„Én nem hiszem, én tudom, hogy van Isten” – Felnőttkatekézis az újpesti Egek Királynéja-plébánián

„Eddig minden évben voltak jelentkezők, de soha nem lehet tudni, hogy ketten vagy esetleg tizenketten lesznek. Folyamatosan jönnek újonnan érkezők, előfordul, hogy valaki később csatlakozik a csoporthoz” – mondja Zoltán atya, aki harmincöt éves papsága alatt eddig legalább háromszáz felnőttet vagy már megkeresztelt, de még elsőáldozásban, bérmálásban nem részesült fiatalt és idősebb embert vezetett el a szentségek felvételére. Akiket megérintett valami a hitből, azok járnak szentmisére is, jóformán minden vasárnap. „Hinni kell a kegyelmekben. A szertartáson való részvétel nagyobb élmény lehet számukra, mint egy hittanóra” – vallja Zoltán atya.

Február ötödikén jött el a nagy nap, amikor a vasárnapi szentmisén bemutatták a templom közösségének a katekumeneket, akik nagyszombat éjszakáján részesülnek az Egyház szentségeiben. Az ünnepélyes szertartáson megkapták a Bibliát és a keresztet, átadták nekik az Egyház parancsait és a hitvallást, s egyesével kimondták, mit kérnek az Egyháztól, Zoltán atya pedig megkente őket a katekumenek olajával. Ő soha nem próbálja el velük előre a szertartások menetét, nem tudja, ki mit fog válaszolni a kérdésekre. Számára

az a legfontosabb, hogy szívből szülessen meg a válasz.

*

Az ezt követő szerdai alkalomra látogattam el hozzájuk az Egek Királynéja-plébánia hittantermébe, ahol Zoltán atya először is arról kérdezte őket, hogyan élték meg a vasárnapi első beavató szertartást. Szinte mindannyian azzal kezdték, hogy sokkal többet kaptak az alkalomtól, mint amit vártak tőle.

Ibolya idén ment nyugdíjba. A szentmisén jelen volt a fia, a menye és három unokája. Ahogy hazaért, otthon azonnal olvasgatni kezdte a Bibliáját, amit a misén kapott. Öt éve jár már katolikus templomba. Vallását nem gyakorló evangélikus volt, és úgy döntött, szeretne katolikus lenni. Gyerekkorában nem volt lehetősége arra, hogy templomba járjon, ahogyan oly sok mindenki másnak sem.

Nóra két évvel ezelőtt egyszer már nekifutott a katekumenátusnak, ám először közbeszólt a covid-járvány, majd pedig a legédesebb hang: megszületett a kisbabája. Szilárd volt az elhatározása, hogy elsőáldozó és bérmálkozó lesz; ő már meg van keresztelve. Mint mondja, „vasárnap belém égett az oltár és mindaz, amit Zoltán atya mondott. Megszólítva éreztem magam”.

Zoltánnak megnyugtató volt a szertartás, megkönnyebbülés járta át a szentmisén. Zoltán atya kérdésére azt felelte, közelebb szeretne kerülni Jézushoz. Megköszönve a sok jót, amit eddig kapott, segítséget és támaszt kért ahhoz, ami még vár rá. Őt is megkeresztelték kisgyermekként, édesanyja vitte is templomba, amennyire lehetett abban az időben, hiszen Zoltán édesapja katonatiszt volt. „Bár Szentesen születtem, Zalaegerszegen kereszteltek, elvittek az ország másik végébe.”

Tamás elfogódottságot érzett vasárnap. Valahol olvasta Zoltán atya felhívását a katekumenátusra. „Úgy voltam vele, megnézem, és az első egy-két alkalom után majd eldöntöm, hogy maradok-e. Olyan közvetlen és emberi volt az egész, hogy maradtam” – mondja.

Zsolt nagyon izgult a katekumenek bemutatásán, jobban, mint a szeptemberi esküvőjén, pedig a múlt évben látta már a feleségének és az ő kisfiának keresztelését és elsőáldozását. „Az utóbbi időben fenekestül felfordult velem a világ. Másfél-két évvel ezelőtt még másfajta életet képzeltem el magamnak. Aztán jött egy érzés, majd egy döntés, és ez alapján folytatódik az életem. A család egyetlen tagja sem maradt ki ebből a változásból, sőt, kedves anyósom lesz a keresztanyám!” – teszi hozzá boldogan.

Adrienn elérzékenyülve beszél a történetéről. „Nem gondoltam, hogy ennyire meg fog érinteni ez a bemutató alkalom; örültem, hogy egyáltalán tudtam valamit válaszolni. Számomra fontos a családi vallásegyesítés: a szüleim és a férjem római katolikusok, a kisfiam is római katolikusnak van keresztelve. Pedagógus anyukával, rendőrtiszt apukával engem nem vittek az ország másik felébe megkeresztelni. Egy meghatározó gyerekkori barátság vezetett a reformátusokhoz, annak keresztelkedtem meg felnőttként. Amikor magam is anyuka lettem, megváltozott a Szűzanyához való viszonyom. A most nyolcéves kisfiam lelkesen járt ovis és most iskolás hittanra. Tavasszal azzal jött haza, hogy idejön hittantáborba nyáron. Az időpont éppen egybeesett a focitáboréval, ami az életet jelenti neki, mégis ezt választotta. Onnantól fogva ő cipelt el minket a templomba. Tavaly nyártól vagyunk rendszeres templomba járók. Karácsonyra azt kérte tőlem ajándékba, hogy legyek én is katolikus” – mondja meghatottan Adrienn.

Zsófi fiatal jogászlány. „A családnak és mindenkinek, aki támogatott ezen az úton, azt mondtam, hogy csak az áprilisi keresztelkedésemre jöjjenek majd. Ezt utólag megbántam, örültem volna, ha látják a mostani szertartást. Beleírtam a Bibliámba, hogy milyen alkalomra kaptam, így tudják majd a gyerekeim is. Évek óta istenkeresésben vagyok. Korábban egy másik templomba jártam misére, de ott nem volt felnőtt katekumencsoport. Elég céltudatos vagyok, szeretettem volna fejlődni ezen a térem, és szükségem volt valakire, aki terelget. Ott nem éreztem, hogy igazán befogadott volna a közösség, nem tudtam, hogyan tudnék közelebb kerülni hozzájuk.” Amikor katekumenként vasárnap Zsófi a többiekkel együtt az első sorban ült a templomban, ahová soha nem ült volna azelőtt, úgy érezte, itt fontosak, befogadta őket ez a közösség.  

Józsinak egyelőre nehéz megszólalnia, ahogy a szertartáson is az volt. Tudta, mit szeretne mondani, de amikor rákerült a sor, a megérintettségtől teljesen más jutott eszébe.

Az este azzal folytatódik, hogy Zoltán atya bemutatja az Egyház szentségeit. Kioszt egy lapot, amin táblázatba szedve megtalálható sz összes fontos tudnivaló, s ezeket bőségesen kiegészíti történetekkel. Lebilincselő stílusban magyaráz el mindent.

Szeretném megtudni a katekumenektől, mi vonzza őket a Katolikus Egyházhoz, a templomhoz, a szentségekhez, milyen úton jutottak idáig. Zoltán atya maga is elmeséli, hogyan lett katolikus, aztán még ráadásul pap is.

A Jóistennek sokféle eszköze van”

– mondja előre a történet konklúzióját. Fiatalon sokszor járt úszni a Margitszigetre. Egyszer egy hatalmas eső elől betért a Batthyány téri templomba, ahol a mise végén kihirdették, hogy másnap hittant indítanak egyetemistáknak. „Biztos lesznek ott szép hölgyek” – gondolta magában. Aztán valahogy mégsem talált olyan lányt, aki megfelelt volna neki – válogatós volt. Eljárt a csoportba, és egy alkalomra neki kellett készülnie egy bibliai szövegrész magyarázatával. „Mit lehet mondani erről? Geofizikusként végeztem, azt gondoltam, nincs mit magyarázni ezen, hiszen le van írva minden feketén-fehéren, érthető magyar nyelven… Egy mondat sem jött ki belőlem, de elindult bennem egy folyamat, szerettem volna, hogy élő kapcsolatom legyen a Jóistennel.” Később, egy időben bárhová ment is, mindig olyan emberek akadtak az útjába, akik éppen akkor a papságról beszéltek. „Utaztam a hetes buszon, és két kispap a szemináriumról beszélgetett. Három héttel később elromlott a táskám cipzárja. Amíg várakoztam a cipzárosnál, két nő hangosan beszélgetett: az egyiknek a fia Esztergomban volt kispap. Vagy öt-hat ilyen eset történt velem, amíg azt nem mondtam: igen!”

Adrienn racionális, pragmatikus nőnek tartja magát. „Előbb érkeztem a Jóistenhez hálaadással, mint kéréssel. Minél inkább próbáltam magyarázatot találni az életemben jelen lévő bőségre, annál kevésbé találtam. Nem volt más magyarázat, mint hogy ezt valahonnan kapom. Tizenöt évvel ezelőtt reformátusnak keresztelkedtem, egyre többet szerettem volna tudni Istenről. Amikor a gyerekem koraszülöttként az intenzív osztály inkubátorában feküdt, azt éltem meg, hogy mindez rajtunk és az orvosokon kívül álló dolog. Ha később misére vittük őt, eléggé rosszalkodott, így letértem erről az úrtól, de csak visszavezetett rá a Jóisten.” A katolikusoktól Adrienn szinte irigyelte a szentségeket, látta, milyen változáson mennek keresztül azok, akik kilépnek a gyóntatószékből.

Ibolyával öt évvel ezelőtt fordult a világ. Az egyik fiáéknál három unokája van, egyikük betegen született. Volt itt, a templomban egy közös ima és mise, amin ő is részt vett, mert tele volt gondokkal. Megszólítva érezte magát. Aztán kiderült, hogy meg lehet műteni a baba szívét, aki később minden vasárnap ott csúszkált, mászott a szentmisén a többi kisgyerek között. „Olyan hitet adott nekem ez akkor, hogy azt mondtam: ehhez a közösséghez akarok tartozni, ezen az úton szeretnék járni.” Kiskorában úttörőnek kellett lennie, csak titokban volt szabad templomba menni, amit a szülei nem erőltettek. „Nekem a hit erőt ad. Sokkal könnyebb lett volna, ha hamarabb érzem ezt a hívást. Mindenhol erősnek és határozottnak kellett lennem, de belül nem voltam az. Most belül is több az erőm. Valami miatt csak most jött el ennek az ideje, megértem rá.”

Józsi most bátran jelentkezik, hogy megossza a többiekkel a történetét. Ő nem vallásos családba született. Hatéves korában elváltak a szülei, a nevelőapja szülei viszont gyakorolták a hitüket. „Amikor kiskoromban megkérdezték, miben hiszek, mindig azt mondtam: magamban. Úgy éreztem, velem nem történhet baj. Kamikazegyerek voltam: még véletlenül sem estem le a fáról, mindenbe belementem, és mindenből jól jöttem ki. Egyik születésnapomra kaptam egy Képes Bibliát. Nem nagyon olvastam könyveket, de ennek nekiálltam, és többször is végigolvastam, mert tetszett. Mindig úgy éreztem, több minden van körülöttünk annál, mint amit látunk. Van egy erő, amitől ha kérünk valamit, segít. Próbáltam keveset kérni, nehogy telhetetlennek tűnjek, de amikor kértem, mindig ott volt és segített. Megismerkedtem a párommal, s az ő és a szülei hatására elindultam a hit útján.”

Nóra, amikor megkeresztelték, két hónapos volt. Édesanyja révén kapcsolódott az Egyházhoz. Az édesapja nem hívő, de abba beleegyezett, hogy Nórát és a testvérét megkereszteljék. A családban mindig az anyai ágon volt jelen a hit, a nagymamát is az segítette át sok nehézségen a világháború alatt. Nóra mindig is tudta, hogy ez az igaz út. Járt templomba, a hite megvolt, de úgy gondolta, a többi csak formalitás. Egyszer aztán eljött az idő, amikor megelégelte ezt az állapotot, és eljutott arra a gondolatra, hogy szívesen felvenné a többi szentséget is. Egyértelmű volt számára az is, hogy templomi esküvőt szeretne. „Hogyhogy pont én nem voltam elsőáldozó, és pont én nem bérmálkoztam?” – kérdezgette sokszor magától, mert annyira ott volt benne ezek hiánya. Ez az űr most betöltődik. „Az, hogy anyává váltam, és nem minden ment zökkenőmentesen, összekapcsolt a női felmenőimmel, akiket sok nehézségen segített át a hitük” – teszi hozzá. Nóra kislányát novemberben keresztelték meg, és szeretné majd átadni neki a hitet. A szentmisén való bemutatásra pedig vasárnap még az édesapja is eljött.

Zsolt „kakukktojásnak” tartja magát. „Én voltam az örök lázadó, a minden ellen küzdő őrült bolond” – mondja szenvedélyesen. De már nem tudná megszámolni, hányszor volt szentmisén, pedig még nincs is megkeresztelve. A családjában a felmenői általában római katolikusok, de mivel kötelező volt a hit, így nem hatott rá. A kilencvenes években próbálkozott, mégsem jutott el az Egyházba. Tudta, hogy Isten létezik, csak azt nem, hogy hol. Húsz évvel ezelőtt megismert egy lányt, akivel később szétváltak az útjaik; túl fiatalok voltak. Zsolt sokat dolgozott külföldön, számára a munka volt a legfontosabb. Egy időben feleséget keresett, de nem járt sikerrel. Ennek a húsz évvel ezelőtti lánynak, Timinek – akivel a sok-sok külön töltött idő alatt is mindig tudtak egymásról – egyszer segített a költözködésben és a lakása felújításában. Ezalatt egyre mélyebb beszélgetések alakultak ki közöttük, s egy idő után Zsolt már nem tért vissza Hollandiába. Felismerte, hogy neki Timi kell, akinek akkor már volt egy kisfia. Aznap, amikor a kisfiú elsőáldozó lett, Zsolt megkérte Timit az édesanyjától. Tavaly szeptemberben összeházasodtak Isten színe előtt. „Én nem hiszem, hogy van Isten, én tudom, hogy van – mondja lelkesen. – Attól a pillanattól kezdve, hogy képes lettem kidobni a vasmacskát, nincs bennem semmi ellenkezés. Sőt, én akarom ezt” – mondja. „Beindult a dominó – teszi hozzá Zoltán atya. – A nagymama hozta a kisfiút hittanra, Zsolt felesége pedig szeptemberben volt elsőáldozó és bérmálkozó.”

*

Nagyböjt negyedik vasárnapján a katekumenek újra az első sorban ültek a szentmisén, amelyen az úgynevezett vizsga volt, és bűnbánati szertartás is ördögűzéssel. Zoltán atya már előre felkészítette őket erre, és életgyónásra biztatta azokat, akik már meg vannak keresztelve. Akik még nem, azok így adják jelét a bűnbánatnak.

A katekumenek a templom közössége előtt kimondták és megindokolták, melyik szentet és melyik bibliai idézetet választották maguknak. Szent II. János Pál pápa, Kis Szent Teréz, Szent Mónika, Aquinói Szent Tamás és Szent Anna is szerepelt a sorban.

Megindító volt hallgatni a vallomásaikat, főleg úgy, hogy tudom, a szentek és a jelmondatok, amelyeket választottak, milyen szoros és mély összefüggésben vannak az általuk bejárt életúttal.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2023. április 9–16-i ünnepi számában jelent meg.