A hit és istenszeretet éleslátásával – Embermentő plébánosukra emlékeztek a Terézvárosban

A terézvárosi sekrestye irodájának elfalazott szekrényében az épület felújításakor több ezer keresztlevélre bukkantak. A kutatás során fény derült arra, hogy Hévey Gyula, az Avilai Szent Teréz-templom plébánosa és paptestvérei 1938 és 1944 között több ezer zsidó megkeresztelkedését tették lehetővé, ami számukra a megmenekülés reményét jelentette.

Az embermentő cselekedetet megörökítő emléktábla állítását a Raoul Wallenberg Egyesület kezdeményezte, melyhez a Keresztény-Zsidó Társaság is csatlakozott. Az eseményen részt vett Michael A. Blume pápai nuncius; Frölich Róbert főrabbi, a Dohány utcai zsinagóga vallási vezetője, valamint az espereskerület számos papja, a terézvárosi önkormányzat képviselői; Dési János újságíró, aki az események kutatását végezte.

A Capella Theresiana énekkar Avilai Szent Teréz miséjének introitusával nyitotta meg a templom búcsúnapján rendezett megemlékezést. A résztvevőket Horváth Zoltán protonotárius-kanonok, esperes, plébános köszöntötte.

Sebes József, a Raoul Wallenberg Egyesület elnöke beszédében úgy fogalmazott: „A történelmi egyházak vezetői a vészkorszakban az első és második zsidótörvény megszavazásával megbuktak keresztényi könyörületességből. Mégis, ilyen irányítás mellett is, számos embermentő kezdeményezés történt, például szerzetesrendeknél. De ezek közé sorolható Hévey Gyula és káplánjainak hősies segítsége is.” Sebes József egy Stockholmban élő túlélő leveléből idézett: „A kikeresztelkedés a megmenekülést jelentette, egy új élet megkezdésének lehetőségét. Tisztelet és hála azoknak, akik az embermentés kockázatát vállalták, és azoknak, akik az emlékezést ébren tartják.”

Dési János Lévai Jenő író, újságíró, a holokauszt egyik első krónikása visszaemlékezései alapján idézte fel 1944 történéseit, a több ezer, a keresztségtől megmenekülést remélő ember lázas igyekezetét az egyik oldalon, és az értük kockázatot vállaló papság áldozatát a másik oldalon: „Híre terjedt, hogy a katolikus klérus, főképpen Serédi Jusztinián hercegprímás közbenjár az áttért zsidók érdekében. A hírnek volt alapja. Érthető tehát, hogy az életéért remegő s minden szalmaszálba kapaszkodó pesti zsidóság egész nagy hányadán valósággal kitérési láz vett erőt. Különösen a terézvárosi plébános hivatalát ostromolták meg június végén, július elején az áttérni szándékozók. A katekizmusokból tanultak, és egymást kérdezgették az áttérőjelöltek, ugyanakkor ijedtükben és félelmükben héber imákat mormoltak.” „Azok a papok, akik kereszteltek, tudták, nem megtértek új híveik, hanem az életüket mentik. Mégis kockáztattak, mert hitük és emberségük erre kötelezte őket” – mondta Dési János. Az újságíró hangsúlyozta, az embernek mindig van választási lehetősége, hogy az emberség mellett áll ki, vállalva a veszélyt, vagy beáll a behódolók sorába. Hévey Gyula a kockázatot vállalta. 1953-ig szolgált a Terézvárosban, amikor is a másik diktatúra „maga alá temette”.

Gergely Anikó személyében egy túlélő is megszólalt a megemlékezésen. Hatéves volt, amikor édesanyjával együtt Hévey Gyula megkeresztelte. Felidézte: „A keresztséggel új kezdet nyílt meg számunkra. Sok »kaland« – rémséges és emberséges dolgok kezdete. De megmenekültünk!”

Erdő Péter bíboros és Frölich Róbert főrabbi együtt leplezte le az emléktáblát, majd a főpásztor megáldotta. Michael August Blume érsek, apostoli nuncius; a Raoul Wallenberg Egyesület, a Keresztény-Zsidó Társaság képviselői, valamint a résztvevők koszorút, mécsest és egy-egy szál virágot helyeztek el az emléktáblánál. A megemlékezés vesperással, majd szentmisével folytatódott. 

A szentmise főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt. Koncelebrált Michael A. Blume apostoli nuncius, az espereskerületben szolgáló és élő paptársak, köztük Cserháti Ferenc, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott esztergom-budapesti segédpüspök.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Főtisztelendő Nuncius Úr!  Kedves Paptestvérek! Krisztusban Kedves Testvérek!

A szőlőskertről, a szőlőről mint növényről sokat lehet olvasni az Ószövetségben. Valahogy mindig az üdvösség történetével kapcsolatban bukkan elő a szőlő. Általában az Úr szőlőjének vagy szőlőskertjének magát a választott népet nevezik, melynek termésében aztán az Úr örömét leli.

Jézus ebbe a hagyományba kapcsolódik bele, amikor a szőlőtőről beszél. De micsoda változás, ő magát nevezi a szőlőtőnek, rajta a követőit, a hívőket pedig a szőlővesszőnek. Tehát ő nem mint a gazda, nem mint egy külső szemlélő áll szemben azzal a csodálatos folyamattal, ami az emberben az üdvösségre vezet, ami az üdvösség kibontakozását jelenti, hanem benne áll ennek a folyamatnak az életáramában.

Ő a szőlőtő, mi vagyunk a szőlővesszők, és az Atya gondozza ezt a kertet. Lemetszi, letisztítja az egyes szőlővesszőket. Amelyik nem hoz termést, azt levágja, letakarítja; amelyik pedig termést hoz, azt letisztítja, hogy még jobban termést hozó legyen. És ebben a gondozásban az Atyának a gondoskodó szeretete nyilvánul meg.

Mert az az igazság, hogy az isteni élet bennünk nem egy egyszeri változás utáni, maradandó nyugodt állapot, hanem állandó gondozást igényel. Nem úgy áll a dolog, hogy egyszer megtér az ember, és utána tehet, amit akar, ő már élete végéig igaz ember lesz.

Amikor elkezdődött bennünk az isteni élet, a keresztségkor, akkor gyertyaláng formájában rábízták jelképesen a szüleinkre és a keresztszüleinkre, hogy őrizzék és gondozzák ezt az isteni életet bennünk, hogy ez a gyertyaláng soha ki ne aludjon. Ebben az értelemben gondozást kíván a hitünk és a kegyelmi életünk. De hogyan?

Az első, amit mindjárt maga az evangélium is mond, a gyümölcstermés. Ez a célja, de ez a gondozásnak is a legjobb módszere. Aki a hitéből, abból fakadó megfelelő cselekedeteket végez, aki a hit szerint tudja a saját cselekedeteit alakítani, az gondozza legjobban a hitét. Mert élő folyamat az, érezzük újra meg újra azokat a sugallatokat, azokat az ötleteket, hogy mit kellene most hitből és szeretetből mások javára tenni.

Avilai Nagy Szent Teréz a hit és a szeretet embere volt. Különösen is közvetlen kapcsolatban állt Istennel a szemlélődő imádságban töltött életében. De nem érte be a szemlélődéssel, hanem a tettek embere is volt. Megreformálta a szerzetesközösségét, intézményeket alapított, irodalmi tevékenységet folytatott. Lelkiségének öröksége ma is elevenen ható erő az Egyházban. Nagy Szent Teréz is a legkiválóbb spanyol konvertita családok egyikéből származott.

A hitnek és az Istennel való kegyelmi kapcsolatnak az elevensége az, amely ma is sugallatokat ad, amely ma is tisztánlátásra tudja vezetni az embert. Nem úgy áll a dolog, hogy puszta rutin és helytállás volna a mi hívő életünk. Hanem adódnak helyzetek, amikor különleges éleslátásra van szükség. A hit világos látására. És ilyenkor az imádkozó, Istennel szoros kapcsolatban lévő ember tisztábban látja meg azt is, hogy mi a teendő. És nemcsak meglátja, hanem erőt kap ahhoz, hogy az adott pillanatban valóban hatékonyan cselekedjen. Ezt az erőt kapta meg Hévey Gyula plébános atya annak idején, és ezt kapták meg sokan az akkori paptársai közül, itt a környéken is. Elég csak átmennünk a Rákóczi út túloldalára. A Szent Rókus-plébánián például Molnár Frigyes atyánál az áttértek anyakönyve abban a súlyos esztendőben komoly vastagságú kötetet tett ki, majd a végén, 1945 után ott van  azoknak a jegyzéke is, akik bejöttek, és szóltak, hogy most már ők szeretnének visszatérni. A hitnek a bátorsága és az éleslátás az az Istennel való igazi szoros személyes kapcsolatból fakad a nehéz időkben és a nehéz helyzetekben.

Kérjük Nagy Szent Teréz közbenjárását, hogy ilyen szeretetkapcsolatban Istennel mi is meglássuk a nehéz helyzetekben, hogy mit kell tennünk, és megkapjuk az erőt, hogy azt végre is tudjuk hajtani. Ámen.

Fotó: Lambert Attila

Trauttwein Éva/Magyar Kurír