Ha Jézus velem jön, a világ végére is elmegyek – Farkas László a papi áthelyezésekről

– Hét helyen szolgált 18 év alatt. Most három év után kellett csomagolnia. Volt választási lehetősége? 

– Igen, volt. A főpásztor szinte mindig megkérdezi az érintetteket az áthelyezésről. Jó esetben tehát nem arról van szó, hogy a lelkipásztor passzívan beletörődik a főpásztori döntésbe, hanem részévé válik egy párbeszédnek, amely a püspök és a pap, de főként a pap és Jézus között jön létre. A pap felteszi magában a kérdést: miért akarja ezt tőlem Jézus? Ha a megszülető válaszokból úgy látja, káros lenne számára a váltás, ezt elmondhatja a püspökének, sőt kötelessége is elmondani. Ez alapján mindketten mérlegelnek. Én is feltártam az aggodalmaimat, rámutattam, mennyire nehéz helyzetben érint ez a változás. Marton Zsolt püspök arra kért, imádkozzak egy hetet, ő is ezt fogja tenni. Ez idő alatt csak a lelkivezetőmmel beszéljek az esetleges áthelyezésemről, majd jöjjek vissza. Így is tettem, de nem igazán hallottam Jézus szándékát. A Szentírást lapozgatva azonban olyan szöveghelyekre bukkantam, amelyek közül az egyik már két korábbi elhelyezésemkor is elém került, s most ismét Jézus követésére hívott:

„A rókáknak odújuk van, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hová lehajtania a fejét.”

A püspökhöz visszatérve őszintén megmondtam, hogy továbbra sem könnyű a helyzetem, de kész vagyok a döntésére bízni magam. 

– Miért volt ennyire nehéz elfogadnia a változást? 

– Az utóbbi másfél évben

elveszítettem a szüleimet, most pedig Isten azokat is elkérte tőlem, akiket második családomként kaptam tőle. A szívem vérzett,

mert Hatvanban otthonra, testvéri közösségre találtam a hívek között. Nagy szeretettel vettek körül, pótolni akarták édesanyámat, nem hagytak magamra. Megéltem, amit Jézus ígért: „Aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet” (Mk 10,29). Úgy éreztem, stabilitásra van szükségem, nehéz lenne elviselnem még egy gyászt. A Hatvanban töltött három év alatt sok lelkipásztori öröm ért, és éppen most kezdtek beérni a korábban elindult folyamatok gyümölcsei. Szerettem volna élvezni a munkám eredményét. 

– Mégis vállalta az elhelyezésével járó nehézségeket. Mi könnyítette meg ezt?

– A tudat, hogy aki engedelmeskedik, nem hibázik. De leginkább Jézus válasza. Megkérdeztem tőle ugyanis: Velem jössz? Azt mondta: Igen. Mire én: Ha te velem jössz, akkor a világ végére is elmegyek veled, csak ne hagyj el soha. Jézus igenje adott erőt. Ő időnként elkéri tőlünk a ragaszkodásainkat, de segít, hogy újra és újra testvéri közösségre találjunk. Bárhová helyeznek, ő az, aki mindig életet fakaszt körülöttünk, feltéve, ha vele maradunk. Az is segített, hogy hiszem, a püspök szándékában mindig azt kell keresni, miként valósul meg azon keresztül Isten terve, még akkor is, ha esetleg a főpásztor sem hoz mindig tökéletes döntéseket.

Azt is megértettem, hogy a püspöknek az egész egyházmegye érdekeit szem előtt tartva kell előre gondolkodnia a jövőről. Egy hamarosan bekövetkező strukturális krízisre kell most választ adnia a rengeteg papi áthelyezéssel. Felmérte, hogy a következő tíz évben drasztikusan csökkenni fog a papi létszám.

A 130 lelkipásztorból várhatóan 70 marad, ennyien kell majd ellátniuk az egyházmegye több mint 300 települését. Ennek a helyzetnek a kezelésére kellett kidolgozni egy tervet, amelynek az első lépéseit most tesszük meg.

– A pap számára az áthelyezés egyfajta gyászfolyamat. Mit él át ilyenkor a lelkipásztor? És mennyiben különbözik ez attól, amikor egy család költözik más településre?

– A cölibátusban élő pap családja a rábízott közösség, a plébánia hívei. Szolgálata során a lelkipásztor kapcsolatokat alakít ki, emberi kötődések adnak neki támaszt. Az áthelyezésekor ezeket a szálakat el kell vágnia. Egy család elköltözésekor a szülők és a gyerekek az új helyen is együtt maradnak.

A papnak azonban az áthelyezésekor valódi veszteséget kell átélnie, hiszen a korábbi kapcsolatok nem tarthatók fenn ugyanazzal az intenzitással.

Az új helyen más emberekkel kell kiépítenie a mindennapi kapcsolatot, új híveket kell a családtagjaiként szeretnie. Új emberekhez kell kötődnie, miközben tudja, hogy egyszer őket is el fogja veszíteni, és emiatt kialakulhat benne egyfajta tiltakozás, ellenállás a változással szemben. Mégis érzelmi nyitottsággal és érdeklődéssel kell viszonyulnia az áthelyezéséhez, be kell vonódnia a folyamatba, és oda kell adnia a szívét akkor is, ha nem tudja, hogy a szolgálata az adott helyen meddig tart. Mindez arra figyelmezteti, hogy csak egyetlen állandó ragaszkodása maradhat: az, ami Istenhez fűzi. 

– Sokan nem értik, mi az értelme ennek, és megkérdőjelezik a szeretet igaziságát, hűtlenséget feltételeznek.

– Én is sok ilyen kérdést kapok. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a papot mindig ideiglenes ajándékként kapja a közösség, és a szolgálatban kicsit el is kell tűnnie a személyének, mert Krisztust kell elvinnie az emberek közé. A híveknek is elsősorban őt kell látniuk benne. A papnak tudnia kell, hogy a küldetése csak meghatározott időre szól az adott egyházközségbe, mégis úgy kell szeretnie a híveket, mintha ez a kapcsolat örökké tartana. Aztán az egyik helyről el kell szakadnia, hogy legyen hely a szívében az újnak. Hűtlenség volna ez? Nem. Ha egy férfi megnősül, és ragaszkodni kezd a feleségéhez, attól kevésbé szereti az édesanyját? Természetesen nem. Itt a földön még az időben létezünk, és nem tudjuk valamennyi fontos kapcsolatunkat egy időben ugyanazzal az érzelmi intenzitással átfogni. Időbeli egymásutániságban éljük meg a szeretetkapcsolatainkat, ami azonban semmit nem von le az értékükből.

A pap szíve senkit nem birtokolhat, és őt sem sajátíthatja ki senki. Ez rendkívüli szabadság forrása.

És éppen a szeretet igaziságának pecsétje lesz az, ha egy atya érdek nélkül szeret, nem pusztán a saját emberi igényeinek betöltése érdekében kötődik a hívekhez.

– A pasztorális terv lényege, hogy bázisokat alakítanak ki az egyházmegyében, központokká fejlesztve egyes településeket. Mit jelent ez? 

– Már most eldöntötte a főpásztor, hogy a tíz év múlva várhatóan megmaradó 70 papjának nagyjából a felére bíz majd plébániavezetést. Ezáltal a nagyobb városok és 10–15 falu összefogásával alakul majd ki egy-egy lelkipásztori bázis, amit egy plébános fog irányítani egységes koncepció szerint, és nem magányos harcosként, hanem egy pap munkatárssal evangéliumi közösségben együttműködve. Szerencsés esetben ugyanazon a plébánián is laknak majd, de nem feltétlenül. Távolabbi cél, hogy minden misézőhelyen legyen egy-egy elkötelezett Krisztus-hívő, aki képes szervezni és lélekkel megtölteni a helyi közösséget, szoros egységben a vezető lelkipásztorral. A püspökünk azt is szeretné, ha mindenütt lenne majd egy gondnok, aki a templom és a közösségi tér állapotára figyel. Ezek a munkatársak – akik között hívők, katekéták, akolitusok és diakónusok is lehetnek – egyetlen nagy evangéliumi missziós és munkaközösséget alkotnak majd a papjaikkal.

Mert Egyház csak ott épül, ahol eucharisztikus pásztor, azaz felszentelt pap vezetése alatt eucharisztikus közösségbe gyűlnek a hívők,

de nem csak a liturgiákon, mert a hétköznapok gondjait és örömeit is megosztják egymással, evangelizálva és szeretetszolgálatot végezve az emberek között. Az új helyzetben nem lesz minden faluban minden vasárnap szentmise. Az egyes falvakban a közösségeknek ki kell lépniük az elszigeteltségükből, és identitásukat megőrizve be kell kapcsolódniuk a nagyobb egységbe. Közvetlenebb egymásra utaltságban kell élniük, meg kell ismerniük egymást. A cél nem valamiféle központosítás, hanem egymás segítése. 

– Ez új szemléletet kíván a hívektől is.

– Így van. Újra el kell sajátítanunk azt a szemléletet, hogy a szentmise Krisztus egyszer és mindenkorra végbement üdvözítő keresztáldozatának jelenvalóvá tétele a Szentlélekben. Rá kell vezetnünk az embereket arra, hogy az Eucharisztiából való részesedés érdekében akár áldozatot is hozzanak. Meg kell értenünk, hogy a papok nem pótolhatók diakónusokkal, és a vasárnapi szentmisék nem helyettesíthetők igeliturgiákkal.

Fontos, hogy ne elszigetelt, egymással rivalizáló szigetek legyenek az egyházközségeink, hanem összejáró, szentháromságos közösségek. Fel kell adni az „én házam az én váram” szemléletet, és összefogni.

Nem érhetjük be azzal, hogy jól érezzük magunkat a saját falunkban, városunkban, mert ott minden vallási igényünk beteljesül, közben pedig fogalmunk sincs arról, hogy mi van két faluval odébb. Missziós lélekkel nyitnunk kell a kisebb települések felé, hogy segítsük őket a közösségek kialakításában. Időnként meg kell hívnunk őket magunk közé, ha például egyedül maradtak a vallásgyakorlók a saját korosztályukban. Ez a helyzet minden embertől azt kívánja, hogy egy kicsivel többet tegyen a közösségért, mint amennyit eddig vállalt.

– Új állomáshelyén, Dunakeszin rögtön mélyvízbe került: egy nagyobb városban kell kialakítania ezt a modellt, eddig különálló plébániákat kell összefognia. 

– Igen, Dunakeszi „kísérleti nyúl” az egyházmegyénkben, és mi magunk is azok lettünk Balázs András plébánoshelyettes atyával. 47 ezer ember él a hozzánk tartozó három plébánia területén. Mindhárom egyházközségnek erős az identitása, a kialakult szokásrendje, és mindezidáig mindháromnak saját papja volt. Ezután nem lesz minden plébánián ott lakó pap. De hiszem, hogy egy egységes és hosszabb távú lelkipásztori koncepció, valamint az önkéntes segítők közösségi szemléletű, összehangolt missziós szolgálata kárpótolni fogja a hívőket. 

– Hogyan működik a gyakorlatban az evangéliumi közösség?

– A plébános feladata, világi szóhasználattal élve, a menedzselés, ő viseli az adminisztratív és a gazdasági felelősséget. Az ő küldetése, hogy működéshez segítse a Krisztus-hívők karizmáit, és mindent megtegyen azért, hogy ezek kibontakozhassanak az Egyház építésének szolgálatára. Társa, a helyettes lelkipásztor a vezetés terhe nélkül segíti a pasztorációt.

Az új formáció előnye, hogy a lelkipásztor nincs egyedül; ketten egymást erősítve beleállhatnak a nehéz döntésekbe is.

A terheket sok hozzáértő és karizmatikus szolgálattevővel osztják meg, és mivel közösen terveznek, és együtt látják a folyamatok kibontakozását, csökken a felelősség nyomasztó terhe. Ez a kompetencia alapú, egyszerre hierarchikus és testvéri vezetési stílus lehetővé teszi a feladatok egy jelentős részének delegálását. Nem kell mindenkinek mindenhez értenie, mert egy nagyobb plébániai egységen belül mindig megtalálhatók a különböző feladatokra a megfelelő emberek. Reményeim szerint ez a modell vonzó lesz a fiatalok számára is, élhetőbb, közösségibb víziót tár eléjük, és így új papi hivatások is születhetnek majd. 

– Beszélgetésünkkor mindössze két napja van Dunakeszin, de már folyamatosan keresik, szükség van arra, hogy azonnal nekilásson a lelkipásztori munkának. Hogyan teszi meg az első lépéseket?

– Már a költözésem előtt megnéztem a várost, és beszéltem az érintett atyákkal. Összegyűjtöttük egymásnak a szükséges telefonszámokat, a fontos információkat. Testvéri légkörű, humorral fűszerezett, igazán mély megbeszéléseken vagyunk túl. Kölcsönösen megismertük, ki hogyan látja a korábbi egyházközségét, kik voltak jó munkatársai, kikkel építhető ki mélyebb, akár baráti kapcsolat, kivel adódtak nehézségek, és hogyan lehetne kezelni ezeket. Találkoztam a polgármesterrel és a nyugdíjas korú Szádoczky Károly atyával is, aki, amíg egészségi állapota engedi, marad a dunakeszi-gyártelepi plébánián.

Egészen gyakorlatias módon is készültünk az áthelyezésünkre. Kölcsönösen kifestettük, rendbe tettük azt a lakrészt, ahová papi utódaink költöznek. Ezek fontos testvéri gesztusok, amelyek mindannyiunk számára megkönnyítik a kezdést az új szolgálati helyen.

Az általános szabály az, hogy „egy évig figyeld a szokásrendet, és csak utána avatkozz bele, ha muszáj”. Ez az elv azonban most az összevonás miatt nem működik. Rögtön belekerültem a dolgok sűrűjébe. Már az első munkanapon tíz döntést kellett volna meghoznom olyan témákban, amelyekben egyelőre nem érzem magam kompetensnek. Így mindenkitől türelmet kértem, amíg tisztán nem látok.

A vasárnapi szentmise után a férfiak meghívtak focizni. Rögtön a bemutatkozásunk után együtt ebédelhettünk a plébánián néhány, a hitéletben tevékeny családdal. Meglátogatott egy innen elszármazott atya, aki süteményt és egy számomra igen értékes ajándékot hozott: egy településtérképet. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot a város vezetőivel és a főbb munkatársakkal. A hívek szeretetével megerősítve jöttem el Hatvanból, és itt is szeretetteljes fogadtatásban volt részem. Az érzelmi vákuumban ez segít, hogy képes legyek újra kötődni, és a hívek számára is megkönnyíti, hogy megszeressék az új papjukat.

Fotó: Merényi Zita

Trauttwein Éva/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. augusztus 23-i számában jelent meg.