„Mint egy család, úgy vagyunk itt” – Lelkigyakorlatos tábor hajléktalanoknak Gercsén

Mindenki sátorban lakik, mindenki flakonokból folyó vízzel mosdik, mindenki együtt imádkozik, a kiscsoportokban is együtt beszélgetnek hajléktalan emberek, szociális munkások, önkéntesek, papok. Különleges ez a négy nap, a táborozók egész évben várják, emlegetik, és már a második napon sajnálják, hogy hamarosan véget ér. Jó itt lenni, az arra járók is megállnak, körülnéznek, megsimogatják a kutyákat, akiket gazdáik magukkal hoztak. Aki vendégként érkezik, mint mi, hamar belesimul a hegyektől körülvett réten kialakult nagyon természetes, baráti létezésbe.

Mózes Anita (MMSZ) csoportképe az első napról

Szabadon, erőlködéstől mentesen, mégis szervezetten zajlik a tábor élete. Sok munka van emögött, máltás dolgozók, önkéntesek odaadó készülete. A lelkigyakorlatos tábor főszervezője, Szabó Tamás, a Máltai Szeretetszolgálat Közép-Magyarországi Régiója önkéntes csoportjának munkatársa elmondja: a Sziget Fesztivál végén összegyűjtik a jó állapotú hálózsákokat, polifoamokat, kempingszékeket, sátrakat, amelyeket ősszel átválogatnak, előkészítenek, és az ellátottakkal együtt hétfőn délelőtt felállítanak. Idén nagy sátor is van közösségi célokra, ezt a Máltai Vészhelyzetkezelési Munkacsoport ajánlotta fel, csakúgy, mint az ebédek elkészítését. A sok munka mellett sok örömet is nyújt a tábor a segítőknek is, ahogyan ezt több szervező el is mondta, és ahogy magunk is láttuk a nap folyamán.

Az MMSZ önkéntes koordinátorai, Somogyvári Fanni és Szabó Tamás, a Miklós utcai hajléktalanellátó vezetője, Szentkereszty Tamás és munkatársai, Tamás József, Silvia Scatragli, Fülep Dániel, valamint Bognár László szakterületi vezető és Sándor Bertalan Brúnó lelkivezető szervezték az idei tábort, és más munkatársakkal, önkéntes segítőkkel együtt maguk is sátorban aludtak. Két pap barátjuk, munkatársuk is beköltözött a nomád táborba: Eredics Gergő és Csermák Péter mindennap mutatnak be szentmisét, vezetik a lelki programokat.

Az önkéntesek is otthonosan mozognak a hajléktalan emberek között, nem először vannak itt. Öröm nézni Pétery Lucát, aki az analfabéta és siketnéma Máriának segít a kommunikációban, részesévé teszi nemcsak a hétköznapi párbeszédeknek, hanem az elmélkedéseknek, imáknak is: mutogatással, rajzzal, érintéssel vonja be, de leginkább mosollyal, a szerető törődés nyelvén, amely kialakult a fiatal önkéntes lány és a hajléktalan asszony között, aki fogyatékossága ellenére vidáman és aktívan teremt kapcsolatokat a körülötte lévőkkel.

A beszédes Valika, sokak kedvence elmeséli, mennyire szurkol a fiatal lánynak és jegyesének, akik a tavalyi táborban „jöttek össze” egymással, és akiket szinte családtagként arra buzdít, házasodjanak minél hamarabb, hogy megérje az esküvőjüket.

Szentkereszty Tamás, a Miklós utcai intézmény vezetője elmondja, hogy a legtöbb táborozó az ő lakóik közül kerül ki, de jönnek néhányan az utcáról és más intézményekből is. A Miklós utcában fontosnak tartják a lelki életet, hetente tartanak katekézist. A táborban is évről évre egyre komolyabb a lelkigyakorlatos rész, év közben is szerveznek egynapos zarándoklatokat, néhány embert pedig Csíksomlyóra is elvittek.

Viki és Krisz ott voltak a csíksomlyói zarándoklaton, érezhetően nagyon fontos nekik a szeretetszolgálat, a kapcsolat a szociális munkásokkal és a többi táborlakóval. „Mint egy család, úgy vagyunk itt” – mondja a férfi. A sátorból esténként lefotózzák telefonjukkal a naplementét, hazaviszik emlékként. A BMSZKI (Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei – A szerk.) szállója az otthonuk, munkát is kaptak ott, jól érzik magukat, de Viki – aki segít is a konyhai feladatokban – kiemeli, mennyire más itt, mint a betondzsungelben.

A tábor jól mutatja azt is, hogy bár vannak szabályok, amelyeket a szociális munkában fontos betartani, egy összeszokott közösségben mégis rugalmasan lehet mozogni közöttük. A szociális munkások magázzák az ellátottakat itt is, mégis barátinak látszik a kapcsolatuk. Szentkereszty Tamás szerint mindenki tudja kezelni a helyzetet, hogy itt együtt esznek, beszélgetnek, az intézményben pedig másként vannak együtt. Vérmérséklet kérdése, ki hogyan tudja, akarja különválasztani ezt a két viszonyt – teszi hozzá.

Tamás József is ezt emeli ki: a hétköznapokban szociális munkásként kötöttek a feladatok, figyelni kell mindenkire, hogy rend legyen. Itt lehetőség van lazább együttlétre, a közösség részei mindannyian, együtt ülnek asztalhoz. De mindenütt fontos a személyesség – teszi hozzá –, bent is nagyon örülnek, amikor a nevükön szólítják őket, nagy jelentősége van ennek. Ez a néhány nap őt is megerősíti abban, hogy érdemes csinálni, hiszen látszik, hogy valami megmozdul a hajléktalan emberekben, kapnak valamit, amit elvisznek a szívükben. Ő pedig alkalmazkodik, mert szereti a programot: bár soha nem rajongott a sátorozásért, de ha ezzel jár, belefér.

Tavaly a megbocsátás volt a téma, idén a gyász, a veszteségek. Mindenkinek vannak halottai, Krisz a májusban elhunyt öccsét gyászolja, és különösen időszerű lett a téma egy szomorú eset miatt, mert a Miklós utcai intézmény egyik utcai szociális munkása, Kulcsár Pál Kristóf váratlanul meghalt, hétfőn temették. Sokan szerették, Krisz emlegeti is Pali bá’-t, akitől rengeteg segítséget kapott.

A lelki programok szabják meg a napirendet, mondja el Somogyvári Fanni, az önkéntesprogram vezetője. A sátrak felállítása után ismerkedős játékot játszottak, elkészítették a kitűzőket, kialakultak a csoportok. Mindennap két elmélkedést tartanak a szervezők, utána kiscsoportos feldolgozás következik. Mindennap van szentmise, Gergő és Péter atya tartják, utána vacsora. Kedden este örömzenélés, szerdán vidám „színes est” a program, amelyre mindenki előadással készül. A szünetekben lehet játszani tappancsos íjjal, dartscal, van rögtönzött pingpongasztal, lehet kézműveskedni, vagy csak beszélgetni, ücsörögni, napozni, nézni a hegyeket.

Csermák Péter atya a kedd délutáni elmélkedéshez az öröm, a hála témáját választotta. A Jóisten nagyon szereti a a világot, gondoskodik róla, hogy az öröm ott legyen az életünkben – buzdítja a táborlakókat, hogy gondoljanak vissza az örömeikre, írják fel őket egy papírra, és vigyék ki az oltárra. Sokan örülnek a hívásnak, ki bátran, ki félszegen, szívből imádkoznak. Nehéz életük van, mégis hálát adnak a gondoskodó Istennek, és a hit mellé a közösségi létezés vigaszát kapják ajándékul.

Matild szép arcú idős asszony, hetven felett, ritka a hajléktalanok között a hosszú élet, az pedig pedig még ritkább, hogy táborozni megy valaki ennyi idősen. Az imát szereti a táborban legjobban – mondja –, gyerekkora óta jár templomba, és nagyon élvezi a természet szépségét, nyugalmát is. Beszélgetünk, megosztja, milyen szomorú, hogy sokan meghaltak közülük. „Hogy mi lesz velünk aztán, az rejtély – mondja szomorúan, alig látható mosollyal a szája szegletében –, de nem nagyon, csak egy kicsit.”

Eredics Gergő atya megerősíti, milyen nagy igényük van a hajléktalan embereknek a lelki beszélgetésekre és a gyónásra. A Miklós utcában nagyon sokan jönnek hozzá gyónni. Ő maga már nyolcadikos kora óta önkénteskedett a Máltai Szeretetszolgálatnál, a gimnázium alatt is, most pedig lelkivezető a Közép-Magyarországi Régiónál. Nagyon szereti a gercsei tábort, már diakónusként is járt ide. „A társadalom peremén vannak ezek az emberek, az utcán elkerülik őket, ezzel az élménnyel jönnek ide, ahol azt látják, hogy magunk is itt alszunk velük sátorban, ugyanaz a tusolónk, az ételünk, minden. Látszólag nem nagy dolog, hogy itt táborozunk velük, de az emberségüket adjuk vissza vele” – mondja.

A szentmise homíliájában Erzsébet és Mária találkozásának története kapcsán Gergő atya hálára hívott, és annak átgondolására, milyen ajándékkal lepett meg az Úr, és mire hív minket.

A szentmise után vacsora várt mindenkit – igyekeznek olyan ételeket készíteni, amit szeretnek, tavalyi kérésre ezért aznap este hamburger volt. Vacsora után a máltai önkéntesek zenekara érkezett vendégségbe, a templom előtt slágerekkel szórakoztatták a közönséget, volt Ohio, Állj meg, kislány, A börtön ablakába..., többen együtt énekeltek velük, de volt, aki csak csendben mosolygott, vagy éppen meghatottan sírdogált.

A kápolnában esti áhítattal folytatódott a zenélés, az épület előtti kis harang hívta be a táborozókat, gyönyörűen és reménykeltően zengtek a középkori épület tapasztott fehér falai között a dicsőítő dalok: Ne félj, mert megváltottalak, Jézus, hű bárány... Emlékezetes este volt, szép látni, amikor különböző emberek testvérként vannak együtt, hitben és szeretetben, közös a reményük. Ahogyan Krisz fogalmazott: „Olyan, mintha újjászületnénk.”

Fotó: Merényi Zita

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír