Ferenc pápa a Római Kúria vezetőinek: Áldást mondjatok, sose mondjatok rosszat másokról!

Beszédének középpontjában a jót mondásnak, az áldásnak a fontossága és a rosszat mondásának, a másik átkozásának kerülése állt. Arra biztatta a jelen levőket, hogy legyenek az „áldás kézművesei”, hogy „Istennek és az Anyaszentegyháznak az áldását” árasszák a világba.

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

*

ÁLDJATOK, ÉS NE ÁTKOZZATOK!

Kedves testvéreim!

Szívből köszönöm Re bíboros jókívánságait! Hát ő nem öregszik! Ez jó! Köszönöm, bíboros úr, hogy példát mutat rendelkezésre állásból és Egyház iránti szeretetből!

Re bíboros a háborúról beszélt. Tegnap nem engedték be a [jeruzsálemi latin] pátriárkát Gázába, pedig megígérték; és gyerekeket bombáztak. Ez kegyetlenség. Ez nem háború. Ezt el akartam mondani, mert a szívet érinti. Köszönöm ezt az utalást, bíboros úr, köszönöm!

Ennek a beszédnek a címe: Áldjatok, és ne átkozzatok, ami szó szerint azt jelenti: jót mondjatok, és ne rosszat mondjatok!

A Római Kúria sok, többé-kevésbé összetett vagy nagyszámú munkaközösségből áll. Amikor egy olyan gondolatébresztőn tűnődtem, amely a kúrián és annak egyes szervezeti egységein belüli közösségi életnek hasznára válna, idén egy olyan szempontot választottam, amely jól kapcsolódik a megtestesülés misztériumához, és hamarosan látni is fogjátok, miért.

Arra gondoltam, arról beszélek, hogy jót mondjunk másokról, és ne rosszat mondjunk róluk. Ez mindannyiunkra vonatkozik – a pápára, püspökökre, papokra, megszentelt személyekre, világi hívőkre egyaránt –, és e tekintetben mindannyian egyenlőek vagyunk. Miért? Mert embervoltunkat érinti.

Ez az attitűd – hogy jót és nem rosszat mondunk –, az alázat kifejeződése, és az alázat lényegi jellemzője a megtestesülésnek, különösen az Úr születése misztériumának, melyet nemsokára ünnepelni fogunk.

Egy egyházi közösség annyiban él örömteli és testvéri harmóniában, amennyiben tagjai az alázat útján járnak, és felhagynak azzal, hogy rosszat gondoljanak és rosszat mondjanak másokról.

Szent Pál ezt írja a római közösségnek: „Áldjatok, és ne átkozzatok” (Róm 12,14). Ezt a buzdítást a következőképpen is érthetjük: „Mondjatok jót, és ne mondjatok rosszat" másokról, esetünkben azokról, akik a hivatalban dolgoznak, a feletteseinkről, a munkatársainkról, mindenkiről. Mondjatok jót, és ne mondjatok rosszat!

Az alázat útja: önmagunk vádolása

Ahogyan idestova húsz évvel ezelőtt, a Buenos Aires-i egyházmegye egyik közgyűlése alkalmával tettem, úgy javaslom ma mindannyiunknak, hogy az alázatnak ezt az útját járjuk, gyakoroljuk önmagunk vádolását az ókori lelki mesterek, különösen Gázai Szent Dórotheosz tanítása szerint. Igen, pontosan Gázáról, arról a helyről van szó, amely ma a halál és a pusztítás szinonimája, de voltaképpen egy igen ősi város, amelyet a kereszténység első századaiban virágzó kolostorok, szentek és tanítók tündöklő alakjai jellemeztek. Dórotheosz egyike ezeknek. Olyan nagy atyák nyomdokain járva, mint Baszileiosz és Evagriosz, evangéliummal átjárt útmutatásokkal és levelekkel építette az Egyházat. Ma, az ő iskolájába járva, mi is megtanulhatjuk annak alázatát, hogy önmagunkat vádoljuk, hogy ne mondjunk rosszat felebarátunkról. Néha a mindennapi beszédben, amikor valaki kritizál, a másik ember azt gondolja: „A saját házad táján sepregess!” „Bagoly mondja verébnek!” Ilyen a mindennapi beszédünk.

Egyik útmutatásában Dórotheosz ezt mondja: „Ha az alázatos emberrel valami rossz történik, tüstént magába száll, és úgy ítéli meg, hogy megérdemelte.

Nem engedi meg magának, hogy másoknak szemrehányást tegyen, vagy bárkit is hibáztasson. Egyszerűen elviseli, felindulás nélkül, aggódás nélkül, teljesen nyugodtan.

Az alázat nem bosszankodik, és senkit sem bosszant” (Dorothée de Gaza: Oeuvres spirituelles, Cerf, Paris, 1963, 30).

Máshol pedig így tanít: „Ne akarj rosszat tudni felebarátodról, és ne táplálj gyanút. Ha pedig rosszindulatunk gyanút szülne, igyekezzünk azt jó gondolattá változtatni” (uo., 187).
Önmagunk vádolása eszköz, de nélkülözhetetlen: ez az az alapvető attitűd, amelyben gyökeret verhet az a döntésünk, hogy nemet mondunk az individualizmusra és igent a közösségi, egyházi szellemre. Aki ugyanis gyakorolja, és következetesen gyakorolja az önvád erényét, az mentes lesz a gyanakvástól és a bizalmatlanságtól, és teret enged Isten cselekvésének, aki az egyetlen, aki megteremti a szívek egységét. És így, ha mindenki ezen az úton halad előre, olyan közösség születhet és növekedhet, amelyben mindenki pártfogója a másiknak, együtt járnak alázatban és szeretetben. Ha hibát látunk valakiben, csak három személlyel beszélhetünk róla: Istennel, magával az illetővel, és ha erre nincs lehetőségünk, akkor a közösségnek azzal a tagjával, aki gondjaiba tudja őt venni. Senki mással.

Most pedig tegyük fel azt a kérdést, hogy mi áll az önvád lelki stílusának hátterében. Az alapja a belső leereszkedés, amelyen Isten Igéjének mozgása, a szünkatabaszisz, vagyis az alászállás, a leereszkedés tükröződik. Az alázatos szív leereszkedik, mint Jézusé, akit ezekben a napokban a betlehemben szemlélünk.

A gonosz által minduntalan gyötört emberiség drámájával szemben mit tesz Isten? Vajon felemelkedik igazságosságában, és a magasból ránk zúdítja a büntetést? Bizonyos értelemben a próféták egészen Keresztelő Jánosig ezt várták. De Isten Isten, az ő gondolatai nem a mi gondolataink, az ő útjai nem a mi utaink (vö. Iz 55,8). Az ő szentsége isteni, s ezért paradox a mi szemünkben.

A Magasságbelinek a mozgása a leereszkedés, a kicsivé válás, olyan kicsivé, mint a mustármag, mint az embercsíra az anyaméhben. Láthatatlan. Így kezdi magára venni a világ bűnének hatalmas, elviselhetetlen tömegét.

Isten eme mozgásának felel meg az emberben önvád. Ez elsődlegesen nem erkölcsi cselekvés: ez teologális cselekvés – mint mindig, mint az egész keresztény életben –, vagyis Isten ajándéka, a Szentlélek munkája, a magunk részéről pedig társleereszkedés, Isten mozgásának magunkévá tétele, magunkra vállalása, befogadása. Ezt tette Szűz Mária is, akinek nem volt mivel vádolnia magát, de hagyta magát teljes mértékben bevonni Isten leereszkedésébe, a Fiú önkiüresítésébe, a Szentlélek leszállásába. Ebben az értelemben az alázatot teologális (isteni) erénynek is nevezhetnénk.

Az alázat segít leereszkednünk, hogy a kiengesztelődés szentségéhez járuljunk. Segít nekünk. Mindenki elgondolkodhat: mikor gyóntam utoljára?

Szeretnék megemlíteni mellékesen egy dolgot. Néhányszor már beszéltem a pletykáról, a fecsegésről. Ez egy olyan rossz dolog, amely tönkreteszi a társadalmi életet, megbetegíti az emberek szívét, és semmire sem vezet. Az emberek nagyon jól mondják: „A fecsegés üres beszéd.” Figyeljetek erre!

Áldottak vagyunk, és áldunk

Kedves testvéreim, az Ige megtestesülése megmutatja nekünk, hogy Isten nem megátkozott, hanem megáldott bennünket. Sőt, azt is feltárja előttünk, hogy Istenben nincs átok, hanem csak és mindig áldás van. Eszembe jutnak bizonyos kijelentések Sienai Szent Katalin leveleiből, így például ez: „Úgy tűnik, [Isten] nem akar emlékezni a megbántásokra, melyeket ellene követtünk el, és nem akar örökre elkárhoztatni minket, hanem mindig kész irgalmasságot gyakorolni” (15. levél). És beszélnünk kell az irgalmasságról!

De itt az utalás elsősorban Szent Pálra, az Efezusiaknak írt levélben található himnusz szédületes nyitányára vonatkozik: „Áldott legyen Urunknak, Jézus Krisztusnak Istene és Atyja, aki Krisztusban minden mennyei, lelki áldással megáldott minket” (Ef 1,3).

Itt van a mi jót mondásunknak az alapja: áldottak vagyunk, és mint ilyenek, áldani tudunk. Áldottak vagyunk, s ezért áldani tudunk.

Mindannyiunknak el kell merülnünk ebben a misztériumban, különben azt kockáztatjuk, hogy kiszáradunk, és akkor olyanok leszünk, mint azok a kiszáradt csatornák, amelyek már egyetlen csepp vizet sem vezetnek. És az irodai munka itt a kúrián gyakran száraz, és hosszú távon kiszáradást eredményez, ha az ember nem töltődik fel pasztorális élményekkel, találkozásokkal, baráti kapcsolatokkal, teljes ingyenességben. Ami a lelkipásztori élményeket illeti, különösen a fiatalokat kérdezem, vannak-e lelkipásztori élményeik: ez nagyon fontos. És ehhez különösen fontos, hogy minden évben lelkigyakorlatot végezzünk: hogy elmerüljünk, egészen elmerüljünk Isten kegyelmében.

Engedjünk kell, hogy „átitatódjunk” a Szentlélekkel, azzal az életadó vízzel, amelyben mindannyian „kezdettől fogva” akarva és szeretve vagyunk.

Akkor igen, ha szívünk elmerült ebben az eredeti áldásban, akkor képesek vagyunk mindenkit áldani, azokat is, akik nem rokonszenvesek – ez a valóság; a nem rokonszenveseket is áldanunk kell –, sőt azokat is, akik rosszul bántak velünk. Áldjuk őket!

Mint mindig, most is Szűz Mária, a mi édesanyánk a példaképünk. Ő a par excellence áldott. Így köszönti őt Erzsébet, amikor otthonába fogadja: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!” (Lk 1,42). És így fordulunk hozzá az Üdvözlégyben. Máriában valósult meg az a „mennyei, lelki áldás Krisztusban”, bizonyára „a mennyben”, az idő előtt, de a földön, a történelemben is, amikor az időt „betöltötte” a megtestesült Ige jelenléte (vö. Gal 4,4). Ő, a megtestesült Fiú maga az áldás. Ő, a gyümölcs áldja meg az anyaméhet; a Fiú áldja meg az anyát: „Saját Fiad leánya” – írja Dante – „alázatos és legdicsőbb teremtmény”. Így hozta a világra Mária, az áldott az Áldást, Jézust. Van a dolgozószobámban egy festmény, amely pontosan a szünkatabasziszt ábrázolja. A Szűzanyát látjuk, amint kezeivel egy kis létrát formál, és a Gyermek ezen a létrán ereszkedik le. A Gyermek egyik kezében a Törvényt tartja, a másikkal pedig az édesanyjába kapaszkodik, hogy le ne essen. Ez a Szűzanya szerepe: hordozza és hozza a Gyermeket. Ezt teszi a mi szívünkben is.

Az áldás kézművesei

Testvéreim, ha Máriára, az Egyház képére és mintaképére tekintünk, akkor az áldásnak, a jót mondásnak az egyházi dimenzióját is fontolóra vehetjük. És a mi összefüggésünkben ezt így szeretném összefoglalni: az Egyházban, mely Isten áldásának jele és eszköze az emberiség számára, mindannyian arra kaptunk meghívást, hogy az áldás kézművesei legyünk. Nem csak áldók, hanem az áldásnak a kézművesei: meg kell tanítanunk az áldás kézműveseiként élni.

Elképzelhetjük az Egyházat úgy, mint egy nagy folyót, amely ezer és ezer felé ágazik szét – kicsit úgy, mint az Amazonas medencéje –, hogy az egész világot Istennek Krisztus húsvéti misztériumából fakadó áldásával öntözze.

Ekképpen az Egyház úgy jelenik meg előttünk, mint annak a tervnek a beteljesedése, amelyet Isten már az első pillanattól kezdve kinyilatkoztatott Ábrahámnak, amikor elhívta őt atyáinak földjéről. Azt mondta neki: „Nagy néppé teszlek. Megáldalak és […] általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,2–3). Ez a terv uralja Isten népével kötött szövetségének egész üdvrendjét. Isten népe nem kirekesztő értelemben „kiválasztott”, hanem épp ellenkezőleg, abban az értelemben, amelyet katolikus megfogalmazásban „szakramentálisnak”, „szentséginek” mondanánk: vagyis azért, mert egy példaszerű, jobban mondva tanúságtevő, vértanúságot vállaló egyediségen keresztül juttatja el az ajándékot mindenkinek.

Így a megtestesülés misztériumában Isten megáldott minden férfit és nőt, aki erre a világra született, de nem egy az égből leeresztett rendelettel, hanem a test által, Jézusnak, az áldott Máriától született áldott Báránynak a hús-vér teste által (vö. Szent Anselm: Ötvenkettedik beszéd).

Szeretek úgy gondolni a Római Kúriára, mint egy nagy műhelyre, amelyben sokféle feladatkör van, de mindannyian ugyanazért a célért dolgoznak: jót mondani, a világba árasztani Istennek és az Anyaszentegyháznak az áldását.

Különösen a „írnokok” rejtett munkájára gondolok – látok itt közülük néhányat, akik kiválóak, köszönöm! –, akik levelet fogalmaznak az irodájukban, hogy egy beteghez, egy édesanyához, egy édesapához, egy rabhoz, egy idős bácsihoz, egy gyermekhez elérkezzen a pápa imája és áldása. Köszönöm ezt! Mert én ezeket a leveleket aláírom… És mi ez? Vajon nem az áldás kézművesei ők? Az írnokok, a fogalmazók az áldás kézművesei! Mesélték nekem, hogy egy szentéletű pap, aki évekkel ezelőtt az államtitkárságon dolgozott, a szobája ajtajának belső oldalára ragasztott egy papírlapot, amelyen ez állt: „A munkám alázatos, megalázott és megalázó.” Kissé túlzottan is negatív látásmódról árulkodik, de van benne igazság. Mondhatni a kúriára jellemző kézműves stílust fejezi ki, melyet azonban pozitív értelemben kell érteni:

az alázatnak mint a jót mondásnak, az áldásnak az útja. Istennek az útja, aki Jézusban leereszkedik, magára veszi a mi emberi létállapotunkat, és így megáld bennünket.

És ezt tanúsíthatom: a legutóbbi, a Szent Szívről szóló enciklikán, melyet Re bíboros említett, hányan, de hányan dolgoztak! Nagyon sokan! A tervezetek mentek, jöttek… Sokan, sokan dolgoztak rajta, apróságokkal.

Kedves testvéreim, jó arra gondolni, hogy a mindennapi munkával – különösen a legrejtettebbel – mindannyian hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Isten áldását a világba vigyük. Ám ebben hitelesnek kell lennünk: nem tehetjük meg, hogy áldásokat írunk, aztán pedig rosszat mondunk a testvérünkről! Ez elrontja az áldást. Ez tehát az én jókívánságom: az Úr, aki alázatban született értünk, segítsen bennünket, hogy mindig jót mondó, áldó emberek legyünk!

Boldog karácsonyt mindannyiatoknak!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican Media

Magyar Kurír