azoknak a szálaknak az összefonódására, amelyekkel egymáshoz kapcsolódunk. [3] Nem minden történet jó, mégis ezeket is el kell mesélni. A rosszat látni kell ahhoz, hogy megváltást nyerhessen; de jól kell elmesélni, hogy ne foszlassa szét az együttélés könnyen szakadó szálait.

Ezért ezen a jubileumon újabb felhívást intézek az itt egybegyűltekhez és a világ összes pontján működő tudósítóhoz:

reményadó történeteket is meséljetek, olyan történeteket, amelyek táplálják az életet. Történetmesélésetek reménymesélés is legyen!

Amikor rosszról számoltok be, hagyjatok teret a szétszakadt dolgok összevarrásának, a jó dinamizmusának, mely képes helyrehozni azt, ami elromlott. Kérdéseket ültessetek az emberek fejébe! Reményt mesélni azt jelenti, hogy meglátjuk a jó rejtett morzsáit, még akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik, azt jelenti, hogy minden remény ellenére is megengedjük a reményt. [4] Azt jelenti, hogy észrevesszük a hajtásokat, amelyek akkor is előbukkannak, amikor a földet még hamu borítja. Reményről beszámolni azt jelenti, hogy olyan a tekintetünk, amely átalakítja a dolgokat, olyannak láttatja őket, amilyenek lehetnének, amilyennek lenniük kellene. Azt jelenti, hogy a dolgokat a rendeltetésük felé terelgetjük.

Ez az elmesélt történetek ereje. És ez az, amire biztatlak benneteket:

meséljétek el a reményt, osszátok meg másokkal! Ez – ahogy Szent Pál mondaná – a ti „jó harcotok”.

Köszönöm, kedves barátaim! Szívből adom áldásomat mindannyiatokat és a munkátokra. És kérlek benneteket, ne feledkezzetek el imádkozni értem.

JEGYZETEK

[1] ANemzetközi Újságíró Szövetségéves jelentése szerint több mint százhúszan vesztették életüket.

[2] ARiporterek Határok Nélkülszervezetszerint több mint ötszázan vannak. A 2024 végén kiadott sajtóközleményében az RHN kiemeli, hogy „a bebörtönzés továbbra is a sajtószabadságot aláásók egyik kedvelt eszköze”.

[3] Vö. „Elbeszélheted majd gyermekeidnek és unokáidnak” (Kiv 10,2) – Az élet történetté válik, üzenet a tömegtájékoztatás 54. világnapjára, 2020.

[4] Vö. Szelíden osszátok meg a szívetekben élő reményt, üzenet a tömegtájékoztatás 59. világnapjára, 2025.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír