Ferenc pápa a római kúriához: Mindannyian leprások vagyunk, és gyógyulásra szorulunk!

Ferenc pápa teljes beszédének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Mint minden évben, most is lehetőségünk van arra, hogy néhány nappal karácsony ünnepe előtt találkozzunk. Ez jó alkalom arra, hogy a kölcsönös karácsonyi köszöntés révén „hangosan” kimondjuk testvériségünket, de egyben a reflexió és az önvizsgálat alkalma is mindannyiunk számára, hogy a testté lett Ige világossága egyre jobban megmutassa nekünk, kik vagyunk és mi a küldetésünk.

Mindnyájan tudjuk: karácsony misztériuma Isten misztériuma, aki az alázat útján jön a világba. Testté lett: ez a nagy szünkatabaszisz [leereszkedés].

Úgy tűnik, a mai kor elfelejtette az alázatot, vagy egyszerűen csak a moralizmus egyik formájává degradálta, megfosztva attól a feszítő erőtől, amellyel rendelkezik.

De ha egyetlen szóval kellene kifejeznünk a karácsony egész misztériumát, azt hiszem, az alázat szó az, amely leginkább segítségünkre lehet. Az evangéliumok szegényes, igénytelen környezetről beszélnek, mely alkalmatlan egy szülés előtt álló nő számára. A királyok Királya azonban nem a figyelem felkeltésével érkezik a világba, hanem úgy, hogy titokzatos vonzalmat ébreszt azok szívében, akik érzik a történelmet megváltoztatni készülő újdonság átható erejű jelenlétét. Ezért szívesen gondolom és mondom azt, hogy az alázat volt az ő kapuja, és arra hív bennünket, valamennyiünket, hogy menjünk át rajta. Eszembe jut a Lelkigyakorlatos könyv egyik részlete: nem lehet alázat nélkül előrehaladni, nem lehet megaláztatások nélkül előrehaladni az alázatban. Ezért Szent Ignác azt tanácsolja, hogy kérjünk megaláztatásokat.

Nem könnyű megérteni, mi az alázat. Egy olyan változás eredménye, amelyet maga a Lélek munkál bennünk az általunk megélt történelmen keresztül, ahogyan például a szíriai Naamánnal történt (vö. 2Kir 5). Elizeus próféta idején Naamán nagy hírnévnek örvendett. Az arám hadsereg kiváló vezére volt, aki többször is megmutatta bátorságát és vitézségét. De a hírnév, az erősség, a megbecsülés, a kitüntetés és a dicsőség mellett ez az ember egy szörnyű drámával kénytelen együtt élni: leprás. Páncélja, ugyanaz a páncél, amely hírnevet szerez neki, valójában egy törékeny, sebes, beteg emberséget takar.

Gyakran találkozunk ezzel az ellentmondással életünkben: néha a nagy adottságok nagy gyarlóságokat fedő páncélként szolgálnak.

Naamán egy alapvető igazságot ért meg: nem lehet egy páncél, egy szerep, egy társadalmi elismerés mögé bújva végigélni az életet: fájdalmas lesz a végén. Mindenki életében eljön az idő, amikor vágyat érez arra, hogy ne e világ dicsőségének álcája mögött, hanem egy őszinte élet teljességében éljen, és ne legyen többé szüksége páncélra vagy álarcra. Ez a vágy hajtja a vitéz Naamán tábornokot, hogy elinduljon keresni valakit, aki segíthet neki, és ezt egy rabszolga, egy zsidó hadifogoly javaslatára teszi, aki egy olyan Istenről beszél neki, aki képes meggyógyítani az ilyen ellentmondásokat.

Miután felpakol hatalmas mennyiségű ezüstöt és aranyat, Naamán útnak indul, és Elizeus próféta elé kerül. A próféta a gyógyulás egyetlen feltételeként azt az egyszerű cselekedetet kéri Naamántól, hogy vetkőzzön le, és fürödjön meg hétszer a Jordán folyóban. Nem kell hírnév, rang, sem arany, sem ezüst! A megmentő kegyelem ingyenes, nem csökkenthető e világi dolgok árára.

Naamán ellenáll ennek a kérésnek, túl banálisnak, túl egyszerűnek, túl könnyen teljesíthetőnek tartja.

Úgy tűnik, hogy az egyszerűség erejének nem volt helye a képzeletvilágában.

De szolgáinak unszolására meggondolja magát: „Ha a próféta valami nehezet kívánt volna, nem tennéd-e meg azt is? Mennyivel inkább meg kell tenned, hogy csak azt mondta neked: »Fürödj meg és tiszta leszel«” (2Kir 5,13). Naamán megadja magát, és az alázat gesztusával „leszáll”, leveszi páncélját, alámerül a Jordán vizébe, és „teste újra olyan tiszta lett, akár egy kisgyermek teste, meggyógyult” (2Kir 5,14). A lecke nagy! Embersége felfedésének alázata, az Úr szavának engedelmeskedve, gyógyulást hoz Naamánnak.

Naamán története arra emlékeztet bennünket, hogy a karácsony az az időszak, amikor mindannyiunknak bátorságot kell vennünk, és le kell vennünk a páncélunkat, le kell vennünk szerepünk, társadalmi elismerésünk öltözékeit, az e világi dicsőség ragyogó ruháit, és magunkra kell öltenünk alázatunkat. Ezt egy erősebb, meggyőzőbb, tekintélyesebb példából kiindulva tehetjük meg: Isten Fiának példájából, aki nem bújt ki az alól az alázat alól, hogy „leszálljon” a történelembe, emberré legyen, törékeny, pólyába burkolt és jászolba fektetett gyermekké legyen (vö. Lk 2,16).

Ruháinkat, előjogainkat, szerepeinket és címeinket levéve mindannyian leprások vagyunk, valamennyien, és gyógyulásra szorulunk. A karácsony ennek a tudatosságnak az élő emléke, és segít, hogy mélyebben megértsük ezt.

Kedves testvéreim, ha elfelejtjük emberségünket, akkor csak páncélunk csillogásából élünk, de Jézus egy kényelmetlen és nyugtalanító igazságra emlékeztet bennünket: „Mit használ, ha az egész világot elnyered, de önmagad elveszíted?” (vö. Mk 8,36).

Ez a lelki világiasság veszélyes kísértése – más alkalmakkor már említettem –, amelyet a többi kísértéstől eltérően nehéz leleplezni, mert el van takarva mindazzal, ami általában biztonságot nyújt nekünk: a szerepünkkel, a liturgiával, a tanítással, a vallásossággal. Az Evangelii gaudiumban azt írtam: „Az ilyen környezetben egyre növekszik azok önteltsége, akik megelégednek némi hatalommal, és jobbnak tartják, hogy vereséget szenvedett hadseregek fővezérei, mintsem egy tovább harcoló zászlóalj egyszerű katonái legyenek. Hányszor álmodozunk terjeszkedő, aprólékosan kidolgozott, tetszetős apostoli tervekről, amilyenek a legyőzött hadvezérekre jellemzők! Ezzel tagadjuk Egyházunk történelmét, mely dicsőséges, mert az az áldozatok, a reménység, a mindennapos küzdelem, a szolgálatban felemésztett élet, a fáradságos munkában való állhatatosság története, mert minden munka »arcunk verítéke«. Ehelyett, mint a lelki élet mesterei és a lelkipásztorkodás szakértői, üresen töltjük az időt, arról tárgyalva, hogy »mit kellene tenni« – ez a »tenni kellene« bűne –, mint akik a pálya széléről adják az utasításokat. Szabadjára engedjük képzeletünket, és elveszítjük a kapcsolatot hívő népünk megszenvedett valóságával” (EG 96).

Az alázat az a képesség, hogy tudjuk kétségbeesés nélkül, realizmussal, örömmel és reménnyel megélni emberségünket; ezt az Úr által szeretett és megáldott emberséget.

Az alázat annak megértése, hogy nem kell szégyenkeznünk törékenységünk miatt. Jézus arra tanít bennünket, hogy ugyanazzal a szeretettel és gyengédséggel tekintsünk nyomorúságunkra, amellyel egy törékeny, mindenre rászoruló kisgyermekre nézünk. Alázat nélkül nyugtatgatásokat fogunk keresni, és talán meg is találjuk, de azt biztosan nem fogjuk megtalálni, ami megment, ami meggyógyíthat bennünket. A nyugtatgatások a lelki világiasság leggyalázatosabb gyümölcsei, amelyek a hit, a remény és a szeretet hiányáról árulkodnak, és a dolgok igazságának felismerésére való képtelenséggé válnak. Ha Naamán csak a kitüntetések gyűjtését folytatta volna, hogy feltehesse páncéljára, végül felemésztette volna a lepra: látszólag életben maradt volna, igen, de betegségébe zárva és elszigetelődve. Ő bátran keresi azt, ami megmentheti, és nem azt, ami azonnali megelégedettséget nyújt.

Mindannyian tudjuk, hogy az alázat ellentéte a gőg. Malakiás próféta egyik verse – mely nagyon megérintett – segít nekünk, hogy egymással szembeállítva megértsük a különbséget az alázatosság és a gőg útja között: „Akkor minden kevély és minden gonosztevő olyan lesz, mint a tarló, és az eljövendő nap lángra lobbantja őket – mondja a Seregek Ura –, és nem hagy rajtuk sem gyökeret, sem hajtást” (Mal 3,19).

A próféta szuggesztív képet használ, mely jól jellemzi a gőgöt: olyan, mint a szalma, a tarló. Aztán, amikor eléri a tűz, a szalma hamuvá válik, elég, eltűnik. Azt is mondja, hogy aki a gőgre támaszkodva él, az megfosztja magát a legfontosabb dolgoktól, amink van: a gyökerektől és a hajtásoktól. A gyökerek a múlttal való létfontosságú kapcsolatunkról árulkodnak, amelyből a jelenben való életünkhöz szükséges életnedvet merítjük. A hajtás a jelen, mely nem hal meg, hanem holnappá, jövővé válik.

Olyan jelenben élni, amelynek már nincsenek gyökerei és nincsenek hajtásai, azt jelenti, hogy a végét járjuk.

Így a gőgös, a saját kis világába zárkózott embernek már nincs múltja, sem jövője, nincsenek gyökerei, sem hajtásai, és a terméketlen szomorúság keserű ízével él, s ez a szomorúság úgy átjárja a szívét, mint „az ördög leggazdagabb elixírje” (Georges Bernanos: Egy falusi plébános naplója, Szent István Társulat, Budapest, 2009, 96). Ezzel szemben az alázatos ember életét állandóan két ige vezeti: emlékezik – a gyökerekre –, és teremt, terem. Megtermi a gyökerek és a hajtások gyümölcsét, és így a gyümölcsözőség örömteli nyitottságában él.

Emlékezik [ricordare] etimológiailag azt jelenti, hogy „visszahozni a szívbe” [ri-cordare]. A hagyományra, a gyökereinkre irányuló élő emlékezés nem a múlt kultusza, hanem egy belső gesztus, amellyel folyamatosan visszahozzuk a szívünkbe azt, ami megelőzött bennünket, ami meghatározta történelmünket, ami idáig kísért bennünket.

Az emlékezés nem ismétlést jelent, hanem becsben tartást, felelevenítést, annak hálás engedését, hogy a Szentlélek ereje lángra lobbantsa szívünket, mint az első tanítványokét (vö. Lk 24,32).

De ahhoz, hogy az emlékezés ne váljon a múlt börtönévé, szükségünk van egy másik igére is: teremteni, megteremni. Az alázatos ember a jövőt is szívén viseli, nem csak a múltat, mert tud előre nézni, tud hálás emlékezéssel a csírákra tekinteni. Az alázatos ember teremt, hív és ösztönöz afelé, ami ismeretlen. Ezzel szemben a gőgös ismétel, merevvé válik – a merevség súlyos eltévelyedés, ma is jelenlévő eltévelyedés! – bezárkózik ismétlésébe, biztonságban érzi magát abban, amit ismer, és fél az újtól, mert nem tudja azt irányítani, destabilizálódik tőle… mert elvesztette az emlékezetét.

Az alázatos ember elfogadja, hogy megkérdőjeleződik, nyitott az újdonságokra, és azért ilyen, mert erősnek érzi magát azzal, ami megelőzte, a gyökereivel, a hovatartozásával. Jelenét olyan múlt lakja, amely remélve megnyitja a jövő felé. A gőgössel ellentétben tudja, hogy

nem érdemei s nem „jó szokásai” adják létezésének kezdetét és alapját; ezért képes a bizalomra.

A gőgös emberben nincs bizalom.

Mindannyian alázatra vagyunk hivatottak, mert azon kell lennünk, hogy emlékezzünk és teremtsünk, hogy újra rátaláljunk a gyökerekkel és hajtásokkal való helyes kapcsolatra. Nélkülük betegek vagyunk, és eltűnésre vagyunk ítélve.

Jézus, aki az alázat útján jön a világba, utat nyit nekünk, utat mutat nekünk, célt állít elénk.

Kedves testvéreim, ha igaz, hogy alázat nélkül nem találkozhatunk Istennel, és nem tapasztalhatjuk meg az üdvösséget, akkor az is igaz, hogy alázat nélkül nem találkozhatunk felebarátunkkal, a mellettünk élő testvérünkkel sem.

Október 17-én kezdtük meg azt a szinódusi utat, amelyen a következő két évben komoly munka vár ránk. Ebben az esetben is csak az alázat hozhat bennünket megfelelő állapotba a találkozáshoz és a meghallgatáshoz, a párbeszédhez és a megkülönböztetéshez, a közös imához, ahogy a dékán bíboros mondta. Ha mindenki bezárkózik saját meggyőződéseibe, saját megéléseibe, saját érzéseinek és gondolatainak csigaházába, akkor nehéz teret adni a Lélek azon megtapasztalásának, amely – ahogy az apostol mondja – ahhoz a meggyőződéshez kapcsolódik, hogy mindannyian „az egy Istennek, mindanyájunk Atyjának” gyermekei vagyunk, „aki mindennek fölötte áll, mindent áthat és mindenben benne van” (Ef 4,6).

A „mindannyian” szót nem szabad félreérteni! A klerikalizmus, mely perverz kísértésként mindennap köztünk kígyózik, mindig arra ösztönöz, hogy egy olyan Istenre gondoljunk, aki csak egyesekhez szól, míg a többieknek csak hallgatniuk és végrehajtaniuk kell. A szinódus annak megtapasztalása szeretne lenni, hogy mindannyian egy nagyobb nép tagjai vagyunk: Isten hívő szent népéé, és ezért tanítványok vagyunk, akik hallgatnak, s éppen e hallgatás révén képesek megérteni Isten akaratát, mely mindig kiszámíthatatlan módon nyilvánul meg. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy a szinódus egy olyan esemény, amely az Egyháznak mint egy elvont, tőlünk távoli valóságnak van fenntartva.

A szinodalitás egy olyan stílus, amelyre főleg nekünk kell áttérnünk, akik itt vagyunk és a római kúriában végzett munkánk révén az egyetemes Egyházat szolgáljuk.

Ne felejtsük, a kúria nem csupán logisztikai és bürokratikus eszköz az egyetemes Egyház szükségleteinek kielégítésére, hanem az első szervezet, melynek tanúságot kell tennie, és épp ezért egyre nagyobb tekintélyre és hatékonyságra tesz szert, amikor első személyben vállalja a szinodális megtérés kihívásait, melyre ő maga szintén meghívást kapott. Olyan szervezet, amelyet nem vállalati, hanem evangéliumi módon kell működtetnünk!

Ezért, ha Isten igéje az egész világot a szegénység értékére emlékezteti, nekünk, a kúria tagjainak elsőként kell elköteleznünk magunkat a mértékletes életre való áttérés mellett. Ha az evangélium igazságosságot hirdet, akkor nekünk kell elsőként igyekeznünk átláthatóan, protekciózás és mutyizás nélkül élni. Ha az Egyház a szinodalitás útját követi, akkor nekünk kell elsőként áttérnünk másféle munka-, együttműködési és közösségi stílusra. És ez csak az alázat útján lehetséges! Alázat nélkül nem tudjuk megvalósítani!

A szinódus összejövetelének megnyitóján három kulcsszót használtam: részvétel, közösség és küldetés. És ezek az alázatos szívből születnek meg: alázat nélkül nem vagyunk képesek sem részvételre, sem közösségre, sem küldetésre. Ezek a szavak fejezik ki azt a három követelményt, amelyet az alázatosság stílusaként szeretnék felmutatni, melyre itt, a kúrián törekednünk kell. Három módja annak, hogy az alázat útját konkrétan gyakorlatba ültessük.

Mindenekelőtt a részvétel. Ennek a társfelelősség stílusában kellene kifejeződnie. A szerepek és szolgálatok sokféleségében természetesen a felelősségek különbözőek, de fontos, hogy mindannyian úgy érezzük, részesei vagyunk a munkának, osztozunk a felelősségben, és nem csak azt a személytelenítő tapasztalatot éljük át, hogy egy másik személy által meghatározott programot hajtunk végre. Mindig szíven talál, amikor a kúrián kreativitással találkozom – nagyon örülök neki! –, és ez nem ritkán főleg ott nyilvánul meg, ahol teret hagynak és találnak mindenkinek, még azoknak is, akik hierarchikusan marginális helyet foglalnak el. Köszönöm ezeket a példákat – látom őket, és örülök nekik! –, és bátorítlak benneteket, dolgozzatok azon, hogy képesek legyünk olyan konkrét dinamikákat elindítani, amelyben valamennyien úgy érzik, hogy tevékenyen részt vesznek a küldetésben, amelyet végezniük kell.

A vezetői szerep akkor válik szolgálattá, ha megoszt, bevon és segít növekedni.

A második szó a közösség. Ezt nem többségek vagy kisebbségek fejezik ki, hanem lényegénél fogva a Krisztussal való kapcsolatból születik. Soha nem lesz evangéliumi stílus közegeinkben, ha nem Krisztust állítjuk a középpontba! És nem ezt vagy azt a pártot, nem ezt vagy azt a véleményt, hanem Krisztust állítjuk a középpontba! Sokan dolgozunk együtt, de a közösséget az erősíti, ha együtt tudunk imádkozni is, ha együtt hallgathatjuk az igét, ha olyan kapcsolatokat építhetünk, amelyek túlmutatnak a munkakapcsolaton, és erősítik a jóban való kötelékeket – a jóban való kötelékeket közöttünk – egymás segítésével. E nélkül azt kockáztatjuk, hogy csak idegenek leszünk, akik együtt dolgoznak, vetélytársak, akik próbálnak jobban helyezkedni, vagy ami még rosszabb, hogy ahol kapcsolatok jönnek létre, ott inkább a személyes érdekekben való cinkosság felé fordulnak, elfelejtve a közös ügyet, mely összetart bennünket. A cinkosság megosztottságot szül, frakciókat emel és ellenségeket teremt; az együttműködés viszont megköveteli saját elfogultságunk elfogadásának nagyságát és a nyitottságot a csapatmunkára, még azokkal is, akik nem úgy gondolkodnak, mint mi. A cinkosságban azért vagyunk együtt, hogy egy külső eredményt elérjünk.

Az együttműködésben azért vagyunk együtt, mert a másik javát tartjuk szem előtt,

és ezért Isten egész népének javát, amelyet szolgálnunk kell: ne feledkezzünk meg az emberek konkrét arcáról, ne feledkezzünk meg gyökereinkről, azok konkrét arcáról, akik első tanítóink voltak a hitben. Pál azt mondta Timoteusnak: „Emlékezz meg édesanyádról, emlékezz meg nagymamádról!”

A közösség perspektívája ugyanakkor magában foglalja a köztünk lévő sokféleség elismerését, amely a Szentlélek ajándéka. Valahányszor letérünk erről az útról, s a közösséget és az egyformaságot szinonimaként éljük meg, gyengítjük és elhallgattatjuk a köztünk működő Szentlélek életadó erejét. A szolgáló hozzáállás azt kéri – mondhatni, követeli – tőlünk, hogy nagylelkűen ismerjük el és örömmel éljük meg Isten népének sokszínű gazdagságát; alázat nélkül pedig ez nem lehetséges! Nekem jót tesz, amikor újraolvasom a Lumen gentium elejét, a nyolcadik és tizenkettedik pontokat: Isten hívő szent népe. Oxigén a léleknek újraolvasni ezeket az igazságokat!

A harmadik szó a küldetés. Ez ment meg a magunkba fordulástól. Aki önmagába zárkózott, az „magasból és távolról szemlél, visszautasítja a testvérek próféciáját, elutasítja a kérdéseket, állandóan felhánytorgatja mások tévedéseit és a látszat megszállottja. A szív irányultságát elhajlította a maga immanenciája és saját érdekei zárt horizontja felé, s ennek következtében nem tanul saját bűneiből és nem nyitott a megbocsátásra. Ez a „zárt” ember két ismertetőjegye: nem tanul saját bűneiből és nem nyitott a megbocsátásra. Ez valami rettenetes romlottság a jó látszata mögött, melyet azáltal kell elkerülni, hogy az Egyházat mozgásba hozzuk az önmagából való kilépés, a Jézus Krisztusra összpontosító küldetés, a szegények iránti elkötelezettség irányába” (Evangelii gaudium, 97). Csak a küldetésre nyitott szív biztosítja, hogy mindaz, amit ad intra és ad extra teszünk, mindig magán viselje az Úr hívása megújító erejének jegyét. A küldetés pedig mindig magával hozza a szegények, vagyis a „hiányt szenvedők” iránti szenvedélyt: azokról van szó, akiknek nemcsak anyagi, hanem szellemi, érzelmi és erkölcsi értelemben is „hiányzik” valami. Akik kenyérre éheznek, és akik értelemre éheznek, egyformán szegények.

Az Egyháznak mindenféle szegénységnek segítségére kell sietnie, és mindenkinek hirdetnie kell az evangéliumot, mert így vagy úgy mindannyian szegények vagyunk, hiányt szenvedünk.

De az Egyház azért is igyekszik találkozni velük, mert hiányoznak nekünk: hiányzik a hangjuk, a jelenlétük, hiányzanak a kérdéseik, a vitáik. A misszionárius szívű ember érzi, hogy testvére hiányzik, és kolduló magatartással elébe megy. A küldetés sebezhetővé tesz bennünket – milyen szép: a küldetés sebezhetővé tesz bennünket –, segít emlékeznünk arra, hogy tanítványok vagyunk, és lehetővé teszi számunkra, hogy újra és újra felfedezzük az evangélium örömét.

A részvétel, a küldetés és a közösség annak az alázatos Egyháznak a jellemzői, amely a Lélekre hallgat, és középpontját önmagán kívülre helyezi. Henri de Lubac azt mondta: „A világ szemében az Egyház, akárcsak Ura, mindig rabszolgának látszik. Szolga formájában létezik idelenn. […] Nem tudósok akadémiája, nem lelkileg kifinomult emberek társasága, nem szuperemberek gyülekezete. Épp ellenkezőleg! Nyomorékok, torzszülöttek lakják, mindenféle nyomorult népesíti be, középszerűek tolonganak benne […]; a természetes ember számára – míg nem megy végbe benne gyökeres átalakulás – nehéz, ha nem lehetetlen felismerni ebben a tényben az üdvhozó kenózis beteljesedését, Isten alázatosságának imádnivaló nyomát” (Meditazioni sulla Chiesa [Elmélkedések az Egyházról], 352).

Végezetül azt kívánom nektek, s elsőként magamnak, hogy engedjük evangelizálni magunkat az alázat, a karácsony alázatossága, a betlehemi jászol, a szegénység és egyszerűség alázatossága által, amelyben Isten Fia belépett a világba. Még a bölcsek is, kikről joggal gondolhatjuk, hogy jómódúbb háttérrel rendelkeztek, mint Mária és József vagy a betlehemi pásztorok, leborulnak, amikor a gyermek előtt találják magukat (vö. Mt 2,11). Leborulnak! Ez nem csupán az imádat gesztusa, hanem az alázat mozdulata. A bölcsek a puszta földre borulva egy szintre helyezik magukat Istennel. Ez a kenózis, ez a leszállás, ez a szünkatabaszisz ugyanaz, mint amelyet földi életének utolsó estéjén Jézus megtesz majd, amikor „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát” (Jn 13,4–5). A gesztus okozta rémület Péterből ellenállást vált ki, de végül Jézus maga adja meg tanítványainak a kulcsot a helyes értelmezéshez: „Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is azt tegyétek” (Jn 13,13–15).

Kedves testvéreim, emlékezve leprásságunkra, kerülve a világiasság logikáját, mely megfoszt a gyökerektől és a hajtásoktól, engedjük, hogy evangelizáljon bennünket a Gyermek Jézus alázatossága! Csak úgy lehetünk igazán hasznosak mindenki számára, ha szolgálunk, és ha munkánkat szolgálatnak tekintjük.

Azért vagyunk itt – én elsőként –, hogy megtanuljunk térdre borulni és imádni az Urat az ő alázatosságában, és nem más urakat üres bőségükben.

Legyünk olyanok, mint a pásztorok, mint a bölcsek, mint Jézus! Íme a karácsonyi lecke: az alázat a hitnek, a lelki életnek, az életszentségnek a nagy feltétele. Az Úr ajándékozzon meg bennünket vele, kezdve a Lélek bennünk lévő legelső megnyilvánulásával: a vágyakozással! Amink nincs, azért legalább elkezdhetünk vágyakozni. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy tudjunk vágyakozni, hogy nagy vágyak emberei legyünk! És a vágyakozás már a munkálkodó Lélek mindannyiunkban!

Boldog karácsonyt mindenkinek! És kérlek benneteket, imádkozzatok értem! Köszönöm!

Ennek a karácsonynak az emlékére szeretnék néhány könyvet adni nektek. De azért ám, hogy elolvassátok, nem azért, hogy könyvtár polcára tegyétek azoknak, akik majd megkapják az örökségeteket! Először is egy nagyszerű teológus, aki nem nagyon ismert, mert túl szerény, a Hittani Kongregáció helyettes titkára, Armando Matteo atya, aki egy társadalmi jelenségről gondolkodik egy kicsit, és arról, hogy ez miként provokálja a lelkipásztorkodást. Könyvének címe: Convertire Peter Pan [Hogyan térítsük meg Pán Pétert]. A hit sorsáról szól az örök fiatalság társadalmában. Provokatív, jó könyv! A második könyv Luigi Maria Epicoco atya könyve a Biblia másodlagos vagy elfelejtett szereplőiről: La pietra scartata [Az eldobott kő], alcíme: Quando i dimenticati si salvano [Amikor az elfeledettek megmenekülnek]. Szép könyv! Elmélkedésre, átimádkozásra való. Ezt olvasva jutott eszembe a szíriai Naamán története, akiről beszéltem. A harmadik pedig egy apostoli nunciusnak, Fortunatus Nwachukwu érseknek a könyve, akit jól ismertek. A fecsegésről elmélkedik, és tetszik nekem, amit bemutat: a fecsegés az identitás „feloldódását” eredményezi. Ezt a három könyvet adom nektek, és remélem, mindannyiunknak segítenek az előrehaladásban. Köszönöm! Köszönöm munkátokat és együttműködéseteket! Köszönöm!

És kérjük az alázatosság Anyját, tanítson meg bennünket alázatosnak lenni: „Üdvöz légy, Mária…”

[Áldás]

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír