Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Ferenc pápa homíliájának fordítását.
Isten szent anyja! Isten szent népének ez az örömteli kiáltása hangzott fel Efezus utcáin 431-ben, amikor a zsinati atyák kijelentették, hogy Mária Isten anyja. Ez hitünknek az egyik lényegi része, de mindenekelőtt gyönyörű hír: Istennek van anyja, s így örökre hozzá van kötve emberségünkhöz, mint gyermek az anyjához, olyannyira, hogy emberségünk az ő embersége. Ez egy olyannyira megrázó és vigasztaló igazság, hogy az itt [Rómában] tartott legutóbbi zsinat kijelentette:
„Isten Fia a megtestesülésével valamiképpen minden emberrel egyesült. Emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett.
Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 22). Ezt tette hát Isten azzal, hogy Máriától született: megmutatta konkrét szeretetét emberségünk iránt: valóságosan és teljesen magáévá tette azt. Testvéreim, Isten nem szavakkal, hanem tettekkel szeret bennünket; nem „felülről”, távolról, hanem „közelről”, testünkön belülről, mert Máriában az Ige testté lett, mert Krisztus kebelében egy húsvér szív dobog, mindannyiunkért!
Isten szent anyja! Sok könyvet és nagyszerű értekezést írtak Máriának erről a címéről. De ezek a szavak mindenekelőtt Isten szent népének szívébe hatoltak be a legismerősebb és legotthonosabb imában, mely a napi ritmust, a legfárasztóbb pillanatokat és a legmerészebb reményeket kíséri: ez az ima az Üdvözlégy. A Szentírásból vett néhány mondat után az ima második része így kezdődik: „Szűz Mária, Istennek szent anyja, imádkozz érettünk, bűnösökért!” Ez a megszólítás gyakran jelen volt napjainkban, és lehetővé tette, hogy Isten Márián keresztül közelebb kerüljön életünkhöz és történelmünkhöz. Istennek szent anyja, imádkozz érettünk, bűnösökért: ha a legkülönbözőbb nyelveken, a rózsafüzér szemeire, szükség idején, egy szentkép előtt vagy az utcán mondjuk is, erre a könyörgésre
Isten anyja mindig válaszol, meghallgatja kéréseinket, megáld bennünket Fiával a karján, elhozza nekünk a testté lett Isten gyengédségét. Egyszóval reményt ad nekünk.
Nekünk pedig most, az év elején úgy van szükségünk a reményre, mint földnek az esőre. Az Isten anyjának és a mi anyánknak a jegyében kezdődő év azt üzeni nekünk, hogy a remény kulcsa Mária, és a remény antifónája Isten szent anyjának a hívogatása. És ma a Boldogságos Szűz Máriára, mennyei édesanyánkra bízzuk szeretett XVI. Benedek emeritus pápánkat, hogy kísérje őt, amikor e világból Istenhez költözik.
Különösen imádkozzunk az anyához azokért a szenvedő gyermekeiért, akiknek már nincs erejük imádkozni, a világ oly sok részén háború által sújtott testvéreinkért, akik sötétben és hidegben, nyomorban és félelemben, erőszaktól és közönytől körülvéve élik meg ezeket az ünnepnapokat! Azokért, akiknek nincs békéjük, kérjük Máriát, az asszonyt, aki a béke fejedelmét hozta a világra (vö. Iz 9,5; Gal 4,4). Benne, a béke királynőjében válik valóra az olvasmányban hallott áldás: „Fordítsa feléd arcát az Úr, és adjon neked békességet” (Szám 6,26). Egy anya kezén keresztül akar Isten békéje belépni otthonunkba, szívünkbe, világunkba. De hogyan fogadhatjuk be őt?
Engedjük, hogy a mai evangélium főszereplői adjanak nekünk tanácsot, akik elsőként látták meg az anyát a gyermekkel: a betlehemi pásztorok. Szegény, sőt talán meglehetősen durva emberek voltak, és aznap este dolgoztak. Ők voltak azok – nem a bölcsek és nem a hatalmasok –, akik először ismerték fel a közeli Istent, a szegényen érkezett Istent, aki szeret a szegényekkel lenni. Az evangélium két nagyon egyszerű tettét emeli ki a pásztoroknak. A pásztorok „elmentek”, és „látták”. Két tett: elmenni és látni.
Az első: elmenni. A szöveg szerint a pásztorok „késedelem nélkül elindultak” (Lk 2,16). Nem maradtak mozdulatlanok. Éjszaka volt, a nyájaikat kellett gondozniuk, és bizonyára fáradtak voltak: megvárhatták volna a hajnalt, megvárhatták volna a napfelkeltét, hogy megnézzék a jászolban fekvő kisdedet. Ehelyett késlekedés nélkül elindultak, mert amikor fontos dolgokról van szó, azonnal kell reagálni, nem szabad késlekedni; mert „a Szentlélek kegyelme nem ismer tétova késlekedést” (Szent Ambrus: Magyarázat Szent Lukács evangéliumához, 2). És így találták meg a Messiást, akit évszázadok óta vártak az emberek, akit oly sokan szerettek volna látni. Testvéreim,
Istennek és az ő békéjének befogadásához nem lehet tétlenül ülni, nem lehet kényelmesen várni, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Fel kell állni, meg kell ragadni a kegyelmi lehetőségeket, el kell indulni, kockázatot kell vállalni! Kockáztatni kell!
Ma, az év elején, ahelyett, hogy csak ülnénk és reménykednénk, hogy a dolgok megváltoznak, érdemes feltenni magunknak a kérdést: „Merre akarok menni ebben az évben? Ki felé indulok, hogy jót tegyek vele?” Az Egyházban és a társadalomban sokan várják azt a jót, amit te és csakis te adhatsz, sokan várják a te szolgálatodat. Érzéketlenné tevő lustaságunkban, megbénító közömbösségünkben, annak veszélyében, hogy a képernyő előtt ülve, kezünket a billentyűzeten tartva mozdulatlanok maradunk, a pásztorok ma arra ösztönöznek, hogy induljunk el, hogy mozduljunk meg a világban történő dolgok miatt, hogy piszkoljuk be a kezünket és tegyünk jót, hogy lemondjunk megannyi szokásunkról és a kényelmünkről, hogy megnyíljunk Isten újdonságai előtt, melyek a szolgálat alázatában, a gondoskodás bátorságában rejlenek. Testvéreim, utánozzuk a pásztorokat: induljunk el!
Amikor megérkeztek – mondja az evangélium –, a pásztorok „megtalálták Máriát és Józsefet és a jászolban fekvő gyermeket” (Lk 2,16). Majd megjegyzi a szöveg, hogy csak „miután látták” (Lk 2,17), akkor kezdtek el csodálkozással telve másoknak is beszélni Jézusról, dicsérni és dicsőíteni Istent mindazért, amit hallottak és láttak (vö. Lk 2,17–18.20). A fordulópont az volt, hogy látták őt. Fontos, hogy lássuk, hogy tekintetünkkel átöleljük, hogy a pásztorokhoz hasonlóan megálljunk az anya karjában fekvő kisded előtt.
Nem kell mondanunk semmit, nem kell kérnünk semmit, nem kell tennünk semmit. Csak csendben nézni, imádni, szemünkkel befogadni az emberré lett Istennek, az ő anyjának és a mi anyánknak a vigasztaló gyengédségét.
Az év elején, a sok új dolog közepette, amit szeretnénk megtapasztalni, és a sok dolog között, amit szeretnénk megtenni, szánjunk időt arra, hogy lássunk, vagyis, hogy kinyissuk szemünket, és nyitva tartsuk arra, ami számít: Istenre és másokra. Legyen bátorságunk átérezni a találkozás ámulatát, mely Isten stílusa, amely egészen más, mint a világ megnyugtató csábítása. Az Isten keltette ámulat, a találkozás békét ad, a másik csak elaltat, és megbénít.
Hányszor előfordul, hogy a nagy sietségben arra sincs időnk, hogy egy percet az Úr társaságában töltsünk, hogy meghallgassuk igéjét, imádkozzunk, imádjunk, dicsőítsünk… Ugyanez történik a másokkal való kapcsolatunkban is: mivel sietünk, vagy mivel magunk körül forgunk, nincs időnk meghallgatni a feleségünket, a férjünket, beszélgetni a gyerekeinkkel, megkérdezni, hogy mi van velük belül, nem csak azt, hogyan megy a tanulás és milyen az egészségük. És milyen jó meghallgatni az időseket, a nagypapát és a nagymamát, az élet mélyére nézni és újra felfedezni a gyökereinket! Kérdezzük meg tehát magunktól, hogy képesek vagyunk-e meglátni azokat, akik mellettünk laknak, az épületünkben, akikkel nap mint nap találkozunk az utcán. Testvéreim,
utánozzuk a pásztorokat: tanuljunk meg látni! A szívünkkel érteni, látni! Tanuljunk meg látni!
Elmenni és látni. Ma az Úr eljött közénk, és Isten szent anyja szemünk elé tárja őt. Fedezzük fel újra az elindulás lendületében és a látás ámulatában a titkokat, hogy ez az év valóban új legyen, és legyőzzük a mozdulatlanul maradás fáradtságát és a tunyaság hamis békéjét!
És most, testvéreim, arra hívlak mindannyiatokat, hogy nézzetek a Szűzanyára. Kiáltsuk neki háromszor: Isten szent anyja, ahogyan az efezusiak is tették! Isten szent anyja! Isten szent anyja! Isten szent anyja!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria