Ferenc pápa sajtótájékoztatója: Én nem félek az Egyház szakadásától, imádkozom, hogy ne legyen

A Szentatya beszélt többet között a mozambiki békefolyamatról, a háborúk elkerülésének szükségességéről, az ifjúságról, Európa elöregedéséről, az idegengyűlöletről, a földrajzi és ideológiai gyarmatosításról, a vallásközi párbeszédről, a keresztény tanúságtételről, a tájékoztató munka felelősségéről, a környezetvédelemről, a pápát ért bírálatokról, a szakadások mögött álló rögeszmés, merev gondolkodásról.

A pápa sajtótájékoztatójának teljes magyar fordítását közreadjuk.

Matteo Bruni:
– Jó napot kívánok! Jó napot, Szentatya! Ezekben a napokban találkozhattunk ezeknek az afrikai földeknek és az Indiai-óceánnak a népeivel. Sok köztük a fiatal, sok a gyerek, lelkesedéssel és reménnyel teli népek, azért is, mert fiatalok. Sok sebet is láthattunk, melyeket Ön érintett a kezével és a beszédeiben, és mi, újságírók számos jelét láthattuk a feltámadásnak, a kiengesztelődésnek, a békének. Az újságírók, az Ön útitársai figyelmesen követték e napok eseményeit, és elvitték a világnak a történeteket, az arcokat és a témákat, melyekkel találkoztak, s ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy Mozambik, Afrika, Madagaszkár és Mauritius a nemzetközi figyelem középpontjába kerüljön. Köszönöm az újságíróknak a munkát, melyet szenvedéllyel és igyekezettel végeztek, és át is adnám nekik a szót néhány kérdés erejéig, melyeket szeretnének feltenni Önnek, először is a most meglátogatott országok újságírói.

Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani társaságotokért! Köszönöm!

Matteo Bruni
– Az első újságíró, aki kérdést tesz fel, Julio Mateus Manjate, a mozambiki „Noticias”-tól.

Julio Mateus Manjate (Noticias, Mozambik):
– Köszönöm, Szentatya. Először is szeretném megköszönni ezt a lehetőséget, hogy tudniillik a Szentatyát elkísérő mozambiki sajtómunkatársak nevében beszélhetek. Amikor Mozambikban jártunk, Ön találkozott a köztársasági elnökkel és a két parlamenti párt elnökével. Örülnék, ha tudhatnám, hogy e beszélgetések után milyen várakozásokkal tekint a békefolyamatra, és milyen üzenetet szeretne hagyni Mozambiknak. És szeretném még kérni, ha röviden elmondaná véleményét két dologról: egyik az Afrikában terjedő idegengyűlölet kérdése, a másik az ifjúságé: a közösségi hálók jelentős hatásgyakoroló tényezők a fiatalok nevelésében.

Ferenc pápa:
– Az első pont: a békefolyamatról. Mozambik most egy hosszú békefolyamaton megy keresztül, melynek voltak hullámhegyei és hullámvölgyei, de végül [a szemben álló felek] elérkeztek ahhoz a történelmi jellegű összeölelkezéshez. Kívánom, hogy ez folytatódjon, és imádkozom ezért. Mindenkit arra kérek, tegyen erőfeszítést annak érdekében, hogy ez a békefolyamat előrehaladjon. Mert „a háborúval mindent elveszítünk, a békével viszont mindent elnyerünk”, mondta egy pápa énelőttem. Ez a mottó világos, nem szabad elfelejteni. Hosszú békefolyamatról van szó, mert volt egy első szakasza, aztán jött a hanyatlás, aztán egy másik szakasz… Az egymással szembenálló, hadd ne mondjam, ellenséges pártok vezetőinek arra irányuló erőfeszítése, hogy találkozzanak egymással, veszélyes volt, némelyek az életüket kockáztatták… De végül sikerült… Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki segítette ezt a békefolyamatot. Az elején volt egy közös római kávézás: néhány ember elbeszélgetett, ott volt a Sant’Egidio Közösség egyik papja, aki október 5-én bíboros lesz… Ott kezdődött… Aztán pedig, sokak segítségével, köztük a Sant’Egidio Közösségével, elérkeztek ehhez az eredményhez. Nem szabad diadalittasnak lennünk ilyen dolgokban! A diadal a béke. Nincs jogunk diadalittasnak lenni, mert a béke még gyenge lábakon áll a te országodban, ahogyan a világban is törékeny, és úgy kell bánni vele, ahogyan a nemrég született dolgokkal, például a csecsemőkkel bánik az ember: nagy-nagy gyengédséggel, nagy tapintattal, nagy megbocsátással, nagy türelemmel, hogy segítsük kifejlődni és megerősödni. De az országnak győzelmet a béke jelent! Ezt el kell ismernünk!

És ez minden országra érvényes, az összes országra, amelyek háborúval elpusztítják magukat. A háborúk pusztítanak, a háborúk során mindent elveszítünk! Egy kicsit elidőzök most a béke témájánál, mert a szívemen viselem. Amikor néhány hónappal ezelőtt sor került a megemlékezésre a normandiai partraszállásról, igen, igaz, ott voltak a kormányfők, hogy megemlékezzenek arról [az eseményről], amely egy kegyetlen háború – s egy olyan embertelen és kegyetlen diktatúra, mint a nácizmus és a fasizmus – végének a kezdetét jelentette. De azon a tengerparton 46 ezer katona halt meg! A háború ára! Megvallom nektek, hogy sírtam, amikor elmentem Redipugliába, az első világháború századik évfordulóján, hogy meglátogassam azt az emlékművet. Könyörgöm, soha többé ne legyen háború! Amikor elmentem Anzióba halottak napján, szívemben ezt éreztem… Dolgoznunk kell azon, hogy az emberekben tudatosodjon ez, hogy ti. a háborúk nem oldanak meg semmit, sőt nagyon sokat fizetnek azok az emberek, akik nem az emberiség javát akarják. Bocsássatok meg ezért a kitérőért, de muszáj volt elmondanom ennek a békefolyamatnak a kapcsán, amelyért imádkozom, és mindent megteszek, hogy előrehaladjon, és kívánom, hogy megerősödjön.

Nézzük az ifjúság problémáját. Afrika egy fiatal földrész, fiatal az élete. Ha összehasonlítjuk Európával, megismétlem azt, amit Strasbourgban mondtam: az anya-Európa mintegy „nagymama-Európává” vált, megöregedett; Európában rendkívül súlyos demográfiai telet élünk. Olvastam – nem tudom, melyik országban, de ez azon ország kormányának hivatalos statisztikája –, hogy 2050-ben, abban az országban, több nyugdíjas lesz, mint dolgozó. Ez tragikus!

Mi Európa elöregedésének az oka? Azt hiszem – ez a személyes véleményem –, hogy a jólét áll a gyökerénél. A jóléthez való ragaszkodás. „A lényeg, hogy érezzük jól magunkat, nem vállalok gyerekeket, mert villát akarok venni, utazni akarok, ezt akarok, azt akarok… Jól elvagyok így, egy gyerek mindig kockázatot jelent, sosem tudhatod…” Jólét és nyugalom, de olyan jólét, amely elöregít. Ezzel szemben Afrika tele van élettel. Afrikában találkoztam egy mozdulattal, amelyet a Fülöp-szigeteken és a kolumbiai Cartagenában is láttam. Az emberek magasba emelik gyermekeiket, felmutatják gyermekeiket: „Ez az én kincsem, ez az én győzelmem.” A büszkeség! A szegények kincse a gyermek. De a gyermek a hazának, az országnak is a kincse. Ugyanezt a mozdulatot láttam Kelet-Európában, Jászvásáron, különösen arra a nagymamára gondolok, aki felmutatta a kisgyermeket: „Ez az én diadalom!” Nektek azzal a kihívással kell szembenéznetek, hogy oktatást biztosítsatok a fiataloknak, és törvényt alkossatok ezeknek a fiataloknak. Az oktatás jelenleg prioritás országotokban. Prioritás, hogy oktatási törvényekkel biztosítsátok az ország fejlődését. A mauritiusi miniszterelnök beszélt nekem erről, és azt mondta, azt fontolgatja, hogy kialakítja a mindenki számára ingyenes oktatási rendszert. Az oktatási rendszer ingyenessége: ez fontos, mivel vannak magas szintű oktatási intézmények, de fizetősek. Oktatási intézmények minden országban vannak, de gyarapítani kell őket, hogy az oktatás mindenki számára elérhető legyen. Oktatási törvények. Az egészség és az oktatás kulcstényező most azokban az országokban.

A harmadik pont: az idegengyűlölet. Olvastam az újságokban az idegengyűlöletnek erről a problémájáról, de ez nem csak Afrika problémája. Ez egy emberi probléma, általános emberi betegség, mint a kanyaró… Olyan betegség, amely jön, belép egy országba, belép egy kontinensre… És falakat húzunk; és a falak egyedüllétre ítélik építőiket. Igen, sok embert kívül tartanak, de a falakon belüliek egyedül maradnak, és a történet majd azzal végződik, hogy hatalmas inváziók elsöprik őket. Az idegengyűlölet betegség, melyet igazolni próbálnak: például a faj tisztaságával, hogy csak egy múlt századi idegengyűlöletet említsünk. Az idegengyűlöletet néha az úgynevezett politikai populizmusok terjesztik. Múlt héten, vagy korábban mondtam, hogy néha olyan beszédeket hallok, amelyek Hitler ’34-es beszédeihez hasonlítanak. Látjuk, hogy létezik egy visszatérő beszédmód Európában… De nektek is van problémátok Afrikában, egy másik kulturális probléma, amelyet meg kell oldanotok. Emlékszem, hogy beszéltem róla Kenyában: ez a tribalizmus [törzsi ellenségeskedés]. Oktatásra-nevelésre van szükség, a törzsek egymáshoz közelítésére, hogy egy nemzetet alkossanak. A közelmúltban emlékeztünk meg a ruandai tragédia 25. évfordulójáról: az is a tribalizmus következménye volt. Emlékszem, amikor Kenyában, a stadionban, azt kértem, hogy mindnyájan álljanak fel, fogják meg egymás kezét, és mondják: „Nemet mondunk a tribalizmusra, nemet mondunk a tribalizmusra!” Nemet kell mondanunk. Ez is bezárkózás, és idegengyűlölet is, otthoni idegengyűlölet, de ez is idegengyűlölet. Harcolnunk kell ellene: mind az egyik ország idegengyűlölete a másik ellen, mind a belső idegengyűlölet, mint Afrika egyes részein a tribalizmus, olyan tragédiákhoz vezetnek, mint például a ruandai.

Matteo Bruni:
– A második kérdést a madagaszkári Ratovoarivelo asszony teszi fel.

Marie Frédeline Ratovoarivelo (Don Bosco Rádió, Madagaszkár):
– Szentatya, apostoli látogatása során beszélt a fiatalok jövőjéről. Úgy gondolom, a családalapítás nagyon fontos a jövő szempontjából. Jelenleg Madagaszkáron sok fiatal a szegénység miatt nagyon bonyolult családi helyzetben él. Hogyan tudja az Egyház kísérni a fiatalokat, úgy, hogy ők közben azt gondolják, hogy az Egyház tanításai elavultak a családi válság és a mai szexuális forradalom tekintetében? Köszönöm, Szentatya!

Ferenc pápa:
– A család nyilvánvalóan kulcselem ebben, a gyermekek nevelésében-oktatásában. Nagyon megérint, ahogy a fiatalok kifejezik magukat, láttuk ezt Madagaszkáron, láttuk Mauritiuson is, és Mozambikban is a fiataloknak a békéért tartott vallásközi találkozóján. Értékeket kell adni a fiataloknak, hogy növekedjenek. Madagaszkáron a család problémája a szegénység problémájához, a munkanélküliséghez és sok esetben a vállalatok általi kizsákmányolás problémájához kapcsolódik. Például akik a gránitbányában [Antananarivóban] dolgoznak, napi másfél dollárt keresnek. És a munkajogi törvények, a családot védő törvények: ez alapvető fontosságú. És a családi értékek is, vannak családi értékek, de néha lerombolja őket a szegénység, de nem is az értékeket, hanem azt, hogy képesek legyenek továbbadni azokat, hogy fel tudják nevelni és oktatni tudják a fiatalokat. Madagaszkáron láttuk az Akamasoában folyó munkát: a munkát a gyermekekkel, hogy családban élhessenek, amely igaz, hogy nem a természetes családjuk, de ez az egyetlen lehetőség.

Tegnap Mauritiuson, a mise után Rueda püspököt egy magas, nagy rendőrrel találtam, aki egy kétéves formájú kislányt tartott a karjában. Elveszett és sírt, mert nem találták a szüleit. A rendőrség bejelentést tett közzé, és kérte, hogy jöjjenek a gyermekért, addig is simogatták a kicsit. És ott láttam sok gyermek és fiatal drámáját, akik elveszítik családi kapcsolatukat, még ha családban élnek is, eljön a pillanat, amikor elveszítik… Ebben az esetben csak figyelmetlenség miatt. És az államnak is van szerepe, támogatnia kell a gyermekeket, segítenie kell felnövekedésüket. Az államnak gondoskodnia kell a családról, a fiatalokról: ez az állam kötelessége; biztosítania kell felnövekedésüket. Azután, ismétlem, egy család számára a gyermek kincs. És ti tudatában vagytok ennek, tudjátok, hogy kincs. De most arra is szükség van, hogy az egész társadalom tudatában legyen annak, hogy biztosítania kell a felnövekedését ennek a kincsnek, hogy növekedhessen az ország, fejlődjön a haza, növekedjenek az értékek, amelyek szuverenitást adnak az országnak. Nem tudom, válaszoltam-e többé-kevésbé. Az egyik dolog, ami megérintett a gyermekben, mindhárom országban, az, hogy köszöntöttek. Voltak egészen kisgyermekek is, akik köszöntöttek: részt vettek az örömben. Az örömről szeretnék még később beszélni. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Szentatya, a harmadik kérdést a mauritusi Mootoosamy úr teszi fel.

Jean-Luc Mootoosamy (Radio One, Mauritius):
– A mauritiusi miniszterelnök megköszönte az Ön aggódását azon polgártársaink szenvedéséért, akiket az Egyesült Királyság arra kényszerített, hogy elhagyják szigetcsoportjukat, miután területünk ezen részét jogellenesen leválasztották a függetlenség előtt. Ma a Diego Garcia-szigeten amerikai katonai bázis található. Szentatya, az ötven éve kényszerű száműzetésben élő chagos-iak vissza akarnak térni földjükre, de az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság hatóságai nem engedik, hogy ez megtörténjen, annak ellenére, hogy az ENSZ tavaly májusban megoldást talált a helyzetre. Ön hogyan tudja támogatni a chagos-iaiak akaratát és segíteni Chagos népének hazatérését?

Ferenc pápa:
– Erről szeretném felidézni az Egyház tanítását. A nemzetközi szervezetek, amikor elismerjük őket és megadjuk nekik a képességet arra, hogy nemzetközi szinten ítélkezzenek – gondoljunk a Nemzetközi Hágai Bíróságra vagy az Egyesült Nemzetek Szervezetére –, amikor ítéletet hoznak, ha egyetlen emberiséget alkotunk, akkor engedelmeskednünk kell. Igaz, hogy azok a dolgok, amelyek az egész emberiség számára igazságosnak tűnnek, nem mindig lesznek megfelelőek a zsebünknek, de engedelmeskednünk kell a nemzetközi intézményeknek. Ezért hozták létre az Egyesült Nemzetek Szervezetét, ezért hozták létre a nemzetközi bíróságokat, hogy amikor valamilyen belső vagy országok közötti konfliktus robban ki, akkor odamenjenek, és segítsék annak testvéries, civilizált országokhoz méltó megoldását.

Aztán van egy másik jelenség is, amelyre nem tudom – világosan megmondom –, nem tudom, hivatkozhatunk-e ebben az esetben. Most félre is teszem a konkrét esetet. Azt mondtam, hogy helyesnek tartom a nemzetközi szervezetekre való hivatkozást. De van egy jelenség. Amikor egy nép felszabadul, és az uralkodó állam látja, hogy távoznia kell – Afrikában felszabadulások történtek francia, nagy-britanniai, belga, olasz… fennhatóság alól, és ezeknek az országoknak menniük kellett –, ezek a felszabadulások viszonylag jól sikerültek, de mindegyikben ott van a kísértés, hogy „valamivel a zsebben” távozzanak. Igen, megadom a szabadságot ennek a népnek, de néhány „morzsát” magammal viszek… Például megadom a szabadságot az országnak, de „csak a földfelszíntől felfelé”: ami a föld felszíne alatt van, az az enyém marad. Ez egy példa, nem tudom, igaz-e, csak hogy egy példát mondjak. Mindig fennáll ez a kísértés. Úgy gondolom, hogy a nemzetközi szervezeteknek egy kísérő folyamatot is végre kellene hajtaniuk: el kell ismerniük, amit az uralkodó hatalmak az adott ország érdekében tettek, és el kell ismerniük azok hajlandóságát a távozásra, de segíteniük kell őket abban, hogy teljes mértékben elmenjenek, szabadon és testvériesen.

Ez az emberiségnek egy lassú kulturális munkája, és ebben a nemzetközi intézmények mindig sokat segítenek nekünk, és tovább kell lépnünk, meg kell erősíteni a nemzetközi intézményeket: az Egyesült Nemzetek Szervezetét, hogy visszanyerje azt a szellemiséget…; az Európai Uniót, hogy erősebb legyen, nem az uralomban, hanem az igazságosságban, a testvériségben, a mindenkit egybefogó egységben. Úgy gondolom, ez az egyik legfontosabb dolog.

De van egy másik dolog, amit szeretnék elmondani az Ön kérdése kapcsán. Manapság nincsenek földrajzi gyarmatosítások – legalábbis nem sok –, de vannak ideológiai gyarmatosítások: be akarnak hatolni a népek kultúrájába, meg akarják változtatni azt a kultúrát, és homogenizálni akarják az emberiséget. Ez a globalizáció képe, olyan, mint egy gömb: mindenki egyforma, mindegyik egyenlő távolságra van a középponttól. Ehelyett a valódi globalizáció nem gömb, hanem poliéder, ahol minden nép, minden nemzet megőrzi saját identitását, de egyesül az egész emberiséggel. Ezzel szemben az ideológiai gyarmatosítás megpróbálja eltörölni mások identitását, hogy egyformává tegye őket; és ideológiai javaslatokkal áll elő, amelyek ellentétesek annak a népnek a természetével, annak a népnek a történelmével, annak a népnek az értékeivel. Tiszteletben kell tartanunk a népek identitását. Ez egy mindig védendő előfeltétel. Tiszteletben kell tartani a népek identitását, és így el kell utasítanunk minden gyarmatosítást! Köszönöm!

Mielőtt megadnák a szót az EFE-nek – mely kiváltságos ezen az úton, hiszen nyolcvanéves! –, szeretnék még valamit mondani az utazásról, valamit, ami nagyon megérintett. A te országodban [Mauritius] nagyon megérintett engem a vallások közötti egységnek, a vallásközi párbeszédnek a képessége. Nem szüntetjük meg a vallások közötti különbséget, hanem azt hangsúlyozzuk, hogy mindnyájan testvérek vagyunk, mindnyájunknak beszélni kell. És ez az Ön országa érettségének a jele. Tegnap, amikor a miniszterelnökkel beszélgettem, teljesen megdöbbentett, ahogyan kialakították ezt a valóságot, és hogy ezt az együttélés szükségességének tekintik. Van egy kultuszközi bizottság is, amely összeül… Az első dolog, amivel tegnap a püspökségre belépve találkoztam – anekdotát mesélek –, egy gyönyörű virágcsokor volt. Ki küldte? A nagy imám. Igen, testvérek: az emberi testvériség az alap, és ez tiszteletben tartja az összes hitvilágot. Fontos a vallások tiszteletben tartása, ezért azt mondom a misszionáriusoknak: „Ne toborozz híveket!” [Kerüld a prozelitizmust!] A tagtoborzás érvényes a politikában, a sport világában – ez az én csapatom, az a tiéd… –, érvényes mindebben, de nem a hitben. „De akkor mit jelent Önnek, pápa, az evangelizálás?” Van egy mondata Szent Ferencnek, amely nagyon megvilágosító volt számomra. Assisi Ferenc azt mondta testvéreinek: „Vigyétek el az evangéliumot, és ha szükséges, akkor szavakkal is!” Vagyis az evangelizálás az, amit az Apostolok cselekedeteinek könyvében olvasunk: tanúságtétel. És ez a tanúságtétel kiváltja másokban a kérdést: „Te miért élsz így, miért csinálod ezt?” Aztán elmagyarázom: „Az evangéliumért.” Az evangéliumhirdetés a tanúságtétel után következik. Először élsz mint keresztény, aztán, ha kérdeznek téged, hirdeted az evangéliumot. A tanúságtétel az első lépés, és az evangelizáció főszereplője nem a misszionárius, hanem a Szentlélek, aki a keresztényeket és a misszionáriusokat tanúságtételre készteti. Aztán vagy jönnek majd a kérdések, vagy nem, de az élettel történő tanúságtétel az első lépés. Fontos ezt észben tartanunk, a prozelitizmus elkerülésére. Amikor olyan vallási törekvéseket láttok, amelyek a prozelitizmus útján járnak, azok nem keresztények. Áttérőket keresnek, nem igazságban élő, tanúságtevő istenimádókat. Megragadom az alkalmat, hogy elmondjam ezt oly szép vallásközi tapasztalatotok kapcsán. A miniszterelnök azt is elmondta nekem, hogy amikor valaki segítséget kér, mindenkinek ugyanazt adja, és ez senkit sem sért, mert testvéreknek érzik magukat. És ez építi az ország egységét. Ez nagyon-nagyon fontos.

A találkozókon nemcsak katolikusok vettek részt, hanem jelen voltak más felekezetű keresztények is, és voltak ott muszlimok, hinduk, de mindnyájan testvérek. Ezt eléggé láttam Madagaszkáron is, és [Mozambikban] is a fiataloknak a békéért tartott vallásközi találkozóján, ahol a különféle vallású fiatalok ki akarták fejezni, hogyan élik meg béke utáni vágyukat. Béke, testvériség, vallásközi együttélés, semmi prozelitizmus. Meg kell tanulnunk ezeket a dolgokat az együttéléshez. Ez az egyik, amit el kell mondanom.

Aztán egy másik dolog, ami megérintett engem – és erre az Ön országában tartott találkozóra utalok, de természetesen mindhárom országban volt, de most csak egyet emelek ki, Madagaszkárt, mert onnan indultunk –: a nép. Az utcákon ott volt a nép, ott voltak az emberek, akik maguktól gyűltek egybe. A stadionban tartott misén az esőben ott volt a nép, és táncolt az esőben, boldog volt… Boldog, erre még visszatérek.

És a [madagaszkári fiatalok] éjszakai virrasztásán és a misén is: azt mondják, a létszámuk meghaladta az egy milliót (nem tudom, a hivatalos statisztikák ezt mondják, én egy kicsit alája megyek, mondjunk 800 ezret), de a létszám nem is számít, a nép számít, az emberek számítanak, akik az előző nap délutánjától gyalogoltak, ott voltak a virrasztáson, és ott is aludtak. Rio de Janeiróra gondoltam, amikor 2013-ban a tengerparton aludtak. A nép a pápával akart lenni. Én alacsonynak, nagyon kicsinek éreztem magam ebben a nagy népi „fölényben”. És mi a jele annak, hogy egy embercsoport nép? Az öröm. Voltak ott szegények, voltak olyan emberek, akik az nap délután nem ettek, de vidámak voltak. Amikor viszont az emberek vagy az embercsoportok eltávolodnak ettől a közös, népi örömérzéstől, elveszítik az örömöt. Ennek az első jele a magányos emberek szomorúsága, azok szomorúsága, akik elfelejtették kulturális gyökereiket. Az embereknek akkor van néptudata, ha tudják, hogy van identitásuk, sajátos valóságfelfogásuk, és ez összehozza az embereket. Annak jele pedig, hogy a néphez tartozol, és nem egy elithez, az öröm, a közös öröm. Ezt hangsúlyozni akartam. És a gyerekek azért köszöntöttek így, mert szüleik megfertőzték őket örömükkel.

Köszönöm! Ez az, amit el akartam mondani a látogatásról, aztán ha még eszembe jut valami, elmondom. Most pedig a „kiváltságos” [hírügynökség] következik.

Cristina Cabrejas Giles (a spanyol EFE ügynökségtől, mely alapításának nyolcvanadik évfordulóját ünnepli):
– Köszönöm, Szentatya, a lehetőséget. Két kérdést szeretnék feltenni. Egy „kiváltságosat”, és egyet az úttal kapcsolatban. Ha gondolja, kezdem a „kiváltságossal”, legyünk túl rajta, elnézést kérek a kollégáktól, csak azt szeretném kérni, hogy spanyolul válaszoljon, aztán én majd lefordítom, nincs probléma. [Spanyolul:] Mindenekelőtt vegyük megerősítettnek, hogy az egyik jövőbeli terve az, hogy eljön Spanyolországba; meglátjuk, lehetséges-e, reméljük! És a kérdés, amelyet szeretnék feltenni: az EFE nyolcvan éve során sok híres embert, világvezetőt kérdeztünk a tájékoztatásról és az újságírásról, most Önt szeretném kérdezni: Ön szerint milyen lesz a tájékoztatás a jövőben?

Ferenc pápa:
– Kristálygömbre lenne szükségem! Elmegyek majd Spanyolországba, ha élek, de az utazások prioritása Európában: először a kis országok, aztán a nagyobbak.

Nem tudom, milyen lesz a jövő kommunikációja. Arra gondolok, milyen volt a kommunikáció, például amikor gyerek voltam: még televízió nélkül, rádióval, újsággal, titkos újsággal is, melyet az aktuális kormány üldözött, önkéntesek árusították az éj leple alatt…; és a szóbeli kommunikációt is. Ha összehasonlítjuk a mostanival, akkor igen szegényes tájékoztatás volt, és a mai pedig valószínűleg igen szegényes lesz a jövőbelihez képest. Ami a tájékoztatás állandó elemeként megmarad: a képesség egy tény továbbítására, annak megkülönböztetése az elbeszéléstől, a tudósítástól. Az egyik dolog, ami kárt okoz a kommunikációban – a múltban, a jelenben és a jövőben – az a tények visszaadása. Van egy nagyon szép tanulmány, amelyet Simone Paganini, az Aacheni Egyetem (Németország) tudósa készített három évvel ezelőtt: ő az író, az írás és az olvasó közötti kommunikációs mozgásról beszél. A kommunikáció mindig azzal a kockázattal jár, hogy a tényről áttérünk a tudósításra, és ez tönkreteszi a kommunikációt. Fontos, hogy a tény megmaradjon, és mindig a tényhez közelítsünk. A kúriában is látom: van egy tény, aztán mindenki hozzátesz valamit a sajátjából, minden rossz szándék nélkül, ez a dinamika. Tehát a kommunikátor aszkézise az, hogy mindig visszatérjen a tényhez, tudósítson a tényről, és azt mondja: „Az én értelmezésem ez, ezt mondták nekem”, megkülönböztetve a tényt a tudósítástól.

Egyszer elmesélték nekem Piroska és a farkas történetét az alapján, ahogyan beszámoltak róla, s a történet azzal zárul, hogy Piroska és a nagymama fazékban megfőzték és megették a farkast. Az elmesélés megváltoztatta a dolgokat. Bármi legyen is a kommunikációs eszköz, garanciát a hűség nyújt. Vajon mondhatjuk-e: „Azt mondják, hogy”? Igen, használhatjuk ezt a kommunikációban, de mindig arra is figyelmeztetnünk kell, hogy meg kell bizonyosodni az „azt mondják” objektivitásáról. Ez az egyik érték, amelyre törekedni kell a kommunikációban.

Másodszor, a kommunikációnak emberinek kell lennie, ezen azt értem, hogy konstruktívnak kell lennie, vagyis a másik növekedését kell szolgálnia. A kommunikáció nem használható háborús eszközként, mert az emberellenes, pusztító. Nem sokkal ezelőtt átadtam Rueda atyának egy cikket, amelyet egy folyóiratban találtam: „A nyelv arzéncseppjei.” A kommunikációnak az építés és nem a pusztítás szolgálatában kell állnia. És mikor áll a kommunikáció a pusztítás szolgálatában? Amikor nem emberséges projekteket véd. Gondolj a múlt század diktatúráinak propagandájára: olyan diktatúrák voltak, amelyek tudták, hogyan kell jól kommunikálni, de háborút, szakadást és pusztítást hoztak. Nem tudom, mit mondjak szakmai téren, mert nem ismerem jól a témát. Azokat az értékeket kívántam hangsúlyozni, amelyekhez a kommunikációnak következetesen ragaszkodnia kell.

Cristina Cabrejas Giles (második kérdés):
– Térjünk vissza az utazáshoz. Ennek a látogatásnak az egyik témája a környezetvédelem volt. Mindegyik beszédében megemlítette, beszélt a fák védelméről, a tűzvészekről, az erdőirtásról… Jelenleg ez zajlik az Amazonas-medencében. Ön szerint ezeknek a területeknek a kormányai mindent megtesznek annak érdekében, hogy megvédjék a világnak ezt a tüdejét?

Ferenc pápa:
– Visszatérek Afrikához. Ezt egy másik úton mondtam már: a kollektív tudatalattiban van egy mottó: Afrikát ki kell zsákmányolni. Ez egy tudatalatti dolog. Mi sosem gondoljuk azt, hogy Európát ki kell zsákmányolni, nem. Afrikát ki kell zsákmányolni. Meg kell szabadítanunk az emberiséget ettől a kollektív tudatalattitól. A kizsákmányolás legerősebb pontja – nemcsak Afrikában, hanem az egész világon – a környezet: az erdőirtás, a biodiverzitás elpusztítása.

Néhány hónappal ezelőtt fogadtam a tengeren dolgozók lelkipásztorait, és a kihallgatáson ott volt hét halászfiú is, akik egy olyan hajóval halásztak, amely nem volt hosszabb, mint ez a repülőgép. A manapság használatos mechanikusan eszközökkel halásztak, egy kissé kalandorok ők. Ezt mondták nekem: az elmúlt hónapokban máig hat tonna műanyagot fogtunk. (A Vatikánban betiltottuk a műanyagot, dolgozunk ezen.). Hat tonna műanyag! Ez a valóság, és most csak a tengerekről beszélünk… A pápa imaintenciója ebben a hónapban éppen az óceánok védelme, melyek a belélegzett oxigént is adják nekünk. Aztán ott vannak az emberiség nagy „tüdői”, az egyik Közép-Afrikában, a másik Brazíliában, az egész pánamazóniai térség, és van még egy további is, de nem emlékszem, hol… Vannak ugyanilyen jellegű kis tüdők is. Védenünk kell az ökológiát, a biodiverzitást, mely az életünk, védenünk kell az oxigént. Reményt önt belém, hogy a legnagyobb harcot a biodiverzitásért, a környezet védelméért a fiatalok folytatják. Erős bennük a felelősségtudat, hiszen azt mondják: a jövő a miénk; ti, a tiétekkel, csináljatok, amit akartok, de ne a miénkkel! Kezdenek érvelni emellett. Azt hiszem, a párizsi megállapodás megkötése jó előrelépést volt. Aztán a legutóbbi [ENSZ-gyűlés] Marrákesben… Ezek olyan találkozók, amelyek segítenek a probléma tudatosításában.

De tavaly, nyáron, amikor láttam annak a hajónak a fényképét, amely az északi sarknál járt, mintha semmi sem állna útjában, fájdalmat éreztem. És nem sokkal, néhány hónappal ezelőtt mind láttuk a fényképet arról a temetési szertartásról, azt hiszem, Grönlandon, amelyet egy többé nem létező gleccser fölött tartottak. Jelképes temetési szertartást végeztek a figyelem felkeltésére.

Ez gyorsan megy végbe, tudatára kell ébrednünk, kezdve a kis dolgoktól. De az Ön kérdése az volt, hogy a kormányok megtesznek-e minden tőlük telhetőt. Némelyek többet, mások kevesebbet. Itt el kell mondanom egy szót, amely a környezet kizsákmányolásának hátterében áll… (Mélyen megérintett a szeptember 4-i „Messaggero”-ban megjelent cikk – azon a napon, amikor útnak indultunk –, melyben Franca Giansoldati nem fogta vissza magát, pusztító manőverekről, ragadozó magatartásról beszélt… De nemcsak Afrikában, hanem a mi városainkban, a mi civilizációinkban is)… Ez az ocsmány szó a „korrupció”. Meg akarom kötni ezt az üzletet, de erdőt kell irtanom hozzá, ezért szükségem van a kormány, a tartományi kormány, a nemzeti kormány engedélyére, nem tudom, és elmegyek a felelőshöz, és a kérdés – szó szerint megismétlem, amit egy spanyol vállalkozó mondott nekem –, a kérdés, amelyet egy projekt jóváhagyásakor arcátlanul feltesznek nekünk: „Én mennyit kapok?” Ez történik Afrikában, Latin-Amerikában, és Európában is. Mindenütt, ahol a társadalmi-politikai felelősséget személyes haszonszerzésre használják, kiüresítik az értékeket, kizsákmányolják a természetet, kihasználják az embereket. Azt gondoljuk: „Afrikát ki kell zsákmányolni!” Gondoljunk arra a sok munkavállalóra, akiket kizsákmányolnak társadalmunkban: a feketemunkát nem az afrikaiak találták ki, itt van Európában. A járandóságának csak egyharmadát megkapó háztartási alkalmazottat nem az afrikaiak nem találták ki; a megtévesztett, kizsákmányolt, városainkban prostitúcióra kényszerített nőket nem az afrikaiak találták ki. Tőlünk is származik ez a kizsákmányolás, nemcsak a környezeti, hanem az emberi is. És ez a korrupció miatt van. Amikor a romlás, a korrupció belép a szívbe, készüljünk fel, mert minden bekövetkezik.

Matteo Bruni:
– A következő kérdést a New York Times-tól jött Jason Horowitz teszi fel.

Jason Drew Horowitz (The New York Times, Egyesült Államok):
– Jó napot kívánok, Szentatya! Amikor Maputó felé repültünk, Ön elismerte, hogy az amerikai egyház egyik szektorának támadása alatt áll. Egyes püspökök és bíborosok erős bírálatot fogalmaznak meg, vannak nagyon kritikus amerikai katolikus tévék és weboldalak, és néhányan az Ön legközelebbi szövetségesei közül még egy Ön elleni összeesküvésről is beszéltek, néhányan az Ön szövetségesei közül az olasz kúriában. Van-e valami, amit ezek a kritikusok nem értenek az Ön pápaságából? Van-e valami, amit Ön megtanult az Egyesült Államokban elhangzott bírálatokból? Egy másik dolog: fél-e attól, hogy szakadás lesz az amerikai egyházban? És ha igen, akkor van-e valami, amit tehetne – például párbeszéd –, hogy segítsen elkerülni azt?

Ferenc pápa:
– Mindenekelőtt: a bírálatok mindig segítenek, mindig. Amikor valaki kritikát kap, rögtön önkritikára van szükség, és fel kell tennie a kérdés: igaz-e vagy sem; és milyen mértékben? Én mindig hasznot húzok a bírálatokból, mindig. Néha feldühítik az embert, de mindig hasznot hoznak. Maputóba repülve – nem te adnál nekem egy könyvet? – valaki közületek nekem adta azt a francia könyvet… „Az amerikai egyház támadja a pápát”, nem, „A pápa az amerikaiak támadásainak kereszttüzében.” [Valaki mondja: „Hogyan akarják az amerikaiak leváltani a pápát.”] [Nicolas Senèze: Comment l’Amérique veut changer de pape, Bayard Éditions, 2019. – A ford.] Ez a könyv az! Adtatok belőle egy példányt. Tudtam a könyvről, de nem olvastam. Bírálatok nemcsak az amerikaiaktól érnek, hanem kicsit mindenfelől, a kúriából is. Azoknak, akik a bírálatokat [egyenesen a szemembe] mondják, az az előnyük megvan, hogy őszintén elmondták. Tetszik ez nekem. De nem tetszik az, ha a kritikák az asztal alatt terjednek; egyesek szélesen rád mosolyognak, aztán hátba szúrnak. Ez nem tisztességes, nem emberséges. A kritika az építés egyik eszköze, és ha a kritikád nem helytálló, készen állsz arra, hogy választ kapj, párbeszédet folytass, vitázz, és helyes nyugvópontra juss. Ez az igaz kritika dinamikája. Ehelyett az „arzéntabletták” kritikája, melyről beszéltünk, arról a cikkről, amelyet Rueda atyának adtam, az egy kicsit olyan, hogy követ dob, aztán eldugja a kezét. Ez nem használ, nem segít. Segíti a kicsi zárt csoportokat, amelyek nem akarják hallani a kritikára adott választ. Az a kritika, amely nem akar hallani a választ, az követ dob, aztán eldugja a kezét. Ezzel szemben a tisztességes kritika: „Én ezt, ezt és ezt gondolom”, és nyitva áll a válaszra, az épít, segít. A pápa esetében: „A pápánál ez a dolog nem tetszik nekem”, bírálom, várom a választ, elmegyek hozzá, beszélek, írok egy cikket, és arra kérem, hogy válaszoljon: ez tisztességes, ez Egyház iránti szeretet. Ha valaki kritizál anélkül, hogy hallani akarná a választ és hajlandó lenne a párbeszédre, az nem Egyház iránti szeretet, hanem felsorakozás egy rögeszme mögé: váltsuk le a pápát, vagy támasszunk szakadást, nem tudom. Ez egyértelmű: a tisztességes kritikát mindig jó szívvel fogadják, én legalábbis igen.

Másodszor, a szakadás problémája: az Egyházban sok szakadás volt. Az I. vatikáni zsinat után, az utolsó, a tévedhetetlenségről történt szavazás után, egy nagyszámú csoport távozott, elszakadt az Egyháztól, és megalapította az ókatolikusokat, hogy „őszintén hűek” legyenek az Egyház hagyományához. Aztán ők maguk találtak egy másfajta fejlődési utat, és ma már nőket is felszentelnek; de abban az időszakban merevek voltak, egy bizonyos ortodoxia után mentek, és azt hitték, hogy a zsinat hibát követett el. Egy másik csoport szavazás nélkül távozott, teljesen csöndben voltak, nem akartak szavazni… A II. vatikáni zsinat hozta létre ezeket a dolgokat, talán a legismertebb kiválás Lefebvre-é. Az Egyházban mindig megvan a szakadás lehetősége, mindig. Ez is olyan lehetőség, amelyet az Úr mindig az emberi szabadságra hagy. Én nem félek a szakadásoktól, és imádkozom, hogy ne legyenek, mert sok ember lelki egészsége forog kockán. Legyen párbeszéd, legyen kiigazítás, ha hiba történt, de a szakadás útja nem keresztény. Gondoljunk az Egyház kezdetére, az Egyház sok, egymás utáni szakadással indult, elég olvasni az egyháztörténetet: ariánusok, gnosztikusok, monofiziták…

Aztán szívesen elmesélnék egy anekdotát, amelyet néhányszor már elmondtam. Az Egyházat Isten népe mentette meg a szakadástól. A szakadárok egy valamiben mindig közösek: elszakadnak a néptől, Isten népének hitétől. Amikor az efezusi zsinaton Mária istenanyaságáról vitáztak, a nép – ez történelmi [tény] – a székesegyház bejáratánál állt, amikor a püspökök befelé tartottak a zsinatra, az emberek ott álltak botokkal, felemelve rázták botjaikat, és kiabálták: „Isten anyja! Isten anyja!”, mintha azt mondanák: ha nem ezt teszitek, akkor várunk rátok… Isten népe mindig helyre teszi a dolgokat és segít. A szakadás mindig egy elitista elszakadás, amelyet a tanból elvált ideológia vált ki. Ideológiáról, talán helyes ideológiáról van szó, amely belép a tanba, elszakítja azt, és egy bizonyos időre „tanná” válik. Ezért én imádkozom, hogy ne történjenek szakadások, de nem félek [tőlük].

[Az újságíró folytatja a kérdezést.]
Mit lehet tenni, hogy segítsek?... Azt, amit most mondok: ne félni… Én válaszolok a bírálatokra, mindezt megteszem. Lehet, hogy valakinek eszébe jut valami, ahogyan segíthetek, azt meg fogom tenni… De ez a II. vatikáni zsinat eredménye, nem ezé a pápáé vagy a másik pápáé… Például a társadalmi dolgok, amiket mondok, ugyanazok, amiket II. János Pál mondott, ugyanazok. Én másolom őt. De azt mondják: „A pápa túl kommunista…” Ideológiák lépnek be a tanba, és amikor a tan ideológiákba csúszik, fennáll a szakadás veszélye. Létezik a behaviorista ideológia is, vagyis egy aszeptikus erkölcs elsőbbsége Isten népének erkölcsével szemben. A pásztoroknak kegyelem és bűn között kell vezetniük a nyájat, mert az evangéliumi erkölcs ez. Ezzel szemben egy úgymond pelagiánus ideológiát követő erkölcs merevséghez vezet, és manapság sok, merevséget képviselő iskolánk van az Egyházban, amelyek nem szakadások, de pszeudoskizmatikus keresztény utak, amelyek rosszul fognak végződni. Amikor merev keresztényeket, püspököket, papokat láttok, a mögött a hozzáállás mögött problémák bújnak meg, és nincs meg bennük az evangélium szentsége. Ezért szelídnek kell lennünk azokkal szemben, akiknek kísértésük van ilyen támadások elkövetésére, valamilyen problémával küzdenek, s ezért szelíden kell kísérnünk őket. Köszönöm!

Matteo Bruni:
– Az utolsó kérdés Aura Miguelé a Radio Renascençától.

Ferenc pápa:
– Hogyan beszéltem portugálul?

Aura Vistas Miguel (Radio Renascença, Portugália):
– Kiválóan, mindenki értette, nagyon jól lehetett érteni. Szentatya, visszatérek Mozambikra, csak hogy ezt megkérdezzem: Tudjuk, hogy Ön nem szeret országokat meglátogatni választási kampány idején, Mozambikban mégis megtette, egy hónappal a választások előtt, és az elnök, aki meghívta Önt, épp az egyik jelölt. Mi a magyarázata ennek?

Ferenc pápa:
– Értem, nem tévedés volt. Szabadon meghozott döntés volt, mert a választási kampány ezekben a napokban kezdődött, és háttérbe szorult a békefolyamathoz képest. Fontos volt a látogatás, hogy segítse a békefolyamat megerősödését. És ez fontosabb volt, mint egy még el nem indult kampány, amely a látogatásomat követő napokban kezdődött. A határon voltunk, mérlegeltük a két dolgot, és [arra a következtetésre jutottunk, hogy]: igen, fontos a békefolyamat megerősítése. És aztán tudtam üdvözölni a politikai ellenfeleket, hogy elmondjam a meglátásaimat, és hangsúlyozzam, hogy ez [a békefolyamat] a fontos dolog, és nem [azért mentem, hogy] „szurkoljak” ennek az elnöknek, akit nem is ismerek, nem tudom, mit gondol, és azt sem, hogy mit gondolnak mások. Számomra sokkal fontosabb volt az, hogy hangsúlyozzam az ország egységét. De amit Ön mond, az igaz: távol kell maradnunk a választási kampányoktól, ez igaz. Köszönöm!

Nagyon köszönöm a munkátokat! Hálás vagyok mindazért, amit tesztek! Imádkozzatok értem, én pedig imádkozom értetek. Jó étvágyat az ebédhez!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír