„Imádkozzunk a ránk bízottakért!” – Martos Levente Balázs püspök adventi elmélkedése (4.)

„Rómában pontosan két nap múlva, december 24-én este 7 órakor nyitják meg a vatikáni Szent Péter-bazilika szent kapuját. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében december 29-én, délelőtt 10 órakor nyílik meg a szentév, Erdő Péter bíboros, prímás Szent István-bazilikában tartandó szentmiséjével. Nem véletlenül mondom a pontos dátumokat. A pontosság a mindennapokban az elkötelezettség és a rendszeresség jele. A hit titkainak ünneplésében a pontosság nemcsak az emberi odaadásról és elköteleződésről szól, hanem mintegy az Istentől kapott ígéret bizonyosságáról is” – kezdte konferenciabeszédét Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök.

Advent első vasárnapján az intézőre figyeltünk, aki még egy év türelmet kért a fügefának, talán éppen nekünk, a mi halogatott jó szándékainknak. Az a búzaszem került előtérbe a második alkalmon, amely olyan kicsi, olyan védtelen, mégis benne van az élet továbbadásához szükséges tudás. A múlt vasárnap a zarándok példája állt előttünk, aki magányosan halad előre, s közben mégis felfedezi, hogy nincs egyedül. A karácsony kapujában a pásztorok reményéről lesz szó. Visszakerülünk az első karácsonyhoz, Jézus születéséhez, amikor a pásztorok útra keltek, és megtalálták a Gyermeket, az újszülött Messiást.

Ha magunkat képzeljük a pásztorok helyébe, akkor azokhoz társulunk, akik másokról gondoskodnak, akik védik az életet, akik megtalálják és imádják az Élet Fejedelmét.

A betlehemes játékok kihagyhatatlan szereplői a pásztorok. Mintha az egyszerű emberek éppen a pásztorokon át kerülhettek volna legközelebb a karácsony eseményeihez, rajtuk keresztül, velük együtt érezhették úgy, hogy ők is szereplői a karácsonyi történetnek. S mintha Isten éppen ezt akarta volna, amikor Fia világra született: elérhetőnek, érinthetőnek lenni. Hans Urs von Balthasar német teológus elmélkedik arról, hogy az evangélium e részletében leszáll az emberség egyszerűbb szintjére.

Mert az örömhír elsősorban nem a tudósoké, nem a gazdagoké, hanem azoké, akik megnyílnak rá, és befogadják. Erre pedig a szegények, az egyszerűek a legalkalmasabbak.

Az előadó felidézte a karácsonyi pásztorjátékok hangulatát is. Minél több család van jelen egy pásztorjátékon, annál több kislányból áll az angyalok serege, annál több pásztorfiú veszi körbe a jászolt. Esetlenségükben ott vannak a kis Jézus mellett a mi hiányaink is.

Mária is a pásztoroktól tanul, hiszen azt olvassuk róla, hogy szavaikat mind megőrizte, és elgondolkozott rajtuk. Lukács újra meg újra közel hozza egymáshoz szereplőit, elmondja, hogy az események közös szemlélése és átélése új közösséget hoz létre. Így volt ez Mária és Erzsébet találkozásában, így történt Mária és a pásztorok között, s így lesz majd például Pál és Ananiás kapcsolatában is. Az evangélium párban hívja meg az embereket, igazi kapcsolatra, ahol mind a két félnek van mondandója.

Izrael ősatyái nomádok voltak, Palesztina dimbes-dombos vidéke többnyire alkalmasabb állatok tartására, mint földművelésre. Pásztorok voltak ők, esetlenek és emberiek, bizonyára jóindulatúak és egy kissé kemények, ahogy e foglalkozás művelőit elképzeljük. Lukács talán pásztoridillt rajzolt volna a születés eseménye köré? A pásztorok jóindulatára és kérges egyszerűségére a templomőrök és a római katonák kegyetlensége felel a szenvedéstörténetben.

A pásztorok között megjelent a nagy mindenség pásztora, Isten, akinek valamelyest minden ember kisbojtárja, ám az ókori világszemléletben a királyok különösen azok voltak. A pásztor a nyáj, a király pedig az ország élén áll, mint a szegények segítője, a jog és igazságosság gondnoka és megszemélyesítője. A Biblia világossá teszi, hogy miként a pásztor a nyáj javát akarja, azért vezeti, hogy élete legyen, úgy a királynak is az a feladata, hogy népét az életben és az élet útján kormányozza.

Az Ószövetség sok nagy alakja pásztor volt. A népét legeltető pásztorkirály, Dávid fia a megígért Messiás, aki Isten nevében legelteti majd a nyáját. Ez Jézusban teljesedik be. A bibliai hagyomány szerint Izrael királyainak többsége nem volt jó király. Ám a Fiú azt mondja magáról: „Én vagyok a jó pásztor. Életemet adom a juhokért.” A betlehemi pásztorok nem tudták, hogy amikor befogadták, mintegy elindították őt a saját pásztori hivatásának útján. Ő lesz a legerősebb pásztor, aki végül életét adja azért, hogy bennünket megmentsen.

Mindannyiunknak van hivatása másokért jónak lenni, kiállni a szegények és a kicsinyek mellett, távol tartani rablót és farkast, még akkor is, ha az báránybőrben jelenik meg.

Az előadó felidézte Pálhegyi Ferenc református lelkész keresztyén házasságról írt könyvét. Ebben az egyik rajzon a férj és a feleség együtt terelgetik gyermek-báránykáikat. A férj elöl pásztorbottal, a sort hátulról terelgetve a feleség-anya. Pálhegyi Ferenc egyszer elmondta, a rajz nem tudja kifejezni anya és apa egységét, amelyre mindenképpen szükség van, ha a gyermekeket jól akarják terelgetni.

Martos Levente Balázs ezt követően Ferenc pápa szentévet meghirdető bullájának 9. pontjáról beszélt. Ebben írja a Szentatya, hogy „reménnyel tekinteni a jövőbe azt is jelenti, hogy lelkesedéssel teli a világnézetünk, amelyet továbbadunk másoknak”. Ha szeretettel beszélünk az életről, az másokat is megérint. A püspök elmondta, tanárként az általa szeretett tételt jobban megtanulják tőle a fiatalok, hiszen jobban át tudja nekik adni a lényeget. A bullában a pápa arról is ír, hogy sok esetben „elvész az élet továbbadásának vágya”. Életünk ritmusát „nem a kapcsolatok ápolása, hanem a haszonszerzés diktálja”, ezért „csökken a születések száma”. Van, aki szerint a demográfiai probléma megoldása a kevesebb gyermek születése, holott a pápa szerint csak a luxusfogyasztás visszafogása jelenthet valódi kiutat. A Szentatya szerint

szükség van arra, hogy az államok törvényhozói munkája mellől ne hiányozzék a hívő közösségek és az egész polgári közösség összes résztvevőjének meggyőződéses támogatása, mert minden társadalom jövője a fiataloknak attól a vágyától függ, hogy – szerelmük termékenységének gyümölcseként – gyermekeknek adjanak életet.

A szülők, a felnőttek pásztori feladata az élet szolgálata. Karácsonykor jól látható: a főszereplő a család. A pásztorok csak mellékszereplők. Vajon helyesen értékeljük-e az életet, amikor az Egyházról szólva először papok és püspökök jelennek meg a képzeletünkben? – tette fel a kérdést a szónok. A nyájért vállalt felelősség másként nehezedik a felszentelt szolgákra, a papságra. Ám az is kétségtelen, hogy a pásztor van a nyájért, nem a nyáj a pásztorért. Ha Mária Krisztus-hordozó és Krisztus-szülő, a gyermekkel együtt neki kell a középpontban lennie.

Az elmúlt időben annyi szomorú hírt lehetett hallani az Egyház pásztorairól. A pásztorok reménye azt is jelenti, hogy az egész Egyház szeretetében képesek vagyunk megújulni úgy, hogy a pásztorok visszatalálnak eredeti hivatásukhoz. Szolgálják és összetartják a közösséget. Az ő feladatuk az is, hogy tartsák távol a ragadozót a bárányoktól. De a pásztoroknak azon is el kell gondolkodniuk, hogy miként tehetnek egymásért is többet, hogyan tudnak egymásra is jobban vigyázni.

Végül Martos Levente Balázs esztergom-budapesti segédpüspök most is adott feladatot a hallgatóságnak. Egyrészt arra kérte őket, vizsgálják meg szívüket, milyen remény él most bennük. Mit jelent számukra az, hogy Krisztus a mi reményünk? A másik feladat az volt, hogy mindenki imádkozzon a rábízottakért.

Fotó: (archív) Lambert Attila

Baranyai Béla/Magyar Kurír