A gyerekek a Szombathelyi Egyházmegye üdülőjében nyaraltak, az anyukák számára apartmant béreltek a szervezők, hogy ők is kikapcsolódhassanak a háborús hétköznapokból. A gyerekek programjáról az egyetemisták és gimnazisták gondoskodtak, az ebédeken közösen vettek részt az anyukákkal.
A Dnyipróból érkező Katerina elmondta, hogy hosszú volt az út, de amikor megpillantotta a Balatont, eszébe jutottak a tavalyi nyaralás utolsó pillanatai, amikor az mondta magában, milyen jó lenne ide még visszajönni. „És most az álmom valóra vált” – tette hozzá. Hároméves kislánya oviba jár otthon, de csak délelőtt van foglalkozás, a délutáni alvásra haza kell vinni a gyerekeket, mert légiriadó esetén az óvónők nem tudnák megoldani a gyerekek lejuttatását a pincébe. Arina meg is kérdezte az anyukájától érkezéskor: „Itt is lesz légiriadó?”
Egy másik szintén Dnyipróból érkezett tízéves kisfiú még soha nem látta az osztálytársait élőben. Három éve a képernyő előtt ül. Az első osztályt a covid, a többit pedig a háború miatt kellett online végeznie. Nagyon boldog volt a táborban, hogy végre gondtalanul, vidáman játszhat, beszélgethet kortársaival.
A gyerekek nagyon izgatottak és elevenek voltak, minden pillanatot kihasználtak a játékra és a szórakozásra. A magyar diákok sok érdekes programot szerveztek a számukra: zenés ébresztővel és tornával indultak a reggelek; volt kézműveskedés – pólófestés, gyöngyfűzés, karkötőfonás, repülőkészítés, festés. A strandon vízicsata, „katapultálás” a vízben, szaltózás, a parton homokvárépítés, frizbi, labda, tollas, röpi, dinnyeevés, fagyizás, lángosozás tette izgalmassá az együttléteket.
Mivel este nehezen tudtak elaludni, a nagyobb fiúknak éjszakai focit szerveztek a magyar diákok, telefonokkal világítva meg a labdát és a kaput. A kisebbeknek mesét olvastak. Volt, aki speciális altatást igényelt, simogatással. Az esti elalvás sok gyereknek nehezen megy, de ezeknek a gyerekeknek még félelmetesebb az este, hiszen sokszor éjszaka is felébrednek a légiriadóra vagy eleve a lakásuk folyosóján, az ablak nélküli előszobában fektetik le őket a szüleik, ahol nagyobb biztonságban vannak a támadások idején.
A „békéltető tárgyalásokról” Selmeczy Barnabás, a tábor főszervezője mesélt: „Eleinte a gyerekek nagyon feszültek voltak, naponta két béketárgyalást kellett lefolytatnunk. Volt egy kisfiú, aki nagyon rosszul jött ki a többiekkel, állandó viták voltak köztük. Beszéltünk vele külön, elmondta, hogy mi bántotta őt igazából. Beszéltünk a többiekkel is, akikkel állandóan veszekedett. Volt egy nagyon szép pillanat, amikor bocsánatot kértek egymástól – mindannyian, azok is, akik eleinte csibészek voltak vele –, mindenki mindenkivel kezet rázott, és minden srác elmondta magyarul, hogy »jó leszek«. A kézfogást választották a bunyó helyett.”
„Kirill nagyon érzékeny kisfiú, valószínűleg a háborúban szerzett traumák miatt. Az egyik csapatversenyen egy másik fiú nagyon megbántotta azzal, hogy csúnyán szólt hozzá, így elsírta magát, és kiállt a játékból. Odamentem hozzá – mesélte Barni – megvigasztaltam, de nem akart visszaállni. Megkérdeztem tőle, hogy olvassak-e neki külön egy mesét, az megnyugtatná-e. Inkább együnk valamit – válaszolta. Bementünk a konyhába enni, majd utánunk jött az a fiú is, aki megbántotta. A közös evés kibéküléssel, kézfogással végződött, és attól kezdve újra egy csapatban játszottak.”
Az utolsó este mindannyian együtt imádkoztak a békéért, majd táncos búcsúesttel zárták a napot. A gyerekeknek nagyon fontos volt ez a tábor, sokaknak azért is, mert az anyanyelvükön beszélhettek más ukrán gyerekekkel. Magyarországon két éve idegenként élnek, magyar iskolákba kell járniuk, és még sok mindent nem értenek teljesen, sokan panaszolták, hogy nehezen tudnak beilleszkedni és nem tudják követni az órákat. Nagyon felszabadító volt számukra ez a pár nap, mert itt nem kellett megküzdeniük a nyelvi akadályokkal, otthonosan érezhették magukat.
Búcsúzáskor az egyik anyuka, aki készült hazatérni a háborús övezetbe, elérzékenyülve mondta, hogy ez az egy hét nagyon nagy ajándék volt a számukra. Kikapcsolódtak, pihentek, és végre nem kellett félteniük a gyerekeiket. Öröm volt számukra azt látni, hogy jó helyen vannak, és biztonságban, szabadon játszanak.
A gyerekektől sokat tanulhattak a felnőttek is: a harag soha nem tartott sokáig, a bunyó helyett a kézfogást választották. Kiderült, hogy az ellenfelekkel együtt enni sokat segíthet a kibékülésben. Jó lenne, ha a felnőttek, az országok kiengesztelődése is ilyen könnyen menne.
A Sant’Egidio közösség köszönetét fejezi ki a Szombathelyi Egyházmegyének és annak a sok magánszemélynek és templomi közösségnek, akik adományaikkal támogatták ennek a nyaralásnak a megvalósulását.
Szerző: Klemencz Zsuzsanna/Sant'Egidio közösség
Forrás és fotó: Sant’Egidio közösség
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria