Nekem is fel kellett ébrednem, hogy elhiggyem a visszaéléseket! – Interjú Ferenc pápával (3. rész)

A beszélgetés leiratát a Vatican News spanyol nyelvű oldala publikálta. A teljes interjú átiratának fordítását közreadjuk három részletben. Alább a harmadik, befejező részt olvashatják.

– AP: Beszéljünk a visszaélésekről. Ön sok törvényt hozott, hogy a püspökök vállaljanak felelősséget és megfelelően kezeljék a kiskorúakkal szembeni szexuális visszaélések ügyeit. De láttunk olyan eseteket, amikor felnőttek lettek olyan papok áldozatai, akik nemcsak szexuálisan, hanem lelki tekintélyükkel is visszaéltek. Marco Rupnik esetében nagyon-nagyon súlyos traumát hordozó áldozatokról van szó. Mit gondol, nem kellene ezeket a bűncselekményeket szigorúbban, vagy legalább olyan szigorúan büntetni, mint a gyermekbántalmazást?

– Ferenc: Visszaélések mindig léteztek, a történelem során mindig, legyen szó gyarmati, politikai visszaélésről, családi bántalmazásról vagy szexuális visszaélésről. Van két levele Xavéri Szent Ferencnek, melyeket néhány ottani [távol-keleti] szerzetesnek írt, nem tudom, melyik keleti valláshoz tartoztak, nem akarom egyiket sem megemlíteni, hogy ne rágalmazzak. És azt írja nekik: „Küldjék el ezeket az ifjakat a kolostorotokból.” Más szóval, ott is létezett ez a szexuális szolgáltatás, ez egy régi dolog a kereszténységen kívül és a kereszténységen belül.

A görögöknél a mester és tanítvány közötti kapcsolat is gyakran magában foglalta ezt a fajta szerelmi kapcsolatot. De az nem visszaélés, az valami más.

A visszaélés az, amikor valaki kihasználja a másik gyengeségét, és uralkodik fölötte, nemde? Ez olyasmi, amit elhallgattak az Egyházban.

És amikor ilyen probléma adódott, a püspök lelkipásztori megoldást keresett. Néha visszahelyezte a klerikust a világi állapotba, máskor pedig másik szolgálati helyre helyezte. Azt gondolta, hogy egy jó figyelmeztetéssel, egy kis vezekléssel majd megváltozik az illető. Nem változik meg, mert ez valami belülről fakadó dolog. Személyiségzavar készteti erre.

A kérdés az Egyházon belül akkor került terítékre, amikor a bostoni botrány kirobbant, ha emlékeznek rá. A bíboros később itt halt meg, minden összeomlott a feje fölött. Ekkor tudatosult komolyan az Egyházban a probléma. És attól a pillanattól kezdve egészen mostanáig egyre többet és többet dolgozunk ezen. Emlékszem, amikor Argentínában voltam, egy fogoly írt nekem. Az Egyesült Államokból. És azt mondta nekem, hogy amikor bíborossá neveztek ki…, és én válaszoltam a rabnak. De soha nem mondta el nekem, miért volt börtönben: bántalmazás miatt. Amikor pápa lettem, a püspökétől tudtam meg. Az Egyesült Államokban komoly fegyelem alakult ki ezzel kapcsolatban, a visszaélésekkel kapcsolatban.

Az Egyház ekkor felébredt, és elkezdett intézkedéseket hozni. Létrehoztuk a Gyermekvédelmi Bizottságot, amely jól működik, bár bizonyos korlátokkal, de jól működik. És legalább azok az emberek, akik benne vannak, jóakaratúak, és nincsenek köztük szolgalelkűek. De még nagyon a kezdetnél tartunk, és tovább kell haladnunk a tudatosítás munkájával.

Mindenekelőtt azt kell tudatosítani, hogy azzal, ami az Egyházban történik, a társadalmat is megfertőzzük.

Egy találkozón, melyen egy brazil zsidó-katolikus csoporttal voltam, amely ezen dolgozik – nagyon-nagyon nagy tudással rendelkeznek –, azt mondták, hogy a bántalmazási esetek 42–46 százaléka családban történik. Ezután következik, azt hiszem, 18 százalék a klubokban, a sport világában, majd az iskolákban, a katolikus papoknak pedig a 3 százaléka érintett. Alacsony szám, nem igaz? Nem! Még egy is katasztrofális, a 3 százalékos adat pedig megtévesztő. Ez irdatlan sok!

Még ha egy lenne, az is sok lenne! Ezt nem szabad engednünk. És ebben kérlelhetetlenül kell eljárnunk, néha perverz esetekről is szó van.

Közbe kellett lépnem, ami az én megváltozásom volt, én akkor változtam meg, a chilei úton. Nem tudtam elhinni. Ön volt az, aki a repülőn azt mondta nekem: „Nem, nem így kell eljárni, Atyám!” Ön elment. Én pedig azt mondtam: „Ez egy bátor leány!” Emlékszem. A szemem előtt volt. És én csak folytattam és folytattam, és azt mondtam: „Mit csinálok?” A fejem így (robbanásszerű mozdulatot tesz). Ekkor robbant a bomba, amikor láttam, hogy sok püspök korrupciója van ebben. Nos, amivel kezdenünk kell: az imádság. Ide hívtam az összes püspököt, és elkezdtünk egy olyan munkát, amely még mindig nem fejeződött be.

De Ön is tanúja volt annak, hogy nekem magamnak is fel kellett ébrednem, hogy vannak esetek, amelyeket mindannyian eltussoltak. Napról napra többet és többet kell felfedezni.

A visszaélésekkel [a kiskorúak védelmével] foglalkozó bizottság jól működik. És ott a nagy zseni, „chapeau, akinek nagyon hálás vagyok: (Sean Patrick) O’Malley bíboros. Ez az ember utat tört, a maga kapucinus egyszerűségével, Isten ferenceseként úttörő volt. Nem szabad engednünk. Semmiképpen sem szabad engednünk. Ön láthatta, milyen aberrációkat okoz néha egy-egy visszaélés. A chilei esetekben, akár egyházi személyek, akár világiak követték el őket, rémisztő feljelentéseket olvastam. Ez hatalmas szégyen, ugyanakkor nagy kegyelem, az igazság kegyelme, és ez nem alku tárgya.

Tovább kell lépnünk. Segítünk, nem igaz? Olyan emberek kellenek, akik harcolnak ez ellen. A minap egy püspök az Egyesült Államokból, délről, eljött hozzám egy katonával, akinek ilyen tapasztalatai voltak, és mesélt nekem erről – egy kiváló ember –, és megbízást adtunk neki, hogy ő is segíthessen mindebben. Megéri.

– AP: De mindezekben az esetekben gyermekbántalmazásról van szó. Az Egyházban még mindig nehezen tartják a felnőttekkel szembeni visszaélést bűncselekménynek, mert úgy gondolják, hogy beleegyezésen alapul, hogy mivel felnőttek vagyunk, biztosan beleegyezésen alapul. De vannak olyan esetek, amikor ez nem konszenzusos, mert korábban visszaéltek a bizalommal vagy spirituális visszaélés történt, esetleg tekintéllyel és hatalommal való visszaélés történt. A McCarrick-ügy a felnőttekkel szembeni hatalommal való visszaélésről tanúskodott. A kérdés tehát az, hogy az Egyház ugyanolyan szigorúan fogja-e büntetni ezeket a bűncselekményeket, mint ahogyan a kiskorúak esetében tette? Az elmúlt húsz évben igen, nagyon fontos lépéseket tett. A felnőttek bántalmazásának kérdése azonban olyan kérdés, amelyről nem akarnak beszélni.

– Ferenc: Nem, beszélnünk kell, többet kell beszélnünk. Én mondom. A kategória a „kiszolgáltatott felnőtt”. Jelenleg itt, a Vatikánban egy ügyet kell elbírálnom, miért? Mert a joghatóság a Vatikáné, bár Rómában volt az eset, jogi okokból a Vatikánhoz tartozik. És a végső felelős én vagyok, még ha dolgozik is mellettem a vikárius.

Itt egy kiszolgáltatott emberrel szembeni visszaélésről van szó, aki olyan, mint egy kiskorú, nem igaz? Lehet valaki kiszolgáltatott, mert beteg, lehet kiszolgáltatott a szellemi fogyatékossága miatt, lehet kiszolgáltatott a függősége miatt. Néha előfordul a csábítás. Egy csábító személyiség, aki manipulálja a másik lelkiismeretét, s ezáltal kiszolgáltatottsági kapcsolatot hoz létre, és így rabbá tesz.

A bántalmazott kiszolgáltatott felnőtt esete gyakorlatilag ugyanaz, mint a kiskorúé.

Ezen dolgoznak. Vannak olyan esetek, a világ különböző tájain, amikor nem kiskorúakról, hanem „kiszolgáltatott felnőttekről” van szó. Ez a világ nagyon kemény a szükségek szenvedők számára. Vannak olyan esetek, amelyek tárgyalása folyamatban van, és amelyekben rászoruló emberekkel szembeni visszaélésekről van szó.

– AP: És a legaktuálisabb eset Marko Rupnik atya esete. És vannak kérdések, mert az ügy kommunikációja nem volt nagyon világos, mert a jezsuita rend nem mondta ki egyértelműen, hogy mit tett, mi történt. Felmerül tehát a kérdés, hogyan döntöttek erről a megoldásról?

– Ferenc: Nem látom világosan, hogyan zajlott az eljárás, mert a Társaság folytatta le. De egy dolog, amit a Társaság generálisa tett, és amit dicsérek, az az, hogy a vizsgálat lefolytatását – a vizsgálati részt – a domonkosoknál ezekkel a jogi ügyekkel foglalkozó személyre bízta. A vizsgálatot a domonkosok folytatták le. Ebbe nem megyek bele. Ez nagy dolog volt. Eljárást folytattak egy ügyben, amely lezárult. Nem tudom, hogyan, de a közös megegyezés értelmében rendeződött. Azt hiszem, kártérítést fizettek, nem vagyok biztos a megegyezésben, de rendezték. Közben eltelt huszonöt-harminc év Szlovéniában. Más szóval, időben elnyúlik, és az ember rájön, hogy egy nagyon korlátolt emberrel van dolga, és a korlátoltak néha nagy hatalommal rendelkeznek. Ön ismeri az emberiség nagy diktátorait, akik annyi kárt okoztak, a fasizmus, a nácizmus, ezek korlátoltak, és mekkora kárt okoztak.

Ez nem olyan korlátoltság, amely megakadályozta volna őket valamiben, hanem olyan, amely bűnözővé teszi őket. És itt érdemes különbséget tennünk bűn és bűncselekmény között.

A bűnök mindig megbocsáthatók. Mindannyian bűnösök vagyunk. De a bűncselekmény – igen, megbocsátom, de meg kell fizetned érte, jóvá kell tenned.

És ebben nagyon világosnak kell lenni. Ó, megbocsátok neked, ne tedd ezt többé. Nem, nem, nem! Most jóváteszed, és keresed a módját, hogy jóvátedd. És vannak, akiknek el kell hagyniuk a klerikusi állapotot, mert nem maradhatnak ilyen lelkipásztori feladatkörben.

Az Egyesült Államokban voltak ilyen esetek, nyilvánosságra is kerültek, nem igaz? De jelenleg az igazi doktrínát, mely sokat segít nekünk, a Gyermekvédelmi Bizottság adja, amelyet a kiszolgáltatott felnőttek esetében is alkalmazunk.

– AP: De ebben az esetben Önnek volt bármilyen szerepe a döntésben?

– Ferenc: Semmi. Benne voltam egy apró eljárási dologban, ami a Hittani Dikasztérium múltjához tartozik. De ebben az ügyben én semmilyen szerepet nem játszottam. Folytatódjon csak az eljárás a rendes bírósággal, mert különben az eljárási utak kettéválnak, és minden összekuszálódik. Minden menjen ugyanabban a csatornában. Tehát semmi közöm ehhez. Mindig oda (a Hittani Dikasztériumhoz) küldtem, mert ott kezdődött, így fejezzék is be ott. Meglátjuk, Rupnik atya fellebbez-e. Mert itt kell fellebbeznie, de nem tette meg, nem tette meg. Ha a fellebbezés a Hittani Dikasztériumhoz megy, akkor a Vatikán bírálja el.

– AP: Amennyire most tudjuk, a dikasztérium elévültnek nyilvánította az ügyet.

– Ferenc: Igen, elévült.

– AP: Sokan háborognak, hogy ezeknek a traumatizált nőknek nem szolgáltattak igazságot, mert a dikasztérium úgy döntött, hogy nem helyezi hatályon kívül az elévülést.

– Ferenc: Ebben van egy általános magatartás, legyen szó az ártatlanság vélelméről vagy az elévülésről, ezek jogi garanciális eszközök. Én óvom őket, óvom őket. Az ártatlanság vélelme és még sok más. Mert ha elkezdünk túllépni ezeken a garanciákon, az igazságszolgáltatás nagyon manipulálhatóvá válik. Nem tűröm az elévülést, ha kiskorúról van szó. Természetesen azonnal hatályon kívül helyezem az elévülést. Ebben az esetben nem, ami nem jelenti azt, hogy az illetőt nem kell felelősségre vonni. De ezen a vádponton kívül, ez az ügy már elévült. Az elévülés garanciát jelent.

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy miért… Viccelve azt mondtam: mert kezes (garanciavállaló) vagyok. Ennyi. Más szóval, a jogi garanciákat tiszteletben kell tartani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mossuk kezeinket, és kibújunk a probléma alól. Van egy nagyon komoly lelkipásztori probléma. Tehát ezernyi módon mehetnek tovább a kánoni eljárások, büntetések, világi állapotra való visszahelyezés – amelyek nem feltételezik az elévülés feloldását. Nos, ha kiskorúról van szó, mindig feloldom, vagy ha kiszolgáltatott felnőttről van szó. Mindig feloldom.

Őszintén szólva engem megdöbbentett. Egy ilyen ember, egy ilyen szintű művész, számomra nagyon nagy döbbenet volt, és fájdalom, mert ezek a dolgok fájnak.

– AP: Gondolom, 2018 után már látja, hogy ez a probléma komoly dolog, és hogy Önnek is meg kell szólalnia ezekben az ügyekben.

– Ferenc: Ha kiskorúakról van szó, nincs semmi elnézés. Nincs semmi nagyvonalúság, nem, nem!

– AP: És az Isten népe számára is gondot jelent ezeknek az ügyeknek az átláthatósága, mert emlékszem, hogy 2019-ben összehívta az összes (püspöki) konferencia elnökét, és három következtetésük volt: felelősség, elszámoltathatóság és átláthatóság. Csakhogy hiányzik az átláthatóság, mert senki sem tudja, hogyan haladnak ezek az ügyek. Néhány hónappal ezelőtt például megtudtuk, hogy Kelet-Timor nyugalmazott püspökét, a Nobel-békedíjas püspököt visszaélésért elítélték. Isten népe tehát elárulva érzi magát, hogy nem tud ezekről az esetekről, pedig feltételezi, hogy van igazságszolgáltatás. De ha valaki nem látja az igazságszolgáltatást…

– Ferenc: Értem. Kelet-Timor esetében azt mondanám, hogy „distingue tempora et concordabis iura” [’tégy különbséget a korok között, és ahhoz igazítsd a törvényeket’]. Ez egy nagyon régi dolog, amikor a mai tudatosság még nem létezett. Ma azonban már igen, teljes átláthatóság kell. Amikor a kelet-timori püspök ügye kiderült, azt mondtam, hogy igen, hadd kerüljön nyilvánosságra, mindegy, mit fog csinálni, nem fogom elhallgatni, de ezek huszonöt évvel ezelőtt hozott döntések voltak, amikor még nem volt ilyen tudatosság. De ebben nagyon, nagyon világosnak, nagyon élesnek kell lennünk, és nagy szégyent kell éreznünk. De tovább kell mennünk, hogy segítsünk mindenkinek. És az, hogy visszaélések történnek, az egy dolog, és ez már gyerekkorban elkezdődhet, de aztán terjed, terjed, és a társadalomban több ezer eset lehet. Például a szegény lányoknak, akik munkát keresnek, néha engedniük kell, hogy munkát kapjanak, ez egy nagyon régi dolog, és ez ellen is küzdeni kell, de ez nem könnyű, nem könnyű.

– AP: Várhatunk-e nagyobb átláthatóságot a Vatikántól ezekben az ügyekben?

– Ferenc: Ez az, amit szeretnék. Ezt szeretném, természetesen! És az átláthatósággal együtt jár egy nagyon szép dolog, a szégyen. A szégyen kegyelem. Nem tudom, az angolban használják-e, de a spanyolban, ha valaki nem ismer előírásokat, aki előtt nincsenek gátak, aki azt csinál, amit akar, az szégyentelen, hiányzik belőle a szégyenérzet.

A szégyen viszont kegyelem. Jobban szeretnék egy olyan Egyházat, amely szégyelli magát, mert felfedezi bűneit, melyeket aztán Isten megbocsát. Nem farizeus Egyházat, amely elrejti bűneit, melyeket aztán Isten nem is bocsát meg.

– AP: A végéhez érkeztünk.

– Ferenc: Az utolsó szakaszhoz.

– AP: Önről is szeretnénk kérdezni, Szentatya. Hogy van, hogy van fizikailag, érzelmileg, hogy érzi magát?

– Ferenc: Érzelmek tekintetében „félbolond” vagyok. (Mondja viccelődve.) Jól vagyok. A térdem: hála a jó kezelésnek és a mágnesterápiának, a lézernek… a csont összeforrt. Műtétre nem volt szükség. Már járok, segítségemre van a tolószék, de már járok. Ezt [a járóbotot] még használnom kell, hogy ne essek el. Aztán visszatért a divertikulózis problémája, de már ellenőrzés alatt van.

Jó egészségnek örvendek. A koromhoz képest, normális vagyok. Holnap meg is halhatok, mint bárki más, minden rendben van. Az egészségem rendben van.

És mindig kérem a kegyelmet, hogy az Úr adjon nekem humorérzéket. Több mint negyven éve minden reggel elmondom Morus Szent Tamás imáját [humorérzékért]: „Adj, Uram, jó emésztést és emésztésre valót is.” Ez az ima benne van az életszentségről szóló, Gaudete et exsultate kezdetű buzdításom 101. lábjegyzetében. Jókedvet, humorérzéket kérek, mert

nagyon sok embernek és sok mindenben kell segítenem, és ha keserű vagyok, akkor senkinek sem tudok segíteni.

Azt is, hogy hogy tudjak nevetni magamon. Ez jót tesz. Jót tesz nekem, relativizálom a fontosságomat, nem igaz?

– AP: Ha visszagondol pápaságának elmúlt tíz évére, melyik az a két-három pillanat, ami eszébe jut, a legjobbak? Esetleg meg tud osztani valamilyen anekdotát ebből az időszakból?

– Ferenc: A minap Ravasi bíboros eszembe juttatott egy dolgot: Lorena Bianchetti műsorában mondták el, és igaz. Egy kis bőrönddel jöttem ide [Rómába], mert amikor bíborossá neveztek ki, ajándékoztak nekem egy piros, gombokkal ellátott reverendát, és mivel hat kongregációnak is tagja voltam, az apácák házában hagytam, hogy ne kelljen magammal hoznom, amikor idejövök. Tehát már itt volt. És még egy: nagyon közel voltunk a nagyhéthez. Ezért azt mondtam: „Egyetlen megválasztott pápa sem lép hivatalba a nagyhéten.” Úgy vettem meg a Rómába szóló jegyemet, hogy virágvasárnap már újra az egyházmegyémben legyek, és az íróasztalomon hagytam a [nagyheti] homíliámat előkészítve. Más szóval, annak tudatában jöttem, hogy vissza fogok térni. Meg sem fordult a fejemben [hogy engem választanak]. Az a helyzet, hogy délben jöttem rá a veszélyre, korábban nem vettem észre. Mert a konklávén a szavazat átgondolásának és leadásának egész rendszere létezik. Az ember ennek adja, aztán a másiknak, amíg nem kezd el látszani, ki lehet a pápa, és akkor a szavazatok egyre jobban összeállnak. Nekem csak néhány szavazatom volt, ezért nem is nagyon figyeltem oda.

Ma pedig Ravasi bíborossal beszélgettem, együtt mentünk. Azt mondja, hogy múlt vasárnap felidézte, hogy én elmeséltem neki, hogy az irodalomóráimon az ő Jóbról írt könyvét használtam, és annak idején beszélgettünk, hogyan készítette. És éppen bezárták a Sixtus-kápolna ajtaját, mi pedig előtte mentünk el. A szertartásmester kijött, és megkérdezte: „Önök bemennek, vagy sem?” Az én tudattalan ellenállásom volt, hogy bemenjek, utána jöttem rá. Aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az, amit Isten akart.

Két kulcsfontosságú dolog: a délutáni első szavazáson, amikor kezdtem sok szavazatot kapni, (Claudio) Hummes bíboros, aki mellettem ült, odahajolt hozzám, és azt mondta: „Ne ijedj meg, a Szentlélek így működik.” A második szavazáson, amikor már megválasztottak, felállt, megölelt, és azt mondta: „Ne feledkezz el a szegényekről!” Ezek erős pillanatok. Erre nem számítottam. Aztán béke, egy nagyon nagy nyugalom töltött el. Vagyis az az egészséges öntudatlanság, amit a nehéz pillanatokban él át az ember. Ez ilyen pillanat volt.

Aztán itt, két nappal a megválasztásom után felmentem az emeletre, hogy megnézzem a pápai lakást, amely nem túl fényűző, de hatalmas.

Én itt nem tudok élni, itt meghalok. Emberekre van szükségem.”

És ott, a lift felé haladva, ahol a második emeleten voltam, elhaladtam a vendégszoba mellett, amely nyitva volt, takarították. Megkérdezem: „Mi ez?” „Ez a vendégszoba. Hálószoba fürdőszobával, egy kis nappali és egy kis dolgozószoba. Mi pedig takarítunk, mert jön Bartholomaiosz.” Megvan! Utána ott is maradtam.

Bartholomaiosz a mai napig azt mondja, hogy elloptam a szobáját. Az emberekkel való együttélés sokkal könnyebbé teszi a munkámat.

Az egyetlen dolog, ami hiányzik, hogy nem tudok kimenni az utcára, mert nem lehet, mert amint kimegyek… nem úgy, mint Buenos Airesben, ahol minden nagyon egyszerű volt. Nem kétértelműen akartam fogalmazni. Próbáltam spontán lenni, de nem, nem akartam pózolni.

– AP: És nehezebb pillanatok az elmúlt tíz évben?

– Ferenc: Pillanatok? Igen, néha elfordult. Aki sokat segített nekem, az (George) Pell bíboros volt, bár azt mondják, a végén kritizált engem. Nos, joga van hozzá, a kritika emberi jog. De Pell nagyon sokat segített nekem, mert ő volt az, aki azt mondta: „A gazdasági probléma itt és itt van.” És a kezébe vette a dolgot. Aztán volt egy problémája, melynek kapcsán nagy tanúságot tett a türelemről. Aztán visszatért. Ő sokat segített nekem. Pell a gazdasági dolgokban a jobbkezem volt. Nagyszerű fickó. Nagyszerű.

– AP: Közeledik az Ön megválasztásának évfordulója. Tudna értékelést adni erről az első tíz évről? Hogyan telt?

– Ferenc: Nehéz értékelni. Félig öntudatlan vagyok, de tudatomnál vagyok. Úgy értem, nyugodt vagyok. Látom a jó dolgokat, amelyeket tesznek, különösen azokat a dolgokat, amelyeket a hozzám kapcsolódó emberek tesznek.

Látok olyan dolgokat, amelyeket kijavítottunk, és olyanokat, amelyeket még ki kell javítani, méghozzá elég sokat.

Úgy látom, hogy a bíborosoknak – igen, egyesek kritizálnak – joguk van kritizálni. De általában véve egységesek vagyunk, és ez sokat segít. Mindenekelőtt a püspökökkel és a püspöki konferenciával való egységet látom a legtisztábban. Ez sokat segít nekem. Jól alszom.

– AP: Mit kell még tenni? Az örökkévalóság jövője vár ránk, ahogy Ön mondta. De mi van még hátra? Enciklikák, utazások, alakítások… Mi a prioritás pápaságának ebben az új szakaszában?

– Ferenc: Továbbra is püspök maradni, Róma püspöke, közösségben a világ összes püspökével. Hogy ne legyen itt többé hatalom, hogy ne legyen itt többé [pápai] udvar. Castelgandolfo például egy kicsit udvar volt. Udvari szellemet árasztott. Júniusban odaköltözött az udvar, mint Londonból Skóciába a királyi udvar. Az udvarnak ez az uralkodói elképzelése. Ez [a Vatikán] az utolsó abszolút monarchia Európában.

Nos, ott van Castelgandolfo, a nagy palota, múzeummá alakul át, ami nagyon jó, mert itt voltak olyan dolgok, amelyeket nem lehetett kiállítani, oda kerültek. Más szóval,

az „uralkodói udvar” minden látszatát megszüntetve, és a Vatikánnak olyan jelleget adni, ami a kúria valójában: lelkipásztori szolgálat.

Az a tény, hogy itt élek [a Szent Márta Házban], segít nekem, mert amikor a püspökök jönnek, üdvözölnek engem, egy asztalnál ülünk, normálisan… Ez a világ püspökeinek támogatására, a püspökökkel való közösségre irányuló lelkipásztori szolgálat. És ez, hála Istennek, meg is történik, és maguk a bíborosok is megteszik. Igen, mondhatja nekem, hogy „ez meg ez” nem, de ők öregek, nem könnyű megváltoztatni a mentalitásukat, tisztelni kell őket, ennyi.

De maguk a bíborosok a legutóbbi találkozójukon, az egy csoda volt! Ahogyan egy olyan komoly problémával is foglalkoztak, mint a joghatóság kérdése: kinek van, kinek nincs? Két bíboros, akik különböző álláspontot képviselnek, de komolyan együttműködve tárgyalnak. Úgy érzem, ez nagyon támogat engem. Hát persze, de igen, ha püspök akar lenni, kérem szépen!

Nos, szeretnék köszönetet mondani Önnek. Ön az osztályelső. Köszönöm a támogatását! Köszönöm a munkájukat.

Számomra nagyon fontos az Ön és az összes tudósító, újságíró munkája, mert ők azok, akik a pápaság életét kifelé lefordítják. Ezért nagyon köszönöm, amit tesz. És csak így tovább! Még sok a tennivaló.

– AP: Találkozunk a repülőn.

– Ferenc: Ott találkozunk. Ezúttal elengedik? Csak azért kérdezem, mert ezúttal sokan visszakoztak, nemde?

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír